Az emberi történelem földi világa egy színpad, cirkusz, amelyen bemutató sorozatok zajlanak. Színen császárok, királyok, híres vezérek, kardcsörtető katonák díszes hadifelszerelés, harci mének, fényes fegyverek dicsekvően tüntető felvonultatása. Krónikás egyféle dramaturg, színműíró, ráhangolódik egymást követő eseményekre, de a hadfiakat etető-ruházó köznépet nem említi. Leírja a bonyolódó gubancos történések fejleményeit, drámák, tragédiák sorozatait, benéz a színfalak mögé is, majd saját hovatartozása, érzelmei, rokonszenve szerint, önnön szemszögéből kiértékel, ítél, méltat, hazabeszél. Végén szereplőkre, népre, nemzetre kiható csattanóval – világra szóló, új korszakot nyitó, birodalomalapító, drámai győzelem vagy vesztes, tragikus hősi halál, megdicsőülés – lezárja a krónikát. Csak az lehet igazi, dicső hős történelmi alak, aki éles kardokkal, hegyes dárdákkal, nyilakkal, rémítgetve, gyilkolva, gyújtogatva, ordítozva, végigbőgte a világot. E krónikák kevés szót ejtenek békés népekről. Az írott történelem nem békés életet élőkről, kizárólag csak hódító rablók gazságairól, viszályokról, harácsolásokról, gyilkos ármánykodásról, csatákról, fegyverek zajáról, embervérben tocsogó undorító tettekről szól. „Szent” cél: nemzeti dicsőség, s a birodalom területének növelése. Az álmából felvert, megtámadott nép letaposott mezői, rétjei, tönkretett terményei, elpusztított állatai, köznépi áldozatai: megerőszakolt nők, leölt gyermekek, öregek – csak járulékos veszteség.
Alig tudunk valamit az első: szövőszék, kötőgép, csavarmenet, kerék, fogaskerék, végtelen csavar, emelőcsiga és más közhasznú eszköz ősi feltalálójáról, alkotójáról. Ám a történelem úgy számol be minden nagyhatalmú – népek által bálványként tisztelt – véreskezű, kegyetlen, gyilkos, hatalmaskodó, népelnyomó, verekedő, rabló hódítóról, mint fontos, „fényes, dicső” személyiségről, aki korszakalkotó hadjárataival történelemalakító, sorsformáló, országot építő jeles tetteket vitt véghez. A történelem a vész, sikoltó lárma, rablás, gyilkolás, értelmetlen pusztítás, rombolás, fordulatos hangulatát értékeli, rögzíti. Csak gyilkos, rabló, hódító lehet történelmi személy, vagy ilyen gazemberek ellen védekező, küzdő. Ez utóbbiak valóban népüket, szeretteiket életük árán védelmező, igazi bátor hősök voltak! Ők az igazi hősök, nem a birodalomalapító, hódító rablógyilkosok!
Egy békés népről…, ugyan mit lehetne írni? Nincs eget rengető drámai küzdelem, harc, háború, véres csatatér. Nincs semmilyen nagy, tüzes – szíveket felhevítő, fokozható, magával ragadó – szólamömlengés. Nincs birodalmi álom, országgyarapító babérok, emberfeletti harci viaskodás, nem folyik hősi vér, nincs önfeláldozó, dicső győztes. Nincs megdicsőítő, szívszakító, megrendítő, történelmi színpadra illő, tragikus, fenséges hősi halál.
A békés népek csak dolgoznak, egymást segítve építenek, vetnek, aratnak, szőnek-fonnak, mesélnek, adnak-vesznek, jó kedvűen vigadnak, hagyományaikat gazdagítják, ápolják, szerelmesen dalolnak, szeretnek, gyermeket szülnek-nevelnek, árváikról, elaggott öregjeikről gondoskodnak. Feltalálnak elmés szerkezeteket, amivel könnyebbé teszik mások mindennapi közhasznú termelő, termesztő munkáját, mindenkinek bőven jut mindenből. Ennyi.
A krónikást – még ha értékeli is – nem ejti meg egy békés nép életesemény sorozata, unalmas, nem serkenti dicső krónikák írására, legfeljebb néhány mondat erejéig emlékszik meg. Békés népnél – ha nem éri támadás – nem történik szinte semmi feljegyzésre méltó, történelmi színpadra illő gubancos mozzanat. Ha egy nép nem vitt véghez költői pennára kívánkozó dicső, hősi harci tetteket, nincs jelen a véres csaták színterén, nem hódított, nem rabolt, nem foglalt területeket, nem ölt, gyilkolt, nincs hazafias drámai szólamömlengés, az nem történelmi nép, s mint ilyen történelmileg nem jegyzett, nem létezik, nulla! Olyan senki, semmi nép, mintha sosem létezett volna ezen a Földön.
Bizonyíték erre, a történelemből kifelejtett Kárpát-medence ősnépe, amely szűzfoglalóként érkezett az Özönvíz utáni II. évszázadban, azaz Kr. e. 2000 körül a Pannon-tenger partkaréjára, majd a medence lassú felszáradása után betöltötte, művelte, teleépítette, védte, őrizte, szerette. Kárpát-medence népe, az ősnyelvet beszélő szkíta székely nép létezett! Mindenkit felsorolnak, mint itt megfordulót, de róluk semmit. Pedig ők voltak itt legelőbb!
E nép több évezredes Kárpát-medencei történelmére három letagadhatatlan, erőteljes bizonyíték van:
A TEREMTÉS MA IS ÉLŐ NYELVÉT megőrizte érintetlenül, tisztán! NEM KEVEREDETT más néppel, az Ádámtól induló teremtés élő nyelvét beszélte, beszéli. Keveredéssel elveszítette volna nyelvét.
KÖZBIRTOK-KALÁKA TÁRSADALMI RENDJE szerint szervezte közéletét évezredeken át, ősei: Noé, Jáfet által gyakorolt, utódaiknak oktatott, rájuk hagyott sajátos szokásjogokkal. Történelme bármily viharai közt – római uralom, hun megszállás, királyi uralom, tatár, török, osztrák – dédapáink, nagyapáink koráig megtartotta!
KÁRPÁT-MEDENCE ÖSSZES FÖLDRAJZI NEVE Bécstől Gyimesig, Árvától Zimonyig, általuk adatott, sőt a Kárpátok mindkét oldalán a Dunáig, s annak partjain, le Tölcse (Tulcea) torkolatig.
Ennek ellenére, különböző nemzeti szerzők által újrasikált – tovább hamisított, szépített, kencézett – magyar történelem sem ír róluk valós érdemben, s amit ír, többnyire hazugság. Tömegek katyvasz kavargásáról írnak, kell a mozgás, különben nincs mit írni az életműben, ami aztán jól fizet tananyagi jogdíjban. Olyanokat említenek itt lakó népként, akik soha meg sem fordultak a Kárpát-medencében. Csak a szűzfoglaló őstulajdonos népet nem.
Ha a „magyar” történetírók nem is, de Ammianus Marcellinus római történetíró, Rerum Gestarum című művének egyik fejezetében beszámol e népről érdemben, szavahihetően. Leírja, hogy i.sz. 359-ben a medence népe fellázadt a súlyos adók miatt. Oly jelentős adózó tömegről, államkincstárt érintő jelentős mennyiségű adóról volt szó, hogy hiánya súlyosan hatott a birodalmi gazdaságra. A népi felháborodás meg hatalmas méretet öltött. Ez okból II. Constantius római császár személyesen szállt ki a helyszínre, megpróbálván csillapítani a háborgókat, eligazítani az ügyet. Azonban nem engedett az adóból, így még nagyobb zűrzavar lett. „Egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét összetörték a trónját.”
Vagyis, jelentős adózó néptömeg élt itt, ezért jött a császár személyesen. Itt lemarházták, csizmát vágtak hozzá (nem bocskort!)„…letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját…”, ám nem bántották testi épségét. Bátor nép volt, de nem vérszomjas, csak igazságot akart, móresre tanítani az elnyomó uralkodót. A történetíró nem ismerte e nép nyelvét, s a „marha” felkiáltást, harci jelszónak vélte, holott csak a császár bunkóságát minősítették. Ugyanis a „marha” szó, a tejelő, igavonó állat neve, amelyet haragunkban vágunk valaki fejéhez, csak magyar nyelven él! Bizonyíték ez arra, hogy a medence lakói ekkor az ősfoglaló, ősnyelvű, Jáfet-utód székelyek voltak.
E leírásból képet nyerhetünk a pax romana, azaz római béke milyenségéről, hatalom szigorúságáról, a császár jelleméről is. Őket az adó érdekelte, egy ilyen helyi heccet, személyi sértést nem toroltak meg vaskezű keménységgel.
Más: Hérodotosz, történetíró, i. e. 484-ben született, már felnőtt férfiként írta az alábbiakat: „Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk… Ez az első, mely a Scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje…” Hérodotosz előtt, kb. i.e. a VI., VII, században a Duna már áttörte a Vashegy gátját, Vaskaput nyitott, és alsó folyása mély medret vájt a síkon, lévén legnagyobb folyója a szittyák országának. Ez azt is jelenti, hogy az ősnyelvet beszélő székita, szkíta, szittya székelyek annak előtte több mint ezer éve éltek itt a Kárpátok körül, belakván a felszáradó medencét, s mindennek nevet adtak már. Ez idő tájt az akkori Európa legjobb minőségű földművelő növénytermesztése virágzott a térségben. Figyelemre méltó: a Kárpát-medencéről, mint egységes SCYTHAORSZÁGról beszél, nem holmi katyvasz, kloáka vegyülékről!
Népvándorlás
A „magyar” történészek szinte élvezettel írják, hogy a Kárpát-medencét keresztül-kasul járták vad nomád népek. Megtöltik jövő-menő koszos, vándor fajzatokkal, akik mindent felperzselve végigvonultak, keveredve, verekedve, ölve, gyilkolva, temetve. Ha igaz lenne, a medencén átáramló, szinte egymást érő népvándorlások sora, s összevissza népek kloákája, a teremtés ősnyelvét beszélő ősfoglaló nép eltűnt volna végképp. Ma nem lenne magyar nyelv!
A Kárpát-medencében nem éltek szláv népek, nem volt népvándorlás, nem volt keveredés. Ez történészi megállapodás része, hogy egyformán adják elő a soha meg nem történt nagy semmit.
Napóleon tapintott rá: „A történelem egy csokor hazugság, amiben többen megegyeztek.”
A népvándorlás nem itt zajlott, a hegykaréj sűrű erdősége megvédte a medence népét. Megalapozatlan történészi záptojásköltés, hogy vastagabb legyen a könyv. E nép területe nem volt átjáró udvar, ahogyan a hazug történelem tanítja. Nem voltak népvándorlás hullámok – csak utólag képzeletből leírt, szépített-rútított történelmi mesék.
Erre bizonyíték az évezredeken át tisztán, érintetlenül megőrzött magyar nyelv!
Ha igaz lenne az a szinte egymást érő népvándorlások sora – ahogyan a történészet tódítja – ez a nép eltűnt volna teljesen. De nem tűnt el, sőt minden hegy, völgy, folyó, helység, általuk beszélt ősnyelven kapott oly nevet, amelynek értelme csak magyar elemzésben fejthető meg. A medencét betöltő székely nép nem vegyült idegenekkel.
