Kellene! De mi SZÓ-lni sem tudunk, hisz ilyen kifejezése sem volt az ősöknek!
——————————
A Magyar Értelmező Kéziszótár 1985-ben az Akadémiai Kiadó által gondozott köteteiben vannak hasznos magyarázatok IS…, de, aki képezni akarja magát, szépen, tudományosan megfogalmazott körmondatokban hazudni a magyar szavak eredetéről, annak nélkülözhetetlen szakkönyv!
Engem megtanított arra, hogy nincs is eredeti magyar nyelv. Csak néhány szó. Szerkesztői szerint a Kárpát-medencébe érkező magyarok a ma használatban levő szavainknak tizedét, ha ismerték, a többit mutogatással oldották meg.
Amikor a besenyők bekergették őket a Kárpátok sűrűnél sűrűbb sűrűjébe, már az ijedtségtől is elment a hangjuk. Amikor az ágas-bogas, összekuszált, több évezredes cserjés, csalitos, bozótos ciheren átvergődve kibújtak a napra az innenső oldalon, már csak makogtak. Ezt tudós ember írta!
Tehát, nem tudtak BESZÉLNI!
–
SZÓ sem esik arról, hogy itt már, egy szépen BESZÉLŐ néppel teli medencébe csöppentek.
–
Na, de mindegy, szerencsére jöttek az áldott jó, vajszívű tótok, rácok, bunyevácok, vagyis szlávok, és szerető, melegséggel ölelő karjaikba vették a makogó, kurjongató, gurgulázó, mutogató magyart, s előbb folyékonyan makogni, utána szépen BESZEDÁlni tanították.
Gyámoltalan őseink évszázadokig a szabad ég alatt háltak asszonyostól, kölykestől. Miért is?
Mert nem volt sátortartó CÖLÖP. Nem ismerték, azt sem tudták, mi a neve. De jöttek a tótok, s fejbe verték őket, KOPpant, CUPpant, PÖC, CÖLÖP, CÖVEK, CÜVEK, sorban TÖVEK. Erre észre tértek, SZÖGet ütött fejükbe a CÖLÖP. Az ógörögök is a szlávoktól kapták, csak amilyen buták voltak: xülüp, xilop, xolop alakban vették át.
Aprópopó, SZÖG, még ma sem tudjuk, kitől kaptuk. De jó, hogy van.
Mivel is vágtak, faragtak volna cölöpöt, cöveket őseink, hiszen SZEKERCÉjük sem volt. Azt is a szlávok adták a kezükbe. Na, meg KALAPÁCS, amivel leverni. A magasfeszültségen hallatlanul kiművelt szlávoknak volt köszönhető, hogy végül fedél került föléjük.
Megáll az ész!
A tatárokkal való találkozásuk előtt nem tudtak TÉKOLNI, azaz szőni sem. Bőrökkel takargatták magukat, mások pucéran jártak. A TÉKolva SZőTT TILolt szálakról a tatároktól hallottak először, de azok nem adtak OSZTOVÁTÁT, VETÉLŐT, MOTOLLÁT, az is csak a szlávoknak volt.
Az ógörögöket és latinokat is a tatárok és a szlávok tanították szőni, fonni? Nem tudom.
ZABbal ABRAKolni lovakat is a messzi múltba vesző lovas hagyományokkal rendelkező tótoktól tanultak. Lovat is itt láttak először, a tótoktól vették az első olyan tót lovat, a késmárki kótyavetyén, amelyiknek előző kemény télen fagyott le a szarva.
Tehát, ha jól megnézzük, őseink gyalog érkeztek a Kárpát-medencébe, maguk húzták a finnugoroktól kapott kis kétkerekű SZEKERET, meg volt olyan is, aki még nem találta fel a kereket, ő csúsztató talpakon húzta batyuját. Az összes többi a hátán cipelte a NYERGET.