Újólag hangsúlyozva: Bizonyíték az évezredeken át tisztán megőrzött teremtés ősi nyelve, amelynek fennmaradását e másfélezer oldalas szótárban összegzett, gyöknyelvészeti elemzésekkel bizonyítom be.
A minden oldalról védett medencében élő nép megőrizte nyelvét. Történelmi valóság: a nomád áramlás kikerülte a medencét, hiszen kezdetben teljesen víz fedte, később hegyei, és áthatolhatatlan sűrű erdői védték. A felszáradás utáni vándorlás, ha volt, legfeljebb sátoralja családok a hegyi patakok medrei mentén jöhettek gyalog.
De jön a dörgedelem: Vannak idegen sírhelyek! Persze, az átutazóktól nem tagadták meg halottaik eltemetését. A népvándorlás bizonyítékaként hangoztatott, fellelt sírhelyek, az ilyen alkalmi átutazó családok útközben elhalálozott holttesteit, vagy hunok egyveleg hadai ittléte idején elhunytak, elesettek tetemeit rejtik. Kegyeletből, az őslakók senkitől nem tagadták meg holtaik elhantolását sajátos szokásaik szerinti rendben. Nagy tömegek viszont a hegykaréjon kívül, északon vonultak el nyugat felé.
1241-ben Batu kán, hadai, társzekerei számára, másfélezer fejszéssel vágatott utat a vadonon! Mond ez valamit?
Őseik beszélt nyelvét itt őrizték érintetlenül, tisztán, makulátlanul évezredeken át. Nyelvújításig, egy karcolás sem esett rajta. Sir John Bowring 1830-ban: „A magyar nyelv a messzi múltban gyökerezik. Sajátos módon fejlődött ki, és szerkezete oly régi időkből ered, mikor a ma beszélt európai nyelvek még nem is léteztek. Oly nyelv, mely önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött, melyben mély logika rejlik, párosulva az erő, hangzás alkalmazkodóképességével és rugalmasságával. Az angol büszke lehet arra, hogy nyelve magában hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, amelyeket a különböző népekkel való érintkezések során olvasztott magába. Ellenben a magyar olyan, mint egy egyetlen darabból álló terméskő, amin az idők viharai még csak karcolást sem ejtettek. Nem naptár, amely a korok változásaihoz alkalmazkodik. De nincs szüksége erre: nem vesz kölcsön, nem ad senkinek, de nem is vesz el senkitől. E nyelv legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok nem tudnak megoldani, mellőzik. A nyelvészetben éppúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok mennyezete is egyetlen sziklából készült, és erre sincs magyarázat. Senki sem tudja, honnan származnak, hogy melyik hegyből vették a csodálatos sziklatömeget. Azt sem tudni, hogyan szállították és emelték fel a templomok csúcsáig. A magyar nyelv eredetisége még ennél is bámulatosabb. Aki ennek titkát valaha is megoldja, az isteni titkot fog megfejteni. Legalábbis a titok első tételét, amely így hangzik: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.”
Értjük? E nyelvet itt őrizték meg a medence zártságában! Az ősnyelv és a sajátos közbirtok-kaláka társadalmi rend tisztán megőrzése minden történelmi viharon át, legerősebb bizonyíték, e senkivel nem keveredő békés szkíta székely nép hamisítatlan, több évezredes Kárpát-medencei jelenlétére! Eme értékek évezredeken át megőrzése, ápolása sokkal jelentőségteljesebb az Árpáddal érkezők összes – dicsőnek mondott – hadi tetteinél együttvéve!
És még egy, amit – önmagukat istenhívő, templomjáró keresztényeknek valló – emberek is nehezen hisznek el. E nyelvet megalkotó Teremtő Isten, aki az első ember összes sejtjei DNS örökítő szalagjának számítógépes ütemtervébe beírta a hárommilliárd kódjelre a nyelvszerkezeti vázat, kitörölhetetlenül, átörökíthetően. Ő, az általa alkotott teremtési ősnyelv megőrzésére megfelelő, kedvező feltételrendszert teremtett, és segített is megőrizni azt!
Tetszik, vagy nem, hiszik, vagy nem, ez tény! Egy nyelvnek évezredeken át érintetlenül megmaradni… csoda!
Ám a mai magyar nép nem kíván ilyen ősöket! Ma nem kell békés életvitelű ős! Ugyan már! Békés, szántóvető, eke szarván, kasza-, kapanyelén élő, fémolvasztó, kovácsoló, famegmunkáló ácsoló építő, cserépedényt készítő, szépen, mívesen dolgozó ezermester ős?! Még hozzá békés! Na, ne! Olyan, aki nem lovagolt végig Európán, akitől nem rettegtek, aki nem gyilkolt, nem hódított, nem rabolt, csak szépet, jót alkotott? Nem kell!
Nem kell, ha nem lovagolt körbe két világrészt, nem alapított birodalmat, elnyomó, adószedő államot, nem rettegtek tőle népek! Ilyen névtelen senki fia, nem kell ősnek! Pedig tévút a magyarság ősiségének keresése „dicső” fegyverviselő hadinépek nyomát kutatva. Az Árpáddal érkező maroknyi hadi nép nem volt meghatározó nemzetalkotó. Indokolatlanul emelték történelmi magaslatra, ezt a medencébe betévedt kalandozó csapatot, mert ők későbbi rablókalandozó életvitelükkel csak rontottak a magyarság megítélésének összképén!
Erősekre tapadó gyengék jellemzője, véreskezű világtörténelmi alakok, békés népekre támadó, vért ontó, „dicső” hódító, hírhedt nagy erős hősök közül válogatni őst. A körülöttünk élők is ezt teszik. Gyönyörű történelmet írnak, kisajátítanak nagynevű történelmi alakokat. Felruházzák sajátjaikat nem létező erényekkel. Napóleon szavai találóak: „Ami megtörtént, azon Isten sem tud változtatni, csak a történészek.” Muszáj nekünk hasonlítani azokhoz?
Milyen erkölcsű volt a szűzfoglaló őslakó nép?
A Kárpát-medencét szűzfoglalással birtokba vevő nép fő erénye: soha nem támadott senkire, nem rabolt javakat, területeket. Ezermesterek népe, mindennel ellátta magát, e mindennel bőséggel megáldott medencében, nem szorult másokra, nem kölcsönzött, nem vegyült, és soraiba sem fogadott senkit. Ha békén hagyják, e nép ma is így élne! A Kárpát-medence népe túlélt minden vihart, megőrizte őseitől örökölt műveltségét, népdalait, népmeséit, varrottas és faragott rajzolatait, viseletét, ahogyan azt Jáfet ősatyjuktól és feleségétől, ősanyjuktól tanulták, még a Vizek mezején, Özönvíz után, olyan életmódban, amelyre a teremtés isteni ősnyelvének szellemisége ösztönöz.
Világos: az ősnyelvet nem őrizhette meg nagyhatalmi, birodalmi álmokat dédelgető, meghódítottakkal keveredő nép! Ezt mindenki kivetheti fejéből! Látható a gyarmattartó népek mai kevert, katyvasz társadalmi állapotán. Csak oly jelentéktelen nép őrizte ősi értékeit, amely összezárt a változást hozó külső hatások előtt. Nem hódított, békés életvitelű lévén, csak önvédelemből fogott fegyvert, nem támadott más népekre, nem uralt gyengébbeket.
Szerényen élő, serényen dolgozó, egyszerű, szépet kedvelő-művelő, békés hagyományokat követő, földművelő, állattartó, termelő munkát végző regélő, mesélő, daloló nép. Az ősi nyelv csak ilyen letelepedett, kalákaszellemű, összetartó, egymás gondolatait ismerő, székes életet élő, kézműves eszközkészítő, önfenntartó, gazdálkodó, tenyésztő, termesztő nép ajkain, szókincsében gazdagodva, maradhatott meg érintetlenül évezredeken át.
Azt is illik tudni, hogy soha nem a háborúkedvelő hódítók voltak, a szép, értékes, igazi ősi hagyományok teremtői, őrzői, művelői, szépérzék, művészet fejlesztői, hanem békés természetű, alkotó nép.
Példa a római és az etruszk-toszkán művészi értékű hagyaték közti különbség.
A teremtés nyelvét őrző, Kárpát-medencei szűzfoglalók botjai végén nem emberölésre alkalmas vasak, fegyverek, hanem földművelő fémeszközök voltak. Egy nép gyökerei meghatározzák jellemét, történelmét, életvitele milyenségét, céljait, megvalósításait. Ez minden vitán felülálló tény! Székely, magyar emberek csőcselékként soha nem rontottak rá békés, fegyvertelen szomszédokra, álmukból is felverve, gyilkolva nőt, gyermeket, öreget. Soha!
E hagyományőrző, székes-telepes életcélú nép békével érkezett, békés életet kívánt élni. Letelepedés után teljes önellátó életmódra rendezkedett be, nem keresett szövetségest, nem vegyült idegenekkel, nem keveredett senkivel! Özönvíz előtti ősi gyökerű népi művészete utolérhetetlen, nyelvi gazdagsága kimeríthetetlen. Ők voltak művelői, megtartói a Vízözön előtti ősiség, népszokások, hagyományok, ősnyelv értékeinek. Ez az ősnyelvű, székes-telepes, székely nép nem épített államot, nem vett ingyenélő urakat saját nyakára, mégis oly szilárdan megszervezett volt, hogy kibírta az évezredek viharait, egyetlen megszálló erő sem tudta széttaposni, szokásait ráerőltetni. Nem volt vándorló hajlamú, nem voltak hadviselő, birodalomépítő vágyai. Nem voltak harcias, parancsuralmi vezetői. Csak békés munkát végzők. A Kárpát-medencét sosem hagyta el, nem kalandozott, nem zaklatott senkit, nem vette el mások javait, országát! Ki sem mozdult a Kárpátok ölelő karéjából. A székelyeknél nem volt semmiféle ingyenélő népség, így hadsereg sem, de szükség esetén mindenki készen állt védeni földjét. Ha szükség volt, hősiességüket családjuk, hazájuk védelmében mutatták ki. Mindenki bátor katona volt, s ha szükség úgy hozta, megvédte földjét, bár nem tudni róla, kaptak-e támadást. A székely, amikor hazatért a kötelező honvédő útról, másnap megfogta az eke szarvát, kasza nyelét, faragóbárdot, gyalut, vasöntő kalánt stb., mert elsődleges alapfoglalkozása földművelő vagy kézműves volt. Nem hősködött, hogy rettegjenek tőle a körülötte élők. Alapelve a békés lét volt. Nem szállt szembe védőhatalomként megjelenő rómaiakkal – felmérve az erőviszonyokat – öngyilkosság lett volna, de hódoltságuk idején, azok a pax romana elvén, nem szóltak bele sajátos társadalmi rendjébe, így nem változott.
Ki volt Jáfet, a székelyek ősatyja?
Jáfet volt Noé legkisebb fia, és úgy tűnik, legjelentéktelenebb. Ő volt a legszeretettebb, és szerető szívű, szófogadó, bölcs előrelátó, jó fiú. Neve tükrözi: jó fiú, jó fet – Jófet, Jáfet. Nem volt oly tekintélyes, mint az elsőszülött Sém, Szém, akinek utódai betöltötték az újrakezdett élet kezdőkörét a térségben. Sem oly bikaerős, akaratos, mint Kám, Csoma, Eröklös, aki az oroszlánt is agyonverte puszta ököllel, s akinek fiai, sarjai – köztük Nimród, Hammurabi – követték példáját, később hatalmas hódító, mindenkit kegyetlenül leigázó asszír-bábeli néppé növekedve.
Tisztázandó: Jáfet, Noé fia a székelyek ősatyja, nem volt zsidó. Vízözön utáni újrakezdés idején Jáfet családját, utódait úgy nevelte, amilyen nevelésben ő is részesült. Rendkívül szerető gondoskodó apa volt, odaadó szeretettel békés munkára serkentve, ezermesterekké nevelte sarjait, mivel ő is az volt. Nem tiltotta más népekkel keveredést, inkább szülői szeretettel óvta attól őket. Honnan gondolom? A nevelés több évezredes eredményeiből. A tiltást csak haláláig tartották volna. A mélyen odaadó szeretettel nevelés – gyümölcsöző volta miatt – évezredekre hatott!
Noé a Vízözön után 350 éven át volt a Föld népének vezető tekintélye. Ennek ellenére nem lett királyi udvartartása, nem alapított államot, nem ültetett ingyenélő, elnyomó urakat utódai közül, utódai nyakára. Özönvíz előtti közbirtok-kaláka életrendet, életszemléletet ajánlta utódainak. Jáfet átvette a mintát édesapjától, megőrizte, és törzsi nagy családját is erre tanította: ne uralkodjanak se egymáson, se másokon, ne legyenek hódító, világuralmi hajlamaik, terveik. Így e törzs szerény – föld- és kézműves – életvitelű népként, sem akkor, sem később, nem kereste a feltűnést, nem szólt bele világformáló dolgokba, hanem csendben, szerényen végezte közhasznú munkáját. Mivel Jáfet és családja nem vett részt a Nimród által kezdeményezett toronyépítésben, így nyelvük nem keveredett!
Ábrahám az első „héber, zsidó ősapa”, ő Sém ágán született, több mint három évszázaddal Özönvíz után, tán egy-két évvel Noé halála előtt. Ábrahám előtt senki nem tekinthető hébernek, zsidónak!
Jáfet, a fa, fém, agyag kézművességre Özönvíz előtt szerzett képesítést, és megtanította fiait is. Amire szükségük van az életben, ők maguk állítsák elő. Legyen mindenféle mesterséget értő köztük: fából, agyagból, vasból, rézből és másból, edényt, szerszámot készítő, ácsként, kőművesként házat építő ezermesterek, akik az életben előforduló gondjaikat külső segítség nélkül, bármily körülmények közt megoldják. Felkészültek minden felmerülő akadályt átlépni saját erőből, testvéri kaláka összefogásban. Zárt társadalmi rendben élve, nemzetségi, családi leszármazási alapon megszervezve, kerüljék idegenekkel való oktalan keveredést. Megtanította gazdálkodni, állatokat tenyészteni, s tanította őket, ne vadásszák a szabadon élő vadakat. Saját maguk által nevelt állatokat, saját termesztésű terményeket használjanak étkezésre. Megtanította mindenre, amit tudott, mélyen elméjükbe, szívükbe véste, hogy egymás iránt szeretetet tanúsítsanak. Új helyükön törzsi főség tisztelete, békés életvitel jellemezze őket, tiszteljék Istenüket, szeressék szüleiket, magzataikat. Legyenek készek segítségnyújtásra tőlük távol élő családoknak is, kényszerítő szükség esetén. Közbirtok-kalákarend szerinti neveltetésük mintáját kövessék minden időben. Egy nemzetségfő, a nép nagymestere RABONBÁN vigyázza sajátos társadalmi, erkölcsi rendet. Nem kellett költséges udvartartás. Személyi tulajdonban saját szerszámkészlet, udvartartás, családi állatállomány, tanya körüli kisbirtok. Kint a mezőn, a vetett-ültetett lábokban, erdőn, legelőn, minden közös tulajdon volt, családok használatában, hogy létszám szerint jusson mindenből a törzs minden tagjának. A megművelendő földeket nyilakban osztották fel a családok közt, növekedő szükség szerint. Ha kihalt egy család, a nyílföld visszaszállt a közre, és azt az egyre növekvő létszámú rokon családoknak osztották ki. Zárt társadalmi rendjükbe idegen nem léphetett be, elbitorlóként.
Felesége a lányokat tanította: fonni, szép mintákat rajzolni, szőni, kötni, varrni. Asszonyaik minden szépet, otthont feldíszítők fonó-szövők, varró-hímzők legyenek, meleg ruhákban járassák övéiket, semmiért ne forduljanak más népekhez. Ízletes étkeket sütni-főzni, családjaikat táplálni, örömet okozni finomságokkal kicsinyeiknek. Legyenek dalaik, regéik, meséik, legyenek boldogok, énekeljenek, táncoljanak, vigadjanak, gyermekeiknek meséljenek régmúltban megtörtént ősi dolgokról, játsszanak velük, szeressék őket, s tanítsák őket Isten- és emberszeretetre.
Arra oktatta, hogy társadalmi szervezkedésük alapja egymást segítő, jóban-rosszban együtt, kitartó – együtt örülve, sírva – egymást támogató alapú legyen. Élelmüket is megosszák, ha szükség. Úgy éljék mindennapjaikat, e gondolattal hajtsák fejüket álomra, s e gondolattal ébredjenek. Ezt az egymást gyámolító, kalákaszellemű, segítő, gyengét felkaroló közösségi kötődésű alappal bíró istenes nevelést adják tovább sarjaiknak. Senki ne legyen elesett közülük, a kalákarendszer oda-vissza működjön hosszú távon, helységeken belül, ha szükség úgy kívánta, azon kívül, nagyközösségi szinten is. Mivel nem volt magántulajdon, így nem kötöttek vérfertőző vagyonmegtartó házasságot.
A szívbe táplált, mélyreható oktató nevelés eredményes volt, a kaláka-közbirtokrend több évezreden át működött a királyságig, a magántulajdon bevezetéséig. Tovább az egymást segítő kalákarend, nagyapáink koráig!
Oly nagy tisztelet övezte ősatyjukat, és szeretetteljes ősatyai tanácsai oly mélyre hatottak, az egyszerű szántó-vető életmódot folytató utódaiban, hogy évezredeken át megtartották tanácsait, családközpontú, tekintélyelvű társadalmi rendiségüket ahhoz igazítván. Szokásjogon, szokásrenden alapuló törvényeik, szabályozták szervezett élet-vitelüket. Közbirtok-kalákarendszerben mindig a gyengébb megsegítése volt elsődleges. Évezredeken át működő kalákasegítő rendszerük kizárta a reménytelen nélkülözést és a bűnözést is, mert nem adott táptalajt annak.
Jáfet utódainak, köztük a székelyeknek semmi közük nincs származási alapon a birodalomalapító Nimróddal. Már ott elhatárolódtak tőle. Nem ápoltak közösséget vele, világnézete, keménykezű uralkodói hajlama miatt. Nimród világuralomra törő fölénye, zavaróan hatott rájuk és mindazokra, akik nem hódoltak be neki. Jáfet azonban oly sátorapai, rabonbáni tekintély volt, hogy vele Nimród nem mert ujjat húzni!
A körülöttük zajló fejlemények, nyomasztó zsúfoltság miatt, valószínű atyjuk Jáfet tanácsára döntöttek– keresnek letelepedésre, gazdálkodásra alkalmas natúr teret, amelynek rögén, turán megvethetik lábukat, és gazdálkodni kezdenek, egymást gyámolíva, tisztelve, összetartva, oda-vissza segítségnyújtással, bárhová viszi őket útjuk.
Még Noé ősatyjuk életében felkerekedtek tartalékaikkal, s elindultak új székhelyet, hazát keresni a már túlzsúfolttá váló Vizközmező, Mezopotámia síkságáról nyugati irányba. Eleve úgy indultak, hogy jól roppanó, JÓROPA – PORa = földje, röge, BURokja, művelhető, megmunkálható, bőtermő földet, új hazát, telepnek való helyet, széket keresni, fészket rakni, letelepedni. Rálelvén, JÓROPA névvel nevezték. A teremtés ősnyelvét beszélők léptek elsőnek JÓROPA földjére. Sokasodván, idővel betöltötték JÓROPA földjét. Ma is JÓROPA a neve, csak görögösen írják: EURÓPA.
E honfoglalás, fegyverek, harc, vérontás nélküli szűzfoglalás volt, egy üres térre település. E nép magával hozta a teremtés eredeti ősi nyelvét, és e nyelven adott nevet minden hegynek, völgynek, víznek e földrészen Urál hegyvonulatától Gibraltár sziklájáig, Szibériától Ibériáig, sőt tovább a mai Amerika földjén is, hisz ekkor még átjárható volt a sekély vízállás végett, s az állatvilág is szétterjedt arrafelé.
Jáfet utódait keresve oly népeket kell kutatni, akiknek nevében székes, székita életmódra utaló SZK hangpáros van. Szicíliai SZIKulok, etruSZKok, korSZIKaiak, gaSZKonok, baSZKok, SZOKoták, SZKíták, eSZKimók, SZÉKelyek.
A Jáfet ősatyjuktól kapott, erős alapokkal bíró, helyhez kötött székes társadalmi szervezettségi rendre neveltség, erős családi, rokoni kötődés, mai napig kihat az utód székes népekre. Bár az elnyomottságuk miatt megfogyatkoztak, még ma is jól körülhatárolható szigeteket, enklávékat alkotnak az őket elnyomók közt, és több ezer éven át tudatosan, híven megtartották az örökül kapott családközpontú életmintát. Megfigyelhető e népeken az erős szülőhelyhez kötődés, összetartás, még a legmostohább életkörülmények közt is. A családi egység ma is jellemző, s az is, hogy nem uralkodtak másokon. A való igazat, Vizek mezejéről Jóropa felé vezető több útvonalon kialakult földrajzi megnevezések, a pillanatnyi viszonyok, állapotok nyomán születő településnevek őrzik. Ezek kutatandók értelemhordozó nyelvelemek alapján, ha a való igazság kiderítése a cél, s nem az ősi véreskezű hős ősről álmodozás!
Az útra kelő székes családok szétoszlottak. Egy része lemorzsolódott Ázsiában, a többi átjött Jóropába. a Kárpát-tenger partvidékére, a mai hegygerinceken, fennsíkokon telepedett le. Innen az Italközi földnyelven le Szicília (Székelia, ia = -ság, -ség) felé vonultak. Erős családi kötődés meghatározó ma is a szicíliai népnél: família – mafilia. Egy törzs a vízközi sávon, Italköz, Vízköz, Italja tarján, földnyelvén maradt – Italián. Az etruszk törzs Toszkánát lakta be, és egyenlőségen alapuló, közbirtok-kaláka rendszerű köztársaságot alapítottak. Mario Alinei olasz nyelvkutató szerint is Kárpát-medencéből érkeztek. Az etruszkok sokat tuszkoló, TRUszkoló, trudáló, eltörődő, keményen négyelő, dolgozó, szépet, tartósat alkotó nép volt. Etruszk, görög keverékből jött létre Italköz földjén, Italián a latin nyelv.
A szavak hangváza bizonyít: ToSZKáN – eTRuSZK hangváz: T-SZ-K-N – T-R-SZ-K.