Őseink nem tudtak meghúzni egy VONALat a finnugorokkal való találkozásuk előtt. Ebből eredően VETNI sem tudtak. Honnan, ha ugyan volt ekéjük, de nem tudtak vele szántani. „Száz évbe tellett, míg a lovaglástól elgörbült lábaikkal megszokták az eke utáni egyenes járást.” Addig csak dobálták ide-oda a sátor körül az ekét, azt sem tudták, mire való.
Nem írja, de én tudom még kisiskolás koromból, hogy minket SZÁNTANI, SZÁNON CSÚSZNI, a magyar gyerekeket SZÁNKÓZNI a szlávok tanítottak messzemenő jóindulattal, türelemmel. Addig a fenekünkön csúszkáltunk… gatyafékkel.
Őseink gyomokat, sóskát, cikóriagyökereket, galagonyát, kecskerágót legeltek, mivel azt sem tudták, mi a KÖLESKÁSA, s az ÁRPA. A törökök mutatták meg nekik. De minek is gabona, mikor CSÉPELni sem tudtak, arra is a szlávokat hívták, ők ŐRÖLték meg számukra a gabonát.
Hogyan, miből éltek meg a tótokkal való találkozásuk előtt, föl nem fogható. Se sátor, se élelem, se fejsze, se ásó, se kapa, se kasza.
Ha a kisgyerek szomjas volt:
– Hasalj le kincsem a patakra, s igyál! – tudniillik a VÖDÖR se vót, csak a tótnak.
Az, hogy KINCSnek nevezte gyermekét, nem biztos, mert magyar KINCS nincs, bizonytalan eredetű kifejezés, de magyar semmiképp.
A GYÉMÁNTot is németektől meg franciáktól kapták. Mert miért ne, hisz a franciáktól csupa gyémánttal kirakott jó szándék sugárzott mifelénk mindig. Soroljam?
Onnan kaptuk: a vérbajt, trippert és Trianont. Ennyi.
A finnugorok megtanítottak, mi a NYÍL, mi a TŰZ és mi a VAD, de vadat ŰZNI csak a törököktől tanultak meg nagy későre. Addig csak lesték, és gyűlt a nyáluk.
De ekkor még azt sem tudták, mi az ÍZ, mi a ZAMAT. Erre aztán, a konyhájukról messze-messze földön híres-neves németek okították ki őseinket. Azok, akik tőlünk vették át az ESZ szót, s az evőeszközök használatát.
Azt, hogy mi az EBÉD, VACSORA a szlávok mutatták meg. Ameddig nem találkoztak a szlávokkal addig csak reggeli volt és slussz!
Nem EBÉDeltek! Nem!!! Azt sem tudták, mi az. Minden este VACSORA nélkül feküdtek le éhesen.
Borzasztó!
De ez még semmi! Mert ha valaki ez idáig azt hitte, hogy a CSÁRDA magyar szó, akkor most gyorsan változtassa meg maradi sovén-fasiszta, becstelen, eltulajdonító véleményét!
Hogy miért? Mert nem az! Nem ám! Lopott! Szerb… vagy horvát… vagy talán perzsa, még nincs eldöntve, most nyálazza a tentaplajbászt valamelyik fingugró nyelvész, hogy a megfelelő teketóriába besorolja, csak megvárja, míg kiegyenesedik a lábunk, és makogás nélkül tudunk CSÁRDÁSt táncolni.
Na, persze, hogy loptuk valahonnan, de szégyentelenül, pimaszul sajátunknak tartjuk, mint a TÁNCot, amit a franciáktól, németektől csórtuk el.
De kész röhej, hát még CSINÁLNI sem tudtak a magyar férfiak – semmit. Főleg gyereket nem. Mivel a magyar nők nem voltak sem CSINOSak, sem CSINTALANOK, csak a szlávok.
Így hát, este, lefekvés után feszt hívni kellett valakit CSINÁLNI.
És lehetne folytatni…