TaLiáN – LaTiN – iTaLiáN hangváz: T-L-N – L-T-N – T-L-N
Nevek igazolják székelyek jelenlétét Szicíliában, a félszigeten, és északra is. Az ETNA, amely vET NAgyot kitöréskor, ahogyan VEt ZUVatot a VEZÚV. A déli helységek, az ORMÓkra, sziklákra épített TaORMIna, PalERMÓ, a hétzáras Katanzáró, Cséfalu csefálói a tengerparti kőfal, kefal mellett, Szirákháza, azaz Siracuza és mások. Szaporodtak, Korzikát is betöltötték, amely akkor tán még nem volt sziget, alacsony vízállás lévén.
Jáfet-utód többiek tovább vonultak nyugat felé: kemény kiállású baszkok, ízes étket készítő gaszkonok, takarosan kiszámító szokota, szokásaikhoz ragaszkodó szkotok, skótok, észkas helyeiken észkimók. E népeket később erőszakos hódítók kerítették be, de életmódjukat, szokásaikat őrzik, óvják ma is. Nyelvük viszont keveredett, mivel ők nem voltak körülvéve természetes védelemmel, mint a Kárpát-medence székelyei. A napveszte felé menők egy része Atlantisz földjén telepedett le, majd onnan menekültek a mai Amerika felé, Atlantisz elárasztásakor.
Kelta, gall, latin, germán, szaxon s a többi néptörzs utánuk érkezett Jóropába, más felfogással, világuralmi hajlamú, raboló nagyhatalmi, birodalmi terveket szövögető, önző, nagyzási hóbortban szenvelgő, alacsony erkölcsiségű népségek, akik sanyargatják ma is a kisebbségben levőket, ám az SZK népek szívósan védik magukat.
Mivel a Kárpát-medencét víz borította, a letelepedők csak a gyér fás parton, mai fennsíkokon, hegygerinceken kezdtek gazdálkodni. Elsőként érkező, ősnyelvet beszélő székelyek körüllakták, benépesítették a tenger partvidékét. A medence nyugati oldalán a Duna torkolat mellett Bécsnél, Pozsonynál lakták be a tengerpartot. Ott, a mély fekvésű, mocsaras térségtől kissé alább ömlött a Duna lármásan, pozsogón a Kárpát- vagy Pannon-tengerbe. Az itt letelepedők egyik része a tengerpart északi dombos felvidékét népesítette be, a többiek követték később a tengerszint apadásával kialakuló Duna meder vonalát és költöztek alább-alább a partok mentén a síkvidékre.
Aki Kárpát-medence történelmét nem víztől szikkadó ősi földfelszín állapotának kutatásával kezdi, s a települések neveit nem ezen állapotok fő jellemzői függvényeként véli kialakulni, az nem jut igaz, valós eredményre. A szláv, német eredet, hamis hazugság! Akik először telepedtek le itt, azok adtak nevet hegyeknek, völgyeknek, mezőknek, forrásoknak, patakoknak. Bizonyíték: mindennek – forrásnak, völgynek, folyónak, hegynek, minden Duna-menti helységnek – ősnyelven, mai magyar nyelven érthető neve van. Magyar gyökelemzéssel ismerhetők fel a déli Alpok környéki vagy fent cseh területeken levő magyar hangzású hegy, völgy, folyó és helységnevek jelentései.
Út vezetett a görög szigetek felől. A csángók jóval később, déli irányból, az ősnyelvet eszezőn beszélő görög törzsektől elszakadva, a Balkánon jöttek fel Moldvába, a Kárpát-tenger karéján kívülre. Soha nem mozdultak helyükről, bizonyítván, hogy nem csavargó nép, hanem helyüket megőrző, gazdálkodók voltak és maradtak.
Vashegy, Vaskapu, Iszter
A térséget víz fedte, amely a Vaskapu laza sziklái közt szivárgott le, mint egy házereszen, ESZTERhéján. Vashegy szikláiból lefolyó víz lassan nESZTEtt, erESZTEtt, mint az ESZTERhéj. Alant lakók ősnyelvű néptörzs sarjai voltak, megfigyelték, ahogyan a Vashegy sziklatorlódás rései áterESZTEtték a vizet, amely állandóan szivárgott, mivel volt több erESZTÉk rés. A sziklákból, mint ESZTERhéjon lefolyó vizet, erESZTERnek, ESZTERnek, ISZTERnek nevezték. Történelmi pillanat volt a sziklák leomlása több szakaszban a víztömeg súlya miatt. Végül kapu nyílt a Vashegy sziklái között, Vaskapu, amelyen a víz ellenállhatatlanul tört utat a korábbi sekély árok nyomvonalán a sík mezőn, hogy végül vizét Tölcsénél (ma Tulcea), tölcsérszerű elágazó ereken beletöltse, tulcse a nagy tóba, a későbbi Fekete-tengerbe.
Herodotosz ekkor írta: „Az Iszter legnagyobb folyó… Scythaországi folyók közül.” Minden folyó, forrása jellemzőiről kapja nevét, így ez is. Itt egy új folyó született, nESZTEtt. Mint folyónak, nem volt köze a vízgyűjtőt feltöltő Dunához, az Pozsonynál véget ért. A Fekete-erdőben eredő Dunának is ősnyelvűek adtak nevet. A Duna mellett, vonalát követve, alább költözve érkeztek nyugat felől a Kárpát-tenger partjaira. A Duna torkolatvidékén letelepülők is ősnyelvű székely nép volt. Velük együtt jöttek azok is, akik a Neander-völgyi barlangokban húzták meg magukat.
A székelyek tudatában a Duna vízbősége erőteljes képet hagyott, és ez okon maradhatott meg napjainkig a bőség fogalmaként a székely közbeszédben. A dús búzatábla jelzője még ma is: Olyan, mint a Duna.
A Kárpát-tenger fokozatosan apadt, szakaszosan szivárgott, néha nagyobb mennyiségben, máskor lassan. A vizek apadása nyomán, a partok karéján közben lerakodó iszaprétegekből lépcsőzetes pallagok alakultak ki, amelyeket birtokba vettek a lassan alább költöző ott élők. A friss iszapüledék bőséges terményözönnel látta el őket. Az apadást követő alább költözők tanyákat építettek, kisebb helységeket alapítottak, és azoknak, jellemzők szerint, neveket adtak. Az ideérkezők előbb mindannyian a körpáti, kárpáti partok hosszú vonalán települtek le. Törzseik nevei lehettek különbözők, de egyetlen szkíta, székes tömbhöz tartoztak, s az ősnyelvet beszélték sajátos tájnyelvükön. Ősnyelvű nép lakta be a Kárpát-tenger körüli forrásvidéket. Az élet források mellett indult. Erre bizonyíték a Kárpátokban, annak mindkét oldalán eredő összes folyóvíz, amelyeknek nevei mind-mind a forrásvidék jellegzetességeit őrzik, azoknak jellemzői nyomán nevezték meg, és az összes név magyarul beszél! A PARTOKon letelepülés után, mint védő KÖRPÁT kapta a karéjszerű part a KARPÁT, KÁRPÁT nevet. A szavak hangvázai igazolják:
KöRPáT – PaRToK – KáRPáT hangváz: K-R-P-T – P-R-T-K – K-R-P-T
Az ősnyelvű nép végigélte a térség domborzata kialakulásának, földrajzi változásainak egész történelmét. Ezt tükrözik: források, patakok, hegyek, völgyek, összes megnevezései, amelyek ma is régi, ősi alakot őrzik: Detre, Barót, Kormos, Vargyas, Bölön, Ajta, Ivó, Filió, Küküllő, Aranyos, Olt, Maros, Tisza, Szamosok, Körösök, Visztula, Dnyeszter, Szeret, Békás, Takocs, Zsil, Árges, Pószáda, Dombóvize, Gyalomvize és az összes többi. Végigélte a Duna medre, nyomvonalának kialakulását, egyre lejjebb költözve. Lassan Duna névre változott az addigi Iszter, Eszter alsó szakasz egész hosszában, s ők fészket raktak a minden oldalról hegyektől védett, felszáradó Kárpát-medencében.
A székelyeket, palócokat némelyek, ősi honukat elhagyó hunok, vándor hajlamú avarát (út) rovó, koptató avarok utódainak tartják. Kárpát-medence székes-telepes őslakói nem utódnépe világot összekószáló hunoknak, avaroknak! Jó két évezreddel előttük érkeztek ide. Teljesen más életfelfogás, életszemlélet, mint azoké, nem vándoroltak, hanem helyt ülő székes nép volt! Az ősnyelv nem maradt volna meg tisztán, kószáló nép ajkain. A hunok közül maradhattak itt, beépülhettek házassággal a medence ősnyelvű lakói közé, székellyé válva. Más mód nem adatott.
A felvidéki Csallóközben élő PALÓCok nevét vitatják, mint nem hitelest. Valaki írta, hogy a PALÓC nép filiszteus ág. Állítani lehet, de bizonyítani kell, s az nehéz. Gyökelemzéssel próbáltam keresni a név tartalmát, bár nem tartom döntőnek a megállapításomat. PALÓCok nevében áll sűrítve életmódjuk. Nem viskókban éltek. Házaikat, kunyhóikat CÖLÖPökből, PALLÓkból, gerendákból építették. Kezdeti talajmunkáló eszköz, a BOT – nevezhető PÁLCÁnak is – jelen van nevükben. A nyelv itt is igazolja a történelmi valót: PaLóC – LaPoC – CöLöP hangváz: P-L-C – L-P-C – C-L-P.
Valószínű, hogy a PALÓCok, nevükben sajátos jellemzőt hordozó székelytörzs. A mai hegygerincek melletti fennsíkokon, PALLAGokon kezdték, s folytatták földművelő életüket. Mind a PALÓC, mind a SZÉKELY törzsnek azonos társadalmi szervezettsége volt. A később rájuk tóduló, TÓTuló szlávok, tőlük tanulták meg a GAZDPODÁLás (pod = föld), földdel GAZDálkodás, GOZPODÁLás műveleteit. A tótok tőlük vettek át minden művelet, szerszám, napszak megnevezést: gozpodál, garázsd, kapa, kasza, gereblye, ebéd, vacsora, gerenda, varkocs stb.
Ugyanígy Kalotaszeg, Szék népe, bár tiltakoznak székely eredet ellen, de a szűzfoglaló székes, szkíta nép szerves részei. Minden jellemzőjük közös ősiséget mutat. Viszont komoly tanulmányozást igényelne a KALOTA – LAKOTA – DAKOTA – KATALÁN ősiségi kapcsolat, ezek mind a Jáfet-utód vonulat részei egészen Észak-Amerikáig.
Kárpát-medencei települések kialakulása sajátos. Európa más részein levők fordítottja. Előbb a hegyi települések alakultak ki, majd később – a víz apadását követve – a síkvidékiek. A Duna-menti településneveken kimutatható az apadást követő jellemzők sora Bécstől Mohácsig s tovább. Az egész térséget a teremtés ősnyelvét, a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő, székes, székita, szkíta székelyek lakták be. Korai idők minden helységének eredeti, mai napig élő magyar neve van. Ez gyökelemzéssel kimutatható. A történelemhamisítók nem akarnak tudni erről. A szóeredet ferdítő nyelvészek sem. Meséikben telerakják a medencét mindenféle nomád néphordalékkal, térképeket rajzolva „hitelesítik” a hazug mesét. Ha ez így lenne igaz, megfojtották volna a teremtés ősnyelvét beszélő népet.
A hegyvidéki székely településnevek eredetét is szlávként szajkózzák, erőltetik – megbízóik talpát nyalván. Ugyanis azok szerint, minden magyarországi helységnevet kötelezően szláv vagy német eredetűként kell jegyezni!
Még feltételezni is tilos magyar ősiséget a Kárpát-medencében! Hogy miért? Csak.
Nem véletlen, hogy a mai bérnyelvészet foggal és körömmel küzd a magyar nyelv: hang- és gyökértelem szerinti elemzése ellen, mert úgy fény derülne összes tömény hazugságaikra! Az akadémiai vezérletű hivatalos, hivatásos történész, nyelvész szakma megbízásból, ferdítő szándékkal, erőlteti idegen telepesek jelenlétét, hogy a Kárpát-medencei magyar ősiséget tűz-víz kizárja. Ebbe a hamisításba őrül bele a történész, nyelvész szolgahad.
Csakhogy az ő lázálmuk nem beilleszthető az igazolható történelmi-nyelvi összképbe. A szlávok még csírában sem voltak a szűzfoglalás idején, amely az Özönvíz utáni első századokban, több évezreddel Attila, Árpád és a római kor előtt zajlott le. Attól kezdve az ősnyelvet megőrző nép lakta be a térséget, a Duna mentét is. Erre bizonyíték a földrajzi nevek nyelvi nyomai, az Őrségtől a Hargitáig mindenhol. A székely társadalom közbirtok-kaláka szokásrendjét római alárendeltsége sem változtatta meg. Miután megszűnt a római uralom, s összeomlott Atilla birodalma, utána sem vált prédává e nép, nem keresett szövetségest, mert eleve kizárt minden keveredést. Így őrizte meg nyelvét tisztán. A nyelvet megőrző székely, székita, szkíta alaptörzs élelmezte Atilla hadi népét, ameddig itt voltak a Kárpát-medencében. Atilla, népe nem volt munkás nép. Kalandozó népként nem kapált, nem kaszált, nem hajolt le a gyökereket kiásni, de enniük kellett, hadizsákmányból élő, s készt váró nép voltak, valószínű, fizettek az ellátmányért, mert békétlenségről nincs beszámoló. Ha tán vérségi alapon fogadták is, nem keveredtek a hunokkal sem, mert híven őrizték nyelvüket, hagyományaikat, népművészetüket, közbirtok-kalákarendszerüket.
Székely – hun, két teljesen különböző felfogású nép
Hangsúlyozom, a székelyek nem a hunok itt rekedt utódai. Még akkor sem, ha az örökösen hősi őst kereső történészek ezzel töltötték meg évszázadokon át a székelyek fejét. A székely nép itt volt már több mint kétezer évvel a hunok előtt! A székely közbirtok-kaláka társadalmi rend megalakulásakor a hunok törzse Ázsiában kóborolt.
Hunok már a pólyától kalandozásra, kószálásra, hadi életre, hódításra nevelt, szoktatott, állandóan fegyveresen, lóháton élő katonanép, Ázsia pusztáin vadászott-halászott, s ott zavargott, rémítgette szomszédait, birodalomalapító kalandozásokban. Hadi vállalkozásaik sikere érdekében bármilyen nép fegyveresei beléphettek közéjük.
Székelyek teljesen más beállítottságú nép volt. Letelepedett, békésen gazdálkodó, állattenyésztő, növénytermesztő, más tulajdonát tisztelő, kicsinyeiket is erre nevelő nép. Soha nem lépett idegenek földjére, hadakozó, hódító, rablógyilkos szándékkal. Bizonyíték erre, hogy a hunok elvonulása után, továbbiakban is békés gazdálkodókként éltek a Kárpátok által ölelt térségben, kizárva idegenekkel keveredést. A termőföld, erdő közbirtok, köztulajdon volt, család, családlétszám szerint. A kihalt családok földje újra eloszthatóvá vált, de csak a közösségen belül. Innen ered a több évezredes szólás: Székelynek születni kell! A teremtés ősnyelve csak így maradhatott fenn érintetlenül, tisztán! A kaláka-közbirtok rend is. E fentiekre legerőteljesebb bizonyíték a NYELV, a tisztán megőrzött ősi NYELV, és e nép – minden keveredést kizáró – sajátos felépítésű KÖZBIRTOK-KALÁKA társadalmi rendje.
Az ősi székely közbirtok száz éve sem volt osztható idegenek közt, ma sem, ősiségben semmiképp! A szoros kötődésű kalákarendű közösségbe nem hatolt be idegen. Nyilakra osztott földből sem kapott, csak rendkívül esetekben: számottevő vitézi tett és beházasodás nyomán az érintett család részéből. Székelynek születni kell!
A történészek ősiség keresése fegyverek, hadak útvonalai körül zajlik. Ott vélik a dicső történelmi múltat, ugyanis csak fegyveres had árnyékában, véres harcok mentén születhet. Több milliós, békés gazdálkodó, nyelvét őrző, hagyományait ápoló csendes többség, csak jelentéktelen, szóra sem érdemes szürke töltelék, szolganép lehet… szerintük. Pedig a római császárt megleckézték, csizmát vágtak hozzá, lemarházták, díszes ruháját megtépték, alkalmi trónját összetörték, ám személyét nem bántották. A Kárpát-medencében éltek több ezer éven át SZÉKeknek nevezett területekre osztva, megbonthatatlan egységben, túlélve birodalmakat, kizsákmányoló állam alapítása nélkül, Noé és Jáfet ősatyáik mintája szerint, nem alapítottak államot. Kaláka-közbirtok társadalmi rendben mindenki dolgozott. Jáfet Kárpát-medencei székes-telepes életvitelű utódai megőrizték Vízözön előtti, ősatyáiktól meghagyott tanyalakó, közbirtok-kaláka társadalmi rendjüket, SZÉKes-telepes népSZOKásaikat. Ezt jelentette a SZKÍTA, SZÉKITA, SZÉKELY név. Csak ilyen életmódot követve maradhatott fenn évezredeken át a teremtés ősi nyelvét őrző nép. Egyedüli nép, amely a teremtés óta fennálló, Özönvíz előtti, eredeti szervezettségben élt megszakítás nélkül!
Árpáddal érkező megszállók
Ezt az állapotot morzsolták fel az Árpáddal érkező megszállók, munkától idegen hadi nép, rablókalandozások, úrhatnámság, csillogás, munkakerülés, a „hé paraszt” hozzáállása. Ekkor kezdődött a székelység pusztulása!
Árpád szétosztotta törzsfőit a medencében. Őket, állataikat élelmezni kellett, mert nem gyomlálni jöttek, nem kaszáltak, nem kapáltak. Az őshonos nép készleteit élték fel.
Később megalakuló – rabonbáni vezetést félretoló – királyi uralmi rendszer csak továbbfejlesztette a lejtőt. Kiszipolyozó, adóztató államot szerveztek föléjük, s „királyi korona jogán” elvették közbirtok területeik legjavát. A szászok betelepítésekor, székelyek földjeit vette el önkényesen a király, kisemmizve őket. A királyság alatt véget ért több évezredes, egész országra kiterjedő igazságos, kaláka-közbirtok elvre szervezett társadalmi önsegélyző életmód rendszerük. Csak a leszűkített, zsugorított Székelyföldön maradt fenn, úgy ahogy. Utána sem hagyták békén, János Zsigmond, Báthoryak, Bocskai fejét vették, fülét orrát metszették az ősi szabadságát visszakérő székelynek. A Habsburgok ágyúval lövették őket. Pedig hűségesebb népe nem volt e földnek, mint a szűzfoglaló székelyek utódai.
A budapesti Hősök terén csak az Európát rettegésben tartó, kalandozó vezéreknek lehet szobruk. A Kárpát-medencét, ősnyelvét évezredeken át tisztán megőrző szűzfoglaló őslakó, eke szarvát kemény kézzel tartó békés földművelőnek nem, mivel nem hódított, nem kalandozott. Nem hozott rabolt prédát az országba, csak becsületes munkáját tette bele, s etette, ruházta az őt leparasztozót! Hiába alapvető jó jellemzőik: állandó egymásra figyelés, kölcsönös segítés, kalákaszellem uralta ősi szokásrendjük, békés alkotó hagyományaik. Öregeik általi jóra serkentés, róluk való gondviselés. Mindhiába, ez nem minősíti őket „történelmi” népnek! Bár őket sem eszményíthetjük mindenben, lehettek belső személyi békétlenségeik, mégis elismerést érdemelne kemény dicséretes helytállásuk. A teremtés nyelve ahhoz méltó viselkedésre, igazmondásra kötelez! A gubancokra – kaláka, kölcsönös egymást segítő elv alapjain álló társadalmukban – helyileg a lófői, súlyosabb esetekben a rabonbáni ítéletekkel volt megoldás.
Szűzfoglalók erkölcsi fölénye
A honfoglalás Kárpát-medencében nem úgy történt, ahogyan a történelem leírja. A honfoglalás módja meghatározza egy nép, nemzet viszonyulását mindenhez későbbi történelmében. Jáfet fiai az Özönvíz utáni második században jöttek Jóropa földjére, a szűzföldekre. Megművelésre, székes letelepedésre, alkalmas területet kerestek, és találtak. A Kárpátok környéki honfoglalás nem karddal, íjjal történt, hanem bottal! Nem „dicső” haditettként, hanem békésen! Ők csendes, békés, családszerető-nevelő népként érkeztek háziállataikkal, és szívós-kemény földművelő munkával kezdték a szűzfoglalást. Ugyanis, e földek, térségek üresek voltak, nem kellett harcolni, senkitől elrabolni, csak megművelhető területet kijelölni a szűzfoglaló családok számára. Ez volt a natúr szűzföldek elfoglalása, turáni művelése, ápolása, benépesítése. A Kárpátok karéjához érkező szűzfoglalók botjainak végére nem gyilkoló fegyver, hanem kapa, kasza, gereblye, ásó, lapát volt rögzítve. Az igazi honfoglaló földművelők, tiszta-szitta (szitta – szittya) eredeti ómagyar ősnyelvet beszélő, székita, szkíta, székely-magyar nép. Mivel a tanyai életmód volt kedvelt ősi sajátosságuk, így enyhén szétszóródva éltek holdnyi területeiken, de kellemes közelségben.
Egy nép lelkében rendkívüli erőteljes nyomot hagyó a honfoglalás módja, milyensége. Ha nem bűnöző rabló hadjárattal, vérrel-vassal, ölve, gyilkolva rabolja el, valakik, addigi joggal bírt, épített fészkét, hanem szűzfoglaló letelepülő, akkor ez a tény az egész nép érzelmi hozzáállását, életmódját, helyhez kötődését, erkölcsiségét meghatározza az elkövetkező évezredekben, későbbi történelmében. Olyan ez, mint a szűzen vett feleséghez kötődő életre szóló hűség kiolthatatlan magasztossága és mélysége. Nem tapad vér kezéhez, nincs bűntudata, tiszta a lelkiismerete. Nem legyilkoltak házában lakik, nem az ő ágyukban alszik. Nem kivégzettek ott maradt élelmét eszi.
Nagy szó ez, és csak az érti, érzi át, akit kiűztek fészkéből, és mindenéből kifosztották! A szűzfoglalók érzelmi kötődése e föld iránt a múló évezredek alatt elmélyült, apáról fiúra, anyáról leányra szállt, és tudatuk mélyének része lett, létük mozgató rugója. Minden forrás, ösvény, fa, bokor, domb, hegycsúcs, lanka, mező, rét kedves képként rögzült szívükben. A teljes környezetükhöz szorosan kötődtek kimozdíthatatlanul. Ezért oly erőteljes a kötődés, ragaszkodás a székely-magyar nép és szülőföldje közt. Oly erősen kötődő, mint a szerelmes férjnek a szűzen vett feleségéhez és általa szült gyermekeihez. Tisztán kapta, és azért őrzi körömszakadtáig, s ha kell, meghal értük. A szűzfoglaló népet ebből a medencéből nem veri ki senki! Ezt az erkölcsi kötődést soha nem képesek megérteni a becstelen, gyilkos, hódító, rabló népek, mivel az ők alapjuk soha nem volt tiszta, s így erkölcsiségük sem. Mondhatnánk: se eszük, se szívük nincs hozzá. A szűzfoglalók valószínű, több száz évet is lakhattak a mai hegygerinceken, fennsíkokon, majd a Kárpát-tenger apadását követve, a folyók forrásvidékéről lassan alább költöztek a síkvidékre, végigélvén a térség domborzati kialakulásának egész történelmét ez idő alatt, s végül betöltötték az egész medencét. Ezt a régészet bizonyíthatná, ha ráállnak a hegyvidékek ősrégi településnyomainak feltárására.
Az itt élő törzsek nevei különböztek jellemzőik szerint, eltérő tájszólással, de valamennyi azonos főtörzshöz tartozó. Nem voltak kalandok kedvelői, azok Ázsiában maradtak, államot alapítottak. Az ottmaradók elveszítették tiszta-szitta jellemzőiket, felmorzsolódtak az ázsiai nyelvőrlő malomban. Csak itt, a Kárpátoktól ölelt székhelyen maradt meg az ősnyelv érintetlen tisztaságában. Biztosra mondható, Árpádék keveredett nyelvűként érkeztek ide a soknyelvű Ázsiából, de mivel innen vettek asszonyokat idővel átvették nyelvüket, és Kazinczyig semmi nem változott a beszélt nyelvben. Mivel ma is élő, akár a tiszta víz, áttetsző, könnyen kutatható. Szerencsére, nem sikerült tervezett szándékaik szerint kivetni ősi keréknyomból a dallamos szép nyelvet, németesen pattogóvá alakítani. Ám ma is jönnek a zavaró-kavarók, beledurrantanak, és minden utódnyelvi üledéket belerondítanak, hogy kiismerhetetlenné váljon.
Árpádék érkezésének következményei az őslakosokra
Árpádot és népét nem hívták, de vélt rokoni címen fogadták. Milyen szerződést kötöttek, nem tudni? A vérszerződést csak a helyben élő őstörzzsel köthették, vagy az is csak történészi mese. Ha mégis volt, a megállapodást az egyszerű, tisztességes szellemiségű székely rabonbán hűséggel őrizte. A másik fél? Erről alább.
Sebestyén Gyula: Az Árpádok története című könyvében írja, hogy besenyők által űzött, kifosztott népként lépték át a Kárpátok vonalát, új hazát keresve. Tehát Árpáddal, helyet kérő letelepülők érkeztek. Nem jöhettek nagy társzekerekkel, mert nem vágtak utat maguknak, mint Batu kán néhány évszázaddal később. A besenyőkkel vívott harcokban odaveszhetett mindenük, semmijük sem maradt. Lóháton jöttek a sűrű bozótos erdőn. Nem gazdálkodó, hanem legeltető, vadász-halászó, kalandozó nép volt. Mindent a helyi szűzfoglaló őslakosságtól kaptak meg. Tehát voltaképpen elfoglalták a területet. Mégiscsak honfoglalás volt, saját részükre. A székelyek úgy jártak velük, mint Budavár jóhiszemű őrsége a besomfordáló janicsárokkal, úrrá lettek rajtuk, és elveszítették hazájuk feletti rendelkezésüket.
Árpád és népe nem átszellemült dicső, honalapító gondolattal, méltóságteljes menetelésben lépte át Vereckét, hanem szétverten, űzötten, a sűrűben tapogatózva, letelepedéshez alkalmas helyet keresve. Hadi nép volt, elkeseredett, családjaiktól, javaiktól megfosztottan. Fennkölt, dicső győztes honfoglaló seregről szóló hangzatos történetek a költött mesék részei. Nem volt tudatos hazatérés, az is a mese része. Nem „hazatértek”, sosem lakott itt senkijük. A bárka nem a Hargitán, hanem a H/Araráton, a HArárat meghaladó hegyen feneklett meg, s az alatta elterülő Vizek mezejéről, Mezo Potámiáról indult újra az élet!
Az Ázsiában rekedtek közt csak névlegesen működött a szittyaság elve, de nem tiszta valóságában! Szittya jelentése: tiszta. Egyenlő mellérendelés népe. Nem úr és paraszt, dőzsölő és dolgozó!
Az ázsiai szkíták rang-rend, alá-fölérendelés úr-paraszt társadalmi megszervezésben éltek. Ott már eltartandó semmittevő fejedelmi család, kengyelfutó réteg volt úr a köznép fölött. Azok nem kaszáltak, nem kapáltak, nem veteményeztek – etetni, élelmezni kellett őket!
A Kárpát-medencében viszont a SZKÍTA, SZITTYA, SZITTA, TISZTA életmód volt a vezérelv. Mindenki kalákában dolgozott, egyenlően osztották el, hogy mindenkinek jusson. Nem volt elesett ember köztük évezredeken át.
Ez volt az igazi tiszta, szkíta, szittya, szita székely-magyar nép, a mai magyarok igazi ősei. Sohasem léptek mások földjére, így nem voltak ellenségeik! Ez volt addig, amíg Árpádot és csapatát be nem kergették a besenyők ide. Besurranásuk után – nyelvi hasonlóság megtévesztő lévén – testvérként fogadták, aztán lassan úrrá lettek az őslakók fölött. Árpád s csapata nem kaszálni, kapálni, veteményezni jött ide. Élelmezni kellett őket, s hogy legyen, mivel fizetniük, elmentek rabolni a szomszédba, délre, nyugatra, egész Európába. Ezzel a rabló-kalandozó életmóddal, az addig békés népként számon tartott székes népet sikerült megutáltatni közeli-távoli szomszédaival. A fejedelmi hadak déli, nyugati kalandozásai rossz fényt vetettek az őslakosokra is, egy kalap alá tartozóknak vették. Ettől kezdődően, gyilkos, ragadozóként ugró, ugrándozó, rabló-kalandozóként minősítették egész Európában!
A Kárpát-medencét betöltő szűzfoglaló őslakó székelyek, jóhiszeműen, üldözöttként, rokonként, testvérként fogadták be, nem rájuk nehezedő uralkodókként! A tényleges következmény, csalódás volt – teljesen megváltozott életük, életrendjük, és nem jóra! A későbbiekben székelyként megmaradni akarók egyféle szűk rezervátumba, nemzeti parkba kényszerültek, amit ma Székelyföldnek nevezünk. Alapjában véve – honfoglalás lett a befogadásból!
Árpáddal s hadaival megérkezett a fejedelmi, uralkodói fényűzés, társadalmi rendi tagozódás, adó – semmittevő úri réteget s kengyelfutó szolgáikat, fegyvereseiket eltartani kötelezettség –, megszűnt a szokásos teljes mellérendelő egyenlőség. Megjött az elnyomó államhatalom, nép hátán élősködő teljes ingyenélő eszközrendszerével. Addig a gazdálkodó rabonbán és lófők sem voltak gazdagabbak átlagnál, semmilyen ingyenélő réteget nem kellett eltartani!
Kézai Simon írja a Gesta Hungarorum című művében: „Miután pedig Olaszország néhány tartományát kirablották, öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának.” Botond párbaja után: „…azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába. Ez volt ugyanis az utolsó rablás, mellyet a pogány valláson lévő magyarok … egyszer s másszor illy zsákmánylásokat és veszedelmeket ejtett e világon.”
Sima rablás! Állítólag, a kalandozások egy része nyugati hatalmak által zsoldért bérbefogadott hadi vállalkozás volt. Zsoldért, bérencként áll háborúzni tisztázatlan ügyért, a történészek által magasztos honalapító küldetésűnek nevezett dicső sereg? Ez eléggé lealacsonyító egy egyenes jelleműnek tartott nép részéről. Bár úgy tartják, hogy egyszerű köznépet sehol nem bántottak, nem rabolták ki (Sankt Galleni történet), hadinépük és állatállományuk ellátást igényelt, s a világon minden had, megművelt területeket tapos szét. Viszont az: „…aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot…” szöveg másként mutatja, láttatja őket, indítékaikat!
Tény, a kalandozások miatt a nyugati uralkodó réteg meggyűlölte Kárpát-medence népét, és ennek következménye lett a magyarok ellen szervezett hadi összefogás Pozsonynál. A pozsonyi támadásnak előzményei voltak. Ekkor már terjedt a rémítő könyörgés nyugaton: „A magyarok nyilaitól ments meg Urunk minket.” E rémítés megtorlásaként jött a támadás Pozsonynál. A leírás szerint mindenki összefogott a magyarok ellen. Addigi jó kapcsolatot rúgtak fel a frankok, s valami okból megölték a követségbe érkező Kurszánt. A valódi részletek viszont nem ismertek. Ferdítés, mellébeszélés, szépítés jellemzi a történetírást minden oldalon, ott is itt is. Mindenki hazabeszél, hazudik, saját népe szerepét ékesíti, védi, fésüli, simítja, kencézi, fényezi. Tény – ha elmaradnak a nyugati kalandozások, Kárpát-medence népét nem támadták volna meg nyugati hadak, hiszen addig semmi gondjuk nem volt velük évezredeken át!
Napóleon: „Ami megtörtént, azon Isten sem tud változtatni, csak a történészek.”
Székelyek a történészek szerint
Azt állítják, hogy Árpádék, az útközben felszedett, ismeretlen eredetű székelyeket, mint szolgahadat, nyílzáporfogó elővédnek, használták, majd határőrizetre használták. Ez is hamis, hazug történészi mese része. A székelységet nem útközben szedték fel, mint a csizmára tapadt tyúkszart, hanem ők voltak a befogadók! A székelység addig is védte a medence határait, nem Árpádék szolgáiként. A letelepült szabad székely nép nem volt szolganépe senkinek, különösen nem jött-ment kalandozó népeknek. Összevissza firkálnak nomád tömegek áramlásáról, keresztül-kasul sétáltatják – kell a mozgás, telnek a lapok, vastag lesz a könyv –, de a nyelvet őrző székes népet egy szóval sem említik.
Ám az évezredek alatt tisztán fennmaradt ŐSNYELV, a KÖZBIRTOK-KALÁKA alapú társadalmi rend azt bizonyítja, hogy semmilyen hatás, még a római kor sem volt képes megbontani a székita, szkíta székelyek társadalmi rendi és nyelvi egységét. Egyébként is, a római hatalmat csak az adó, a védelmi pénz érdekelte, nem ástak bele elfoglalt területek népei rendiségébe. Kárpát-medence ősnépe túlélte őket, s társadalmi rendisége is.
Írják, hogy Árpádék hozták a Kárpát-medencébe az első ekét. Akkor tán az itt gazdálkodó ezermester vasműves székely népnek, kétezer évnél több idő alatt nem volt annyi esze, hogy ekét készítsen! Bottal piszkálták a földet? Várták a pusztai vadász-halász, pásztorkodó kalandozó hadi népet – akik mindenhez értettek csak épp a fém- és földműveléshez nem –, hogy hozzanak számukra ekét. Ne vicceljünk már! Erre is találóak, igazak Napóleon szavai.
Azt is írják, hogy a medence lakói hívták Árpádot, nyugati támadástól tartva. Erre sincs bizonyíték. A székes főtörzs nem hívott addig sem segítséget. A besenyők által zaklatott, kirabolt, megalázott, a sűrű vadon bozótos rengetegén átszűrődő, besurranó üldözött vert sereget, csak tisztesség kényszeréből, sajnálatból fogadta be. Ráfázott velük!
Nem tisztázott, hogy megegyezés szerint fogadták el Árpád vezéri előjogát, vagy végül felülkerekedő kényszerítés volt? Ez elvben nem honfoglalás, csak betagolódás. Az itt élő őstörzs sokkal népesebb volt, mint az Árpáddal érkezők, talán száz annyi, s mivel az őstörzs tagjai belakták az egész térséget, így az Árpáddal érkezőknek megegyezés szerint oszlottak területet. Idővel beházasodtak, megtanulták az elfeledett régi nyelvet, őseik eredeti beszélt nyelvét. Ez esetben a fő tényező nem Árpád népe, hanem a befogadó őstörzs volt, további egyenlőség elve alapján.
Nem tudni, a vérszerződésben az őstörzs rabonbánjával megerősíthették-e a szövetséget a fejedelmi család kiemeltsége mellett, vagy kész tények elé állították a rabonbánt?! E vérszerződést nem írták le, senki nem ismeri tartalmát, szép mesék keringenek róla. Amint a mai szépítő, magyarázó, kencéző történészek tagadják, a kalandozások rablóportya jellegét – holott Kézai pontosan leírja – úgy Árpád és rabonbán közti megállapodás tisztázatlan marad. A további események a döntésekből kiszorítást igazolják, mert végül az őshonos rabonbánnak kellett elhagynia pilisi fészkét, és a messzi erdélyi Budvár lett a továbbiakban otthona. Ez tény, és sokat sejtető!
A nyelvi és más bizonyítékok birtokában jó lenne átgondolni, átrendezni némely eddigi állítást, s végre igaz történelmet írni. Amúgy az ősi idők óta itt székelő szkíta, székita, székely őstörzs soha nem volt szolganépe a századokig Ázsiában tartózkodó, majd áttelepülő magyar törzseknek, hanem befogadó fő szövetséges. A határok védelmét addig és azután is saját érdekében látta el, nem szolgaként, parancsvégrehajtóként.
Bármennyire felkavaró hatást vált ki, kijelenthető: ha mindenképpen ragaszkodnak, erőltetik a történészek az Árpáddal érkezők Nimródtól eredését, akkor azt kell mondanunk, hogy a nyelvet megőrző Kárpát-medencei székes ősfoglalók – a Hérodotosz által Scythaországnak nevezett térség lakói – nem vérrokonai a teljesen más rendi szervezésű hunoknak, s az Árpáddal érkező törzseknek.
A teremtés ősnyelvét, és Özönvíz előtti, ősi egyenlőség alapú, körosztó-kereszt elvű kaláka közbirtok társadalmi rendet több évezreden át tisztán megőrző szittya-székes nép nem lehet utódnépe a nyelv megtörését előidéző toronyépítő, birodalomalapító Nimródnak. Ez világos! Teljesen eltérő alapon szerveződő, berendezkedő népcsoportok. Ez is egy olyan gubanc, amely megoldásra vár!
A tisztán megőrzött ősnyelv, mint legerősebb bizonyíték!
Az a nyelv, a teremtés ősnyelve –, amelyet már több mint húsz éve a gyöknyelvészet nyelvtani eszközeivel kutatok, és elképesztő, csodás szerkezeti felépítését feltárom évek óta a világhálón honlapomon – kizárólag természetes földrajzi körülzártságban maradhatott fenn érintetlenül!
E nyelv beszélője, őrzője csak olyan letelepedett, egyszerű, békés, gazdálkodó, mély istenhitű nép lehetett, amelynek gyökerei, atyáitól kapott, szeretetre, a javak egyenlő elosztására nevelés általi társadalmi-rendi kötöttségben indult, s amelynek életbiztosító védőhálójából egyetlen ember sem eshetett ki.
Ez volt az Özönvíz előtti közbirtok-kaláka rendszer, amely Noé, Jáfet révén, a tőlük kapott nevelés nyomán, megszakítás nélkül folyamatosan vezérlő életelv lett a scytta, szkíta, székita, székely nép mindennapjaiban.
E nép családfői, atyái az ősiségben induláskor kaptak mélyreható nevelést erre, s amelyet a hetenkénti szeradó és szom-bot mentes napokon frissítettek, hogy soha feledésbe ne merüljön. A kaláka közsegélyezés életük szerves része volt, s mindenre kiterjedt. A bűnözésnek sem engedett táptalajt. Több ezer éven át megtartották e rendet.
Ha békén hagyják e népet, ma is így élne!
E nép, letelepedése után, soha nem vándorolt, nem lépett más népek földjére, nem zaklatta szomszédait, azok sem őket. Nem kalandozott, nem rabolt, nem vadászott, nem halászott, hanem saját termesztését, tenyésztését használta étekként. Életrendje akkor indult romlásnak, amikor vélt testvérei rájuk telepedtek. Azóta lejtőn van és romlása folytonosan tart az egész medencében, mind a mai napig.
Tudni kell (!), a magyar lakosság csak elenyésző részben ázsiai utód. A zöme, vérség szerint őslakos schitták, scythák, szkíták, szittyák, székelyek vérei volnának mind e napig Árvától Zimonyig, Lajtától Gyimesig.
Árpádék az ázsiai katyvaszból hozták magukkal a magántulajdon birtokviszonyt, hódító hajlamot, úrhatnám fényűzést, a hadi kalandozás fertőző hatását is! Ez hatott csábítóan a székely fiatalok egy részére, akár ma a nyugati liberális fertő. A beérkező kisebbség, az őslakosokat, főleg az ifjakat a maga képére, hasonlatosságára alakította.
Királyi uralom
A királyság alapítása után indult el a romlás erőteljes folyamata. Az udvartartás beindulása után, kötelezővé vált az adó, eltartani az összes léha udvari úrhatnám kölöncöt, a léhűtő semmittevő, naplopó, gőgös, dölyfös, fennhéjázó, cifrálkodó, kényes dologkerülő hadat. Ismerős a vitézi szólás: – Hé, paraszt! Ennyire becsülték a gazdálkodót.
A királyi birtokrendszer megalapításakor uralkodói jogon kisajátították az őslakossági közbirtok jelentős részét, a legeslegjavát és királyi birtokként iktatták. Csak a falvakat körülvevő legelők, erdők maradtak közbirtoktulajdonban, a többire kezet tett a királyi hatalom. A kisajátított, elbitorolt területeiken megszüntették – még a római uralom alatt sem bántott, évezredekig egész Kárpát-medence teljes területén érvényben levő – közbirtok alapú gazdálkodási rendet. Koronabirtokká nevezték át, hogy hűségérdem címén jutalmazzák a hatalom támogatása, megtartása fejében az udvarhoz húzó hűbérurakat. Lassan, fokozatosan, simán – amolyan Budavárt elfoglaló török módon – ravaszsággal, erővel, hatalommal, átvették a vezetést, félreállították a népét szerető, békés rabonbánt. Lassú léptekkel a testvériesség álcája alatt, kivetkőztették értékes közbirtokaikból az őslakókat. Később kitalálták a királyi „szent korona” birtokrendet, s aki ellenállt az lázadónak minősült. Lassan fokozatosan sorvasztották el a Kárpát-medencei közbirtokrendszert. Csak satnya végelgyengült töpörödés maradt belőle. A királyság megalapításáig tisztán megőrzött medencébe megindult az idegen katyvasz népség betelepítése, amely szintén a királyok műve, bűne volt!
A székely ősrend a királyi intézmény felállításakor sérült tovább alapjaiban. Bár a magyar királyok nem vonták soha kétségbe a székely ősi előjogot, de kényük-kedvük szerint rátették kezüket a közbirtok legjavára, s elbitorolták az őslakóktól a mondvacsinált „Szent Korona jogán”. Így lett végül mégis hon elfoglalás.
A királyi rendtartás, birtokadományokkal lassan a székely lófőket is hűbéri rendbe csalta. Az adományozott birtokrészeket önkényesen az addigi közbirtokból sajátította ki a király, zsugorítva a közbirtokot. E székely bárók, grófok is „fejlődtek”, alkalmazták a többi főúr módszereit, idegen olcsó munkaerőt hoztak a székelyek közé. A keveredés – amitől mentesek voltak, amitől addig sikeresen megvédték magukat. – bekövetkezett.
A lejtőn lesiklás azóta is megállíthatatlan az egész Kárpát-medencében! A székelyek, addig évezredeken át, a római uralom alatt is megtartott ősi rendje, elindult a bomlás útján. Mindez Árpád és csapata bejövetelével, a magánbirtok tulajdon mérgező hatására. Megjelent a rangkórság, s a Magyar Királyság megalapításával címek, rangok, vagyonok ajándékozása hatott, mint a méreg, feldúlta az ősi rendet. Új uraik idegen népséget telepítettek rájuk. Megszűnt a Kárpát-medencei igazi, tiszta székely rendtartás! Csak egy kis erdélyi részre beszorítva maradt meg, egyféle elkülönítésben, rezervátumban. A székely közbirtokosság pedig lenyelte a békát.
Mivel az Árpáddal érkezőknek is hely kellett, valószínű nem ment súrlódás, érdeki összeütközések nélkül az átrendezéssel járó egyeztetés, közbirtok – magántulajdonjog különböző felfogása szerinti alkalmazása. Az Árpáddal érkezők a magánbirtok felfogással nyomultak, a székely pedig a közbirtok elvén nem vagy nehezen engedett.
Ekkor történt a rabonbán kiszorítása a döntéshozatalból. Valószínű, a királyi idők kezdetén uralkodói közbelépésre volt szükség. Aztán elnémításukra bevezették a „Szent Korona” jogot. E címen akkor vették el földjeiket, amikor épp igényt tartottak rá, amikor épp akarták. Épp, mint a kommunizmusban. Ez ellen nem volt jogorvoslat. A kisajátított birtokokat a királyi hűbéresek kapták szolgálataikért. Így vették el Szepesség és az erdélyi Barcaság, Királyföldnek nevezett, legjobb, legszebb, legtermékenyebb területeit és adták a betelepített szászoknak, akik aztán meghálálták a nemes adományt, állandóan keresztbe téve történelmük alatt.
Székely sziget
Idővel a medence népe elveszítette székely jellegét. Pilis helyett Udvarhely melletti Budvár lett a rabonbáni székhely. A székely hagyományaikhoz hűséggel ragaszkodók a rabonbán köré tömörültek, létrehozván az anyaszéket. Ehhez csatlakoztak: Csík, Gyergyó, Maros, Kézdi, Sepsi környékiek, nem engedvén felbomlani ősiségtől létező, erős kötődésű székeiket. Hűség okán költözhettek bihari székelyek Udvarhely mellé később. Mese az összes székely Biharból költöztetése! Némelyik történész lenyűgöző, izgalmasat mondott. Azt akarják elhitetni, jelenlegi helyén nem őshonos a székelység. Holott az őshonosságot bizonyítják a földrajzi nevek: források, patakok, folyók, völgyek, hegyek megnevezései. Itt éltek az Özönvíz utáni időktől. Ők voltak e térség első lakói. Belakták az egész medencét, nyomaik fellelhetők a történelmi Magyar Királyság egész területén, amelynek mai lakói zömében székelyek utódai.
Nem vitatható, voltak belső mozgások a térségben. Voltak ilyenek, a már említett szász betelepítéskor, ami szintén nem járt le súrlódásmentesen, hisz akkor az évezredekkel előtte itt élő, saját szűzfoglalással szerzett területein élő székelyek legtermékenyebb földjeit sajátította ki a király, s a megmaradt Székelyföldet zsugorította, hogy szászokat telepítsen helyükbe. Barcaság legjobb termőföld területeit minősítették Királyfölddé, és adták a szászoknak. Ugyanígy a szépséges Szepességet. A szászok aztán meg is hálálták később, mert bárkivel összefogtak a magyarság ellen. Úgy próbálják beállítani, hogy Barcaság üres térség volt. Hazugság! Évezredek óta itt élő székelyek pont a legtermékenyebb földet hagyták volna üresen, műveletlenül? Erről szűziesen hallgatott a királyi történetírás, s hallgatnak ma is a hivatásos történelemhamisítók. Székes letelepedett népként belső mozgásaik sem voltak, kivéve az Aranyosra költözést. Nem vándoroltak, nem keveredtek. A székely hűséges volt szülőföldjéhez. Évezredeken át éltek e megszervezésben, nem alapítottak városokat, a székely utálta a nagy tömörülést, az ő világa a tanya, legfeljebb kis falu. Nem szerették az államot, a rabságot. A szintén gazdálkodó rabonbán és a lófők voltak fölöttük, mint vezetők, tevékenységeik összehangolóiként. A székely ember sziklakeménységgel ragaszkodott ősi szokásaihoz.
Werbőczy István írta a Hármaskönyvben a székelyekről: „Az erdélyi scithákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek, a kik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven „siculusoknak” nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Kiem. K.S.
Werbőczy korában már megtörtént a medencei keveredés az Ázsiából visszahívott, maguk közé fogadottakkal, akik megtanulták újra az ősi nyelvet. Az előzőleg egész Kárpát-medencét belakó székelyek már összevegyültek a visszatérőkkel, ám Erdély keleti részére kényszerítetten megmaradt érintetlenül a székely társadalmi rend. Csak a múlt század léleknyomorító – társadalmi életüket minden oldalról kikezdő – romboló, embertelen támadások alatt bomlott meg. De – ami fő – e szikla biztos rendszerük, életvitelük révén érintetlenül megőrizték ősi nyelvüket változatlanul. A nyelv igazolja, a székely… szikla volt! Sajnos, csak volt! Ma – ami maradt – román elnyomás alá kényszerítetten, állandó lejtőn van. Lassan eltűnőben minden régi, igazi értéket jelentő ősi székely jellemző.
A magyartalan akadémiai bértörténészet valóságtagadó álláspontját cáfolják a földrajzi nevek nyelvlenyomatai! A beszélt nyelv hamisíthatatlan igaz tanú, megnevezésekben rögzítette a való igazat. A beszélt nyelvbe Kazinczyig nem nyúltak bele hamisítók ártó kezei, s így a nyelv által rögzítettek a valót tükrözik.
A mai napig élő ősi értelemhordozó nyelvelemek ismerete által megerősített nyelvi folytonosság a hivatalosan eddig hangoztatottól eltérő származási gyökérre mutat. Azonban ehhez ismerni kell a nyelv – mint egyedüli megbízható forrás – titkait, tovább kutatni, szigorúan a nyelvelemek által mutatott irányt követve. Nem félrekalandozva némely bértörténészi, dogmává merevült – történelminek hazudott – nyomvonalon. Meghatározó tény, hogy az összes utódnyelvek világosan kimutathatóan, az ősnyelvi értelemhordozó nyelvelemekből épülnek fel, azokból, amelyek a ma is élő ősnyelv, a magyar nyelv beszédes, oda-vissza forgatható, nyüzsgő, élő építőkövei. Az utódnyelvek szavainak eredeti mondandóját is, csak a ma is élő ősnyelven, magyarul lehet megfejteni.
Ősrégi szavak élnek a székelyutód göcseji, baranyai, vasi, szatmári, őrségi s más helyi szigetek tájnyelveiben. Ugyanígy a palóc, csángó, de a többi tájak népeinek ajkain is. Nem kell menni sehová –, főleg Közép-Ázsia mezőire – a magyar nyelv gyökereit keresve, mert soha egyetlen nyelv sem maradt meg érintetlenül a vándorló népek ajkain, mindannyi keveredett. A magyar nyelvben nincsenek: török, tatár, szláv, német latin és más szavak. E népnek valós ősi szavai közt egyetlen vendégszava sem volt. Ma a szabados elvű trehányság nyúzza, rombolja, hígítja a nyelvet.
A történészet két iránya
Két táborra oszlott a történész szakma, többnyire két meghatározó irányt követ. Úgy tűnik, mintha mindkét irányt, mint követendő kedvelt vonalat előre megrajzolták volna maguknak, és mindkettő végleteket ostromol.
Egyik irányzat végtelenül lealázóan aljas – a magyar népet ocsmányul sárba tipró. Az ősmagyarokat makogó, műveletlen, tudatlan, barbár, bunkó, oktalanul vérengző, asszony, gyermekgyilkos, becstelen, aljas népként mutatja. Torzít, hazudik, ferdít, hamisít, félremagyaráz, úton-útfélen mocskot, hányadékot ömleng róluk.
Másik: túlontúl felhők fölé emelő, dicsőítő. Nagynevű ősök után kutat, akiknek csak jót, szépet, megszentelt tetteket tulajdonít, akik nem tévedtek, tetteikben csak jól, hibátlanul jártak el. Az ilyen nem valós alapon áll! Történészként tudnia kellene, hogy a hadikalandok, hódítás, hatalom építése, megtartása, még a legemberségesebb uralkodók esetében is, emberi életek feláldozásával, vérontással járt. Amely hatalmi jelvényért embervért, sőt testvéri vért ontanak, ontatnak, az nem lehet szent! És az sem, aki általa a hatalmat birtokolja!
Vannak, akik a honfoglalás utáni nyugati kalandozó rabló hadjáratokat szépítik, és szalonképessé próbálják tenni. Pedig Kézai leírja a rablást, mint valós okot a Gestában, amint fennebb idéztem. Ez is a Napóleon által említett tünet.
A tényleges történelmi igazság e két irányzat közt, középen lenne, de mégsem. Ugyanis e két történészi csapat közül egyik sem kutatja érdemben a Kárpát-medencei kezdeti állapotokat, az évezredes valóságot, az ősnyelv megőrzési, társadalmi-rendi szervezési alapok összhangját, s eddig csak zagyva, bizonyíték nélküli felületes megállapításokat, meséket költöttek néhány lelet nyomán. S mindkét irányzat hatalmas népvándorlási tömegek keveredésének hamis meséjét ontja, amelyet cáfol a TISZTÁN MEGŐRZÖTT ŐSNYELV és KALÁKA-KÖZBIRTOK REND évezredeken át működése, mint a székely társadalmat, közéletet vezető elv.
Mindent uraló tekintélyelv, és hatalmi szó ereje
A mai „tudományos” körökben a tekintélyelv érvényesül. Világszinten az államvezetést is uraló felsőbb pénzvilág főhatalom megadja az irányt a tudományos vezetésnek, kinevezi a tekintélyes, szófogadó szakágazat vezetőt, s azt kell követni. Csak az evolúciós elmélet évmilliárdok időtávja lehet meghatározó a világtörténelemben. Csak a szófogadók kapnak pénzt. A többi mehet zabot hegyezni. Látszat kedvéért, a részletekben lehet némi vita, végül győz az alaptétel: „Nem engedhetjük meg, hogy Isten betegye a lábát az ajtón.”
A másik oldalon a magyarok elődeit mindenki a dicső fegyverforgató hősökben keresi. Minden kutató híres, harcias, birodalomépítő ősi nagy nevek után kutat, mert úgy véli ettől dicsőül meg a nemzet. Ezek is evolúciós alapon állnak, messzi évezredek homályába viszik vissza a kezdetet, holott a kiszámítható időben nevekkel, tényekkel igazolható múlt, csak néhány évezredes. Persze, ehhez okos tudósok kitalálták a „történelem előtti korszak” meghatározást, ami úgy, ahogyan tálalják, sosem volt! Ez is történészi agymenés.
Az ősiségben élők leszármazási vonalainak fellelése nehézkes, sok a fehér folt, az adatok hiányosak. Ez nem meglepő, hiszen van sok olyan – néhány száz évvel ezelőtt élt – ismert személyiség, akinek – a viszonylagos időbeni történelmi közelség ellenére nem tudják pontos születési idejét, helyét, szülei pontos nevét. Sok esetben történészi fantázia tölti ki a hiányzó hézagokat. De vannak bátor, okos vállalkozó szellemű történészek, akik tudják, és tudják!
Az, hogy tényként bizonyíthatatlan, nem érdekli őket. Kívülállók ne szóljanak bele!
Vagy ott vannak a nyelvészek szóeredet hazugságai. Találnak egy magyar szóhoz hasonlót valamely idegen nyelvben, rögtön heurékát kiáltanak: – Megvan, onnan lopták a szót, makogó őseitek! Mindezt annak ellenére, hogy komoly gyökelemzési módszerrel, több oldalról vizsgálva bizonyítható – minden magyar szó saját fejlesztésű, és eredeti ősnyelvi gyökre épül!
Épp így állunk a történelemmel is. Találnak egy vitatható eredetű ősi leletet, amely esetleg a Kárpát-medencén átengedett valamely idegen népcsoporthoz tartozott. Meglehet, kevés a felismerhetőségi jegy, de egy – meghatározó irányelvek alapján futtatott – főtekintélyű régész-történész megállapítja: – E lelet csak ehhez a hatalmas tömegben átvonuló, sokáig itt időző nomád néphez tartozhatott, akikkel keveredtünk. Szokásos történészi agymenés.
Ezt kérik fentről! Kell a nomád katyvasz a Kárpát-medencébe, hogy igazolható legyen a kevert nyelvűség.
Hasonló volt – politikai nyomásra – a magyarság eredetét „tudományosan” meghatározó finnugor elmélet bevezetése, amely ilyen formán hangzott: „Nekünk európai ősökre van szükségünk!”
Bővítve Napóleon szavait: „Ami megtörtént, azon Isten sem tud változtatni, csak a politikusok, történészek és nyelvészek.” De… ami fő, a tömeg – demokrácia szabályai szerinti meghatározó nagyobbik fele – elhiszi ezeket!
Maradok annál a megállapításnál: Igaz, valós történelmi beszámoló csak a teremtés ősnyelvének névadó jelenségei ismeretében, és az eseményeknek a történelmi idő, hely szerint, pontosan találó beillesztése, oda és vissza összevetés, elfogultság, szépítgetés nélküli tisztességes elemzése nyomán születhet.
—————————————————————————————————————–
Dániel bárói könyvtár tűztől megmentett régi történelemkönyvéből olvastam gyerekként, a közbirtok-kaláka rendre utalón:
Akkor romlott el minden, amikor bevezették a magánbirtok tulajdont.
—————————————————————————————————————–