A ma oktatott, magyarnak mondott tudományos nyelvészet felszínen futtatott nyelvészei szerint nincs más út, csak a hivatalosan elfogadott finnugor elmélet útja. Ám van, aki másképp tudja. Gyökelmélet alapú nyelvelemzései teljesen más eredményt mutatnak. A finnugor elmélet tévösvény! A finnugor ág is a teremtés nyelvéből, ómagyar ősnyelvből sarjadó ág, így minden utódnyelv rokon a teremtés ősnyelvével, a mai magyar nyelvvel.
De csak ennyi!
A gyöknyelvészeti elemzések által eddig feltárt nyelvi titkok hitelesítik a teremtés tényét, és mint hitelt érdemlő bizonyíték, beépíthetők a teremtést igazoló nagy összképbe. Így a teremtési világképösszesség valóságágának könnyebb megértését szolgálják. A nyelv teremtőjének bölcsességét igazolja, hogy e szavakban gazdag nyelvből alakult ki az történelem eddigi összes utódnyelve.
Bizonyíték: mindannyi e nyelvben ma is élő elemekre épül! Sok nyelv kihalt, s született sok új helyükbe. Kihalt nyelvet nem gyászol senki, ha marad utódja, már új utat vág magának.
A ma ismert nyelvek, latin, germán, angolszász, szláv, hindi stb. nyelvek leánynyelvei, az utóbbi ezer év alatt értek be. Mindannyi, keveredő, egymásból töltődő nyelvek. A keleti nyelvek is keveredtek, s ezekből is újak születtek.
A teremtés nyelvének szóépítő anyaga – amely minden ma beszélt nyelv alapját képezi – oly gazdag, hogy abból osztódással, keveredéssel továbbiakban is születhetnek új nyelvek végtelen mennyiségben. Ugyanis minden –, amit a Teremtő Isten e világra teremtett – a végtelenség jegyét viseli magán, így a nyelv is.
A magyar nyelv –, amely bizonyítottan a teremtés nyelvének tisztán fennmaradt egyenes ága – nem nyelvészek tulajdona! A nyelvhelyesség őrzésével megbízott magyar nyelvész, valóságban népszolga lenne, és csak úgy elfogadható igazi szakember, ha a nyelv szavainak eredetét, kialakulását kutatva, a tényleges valóságot tárja fel!
A tudatosan csaló szóeredet hamisító nyelvész, csak egy hazudozó, simlis szélhámos!
A beszédképességet, nyelvet az első teremtett ember kapta, utódaira átörökíthetően. Ő és utódai egyszerű emberekként építették fel az elmúlt évezredek folyamán, így az ő nyelvük! Ama népé, amely oly egyénekből tevődik össze, akik születésüktől fogva halálukig, bölcsőtől a sírig, mindennapjaikban beszélik, azon mesélnek, regélnek, s e nyelven dalolnak, énekelnek. A Kosztolányi idézet után szabadon: ’Akikben mélyen benn van, a vérük csöppjeiben, idegeik dúcában, metafizikai rejtélyként, és ebben az egyedül való életben így nyilatkozhatnak meg igazán.’
De nyelvek eredetét kutató más nyelvűeké is, hiszen az ő nyelvük is ebből sarjazott, és annak minden alapvető elemét, kialakulásának titkait ebben – a teremtés ma is élő, magyarázó nyelvében – találnák meg,… ha kutatnák!
Sajnos, a mai közhasználati nyelvet, az akadémiai hivatásos nyelvészet, ízétől-zamatától megfosztott, központi szabályozásokkal, kénykedv szerint ide-oda ráncigált, merevített, kiherélt, megcsonkított, és idegen kifejezésekkel teletűzdelt nyelvvé gyúrta, kotyvasztotta. Úgy tűnik, mintha szeretnék végre kivetni, kisiklatni az eredeti nyelvszerkezeti pályáról.
Ám e nyelvet alkotója védi oly értelemhordozó eszközrendszerrel, amely minden más nyelvtől eltérő, sajátos – hangokra, gyökökre, szóbokrokra, hangcsoportokra, hangvázak szócsaládjaira épülő – nyelvszerkezeti váz.
A visszatérő utódnyelvi szavak soha nem épülnek be szervesen a nyelvanyába. Soha!
A nyelv egésze, tájnyelveivel, egy tömbbe tartozó nyelvi egység, minden nyelvi jelensége együtt vizsgálandó. Nem alárendeltje a tájnyelv az úgynevezett „helyes”, száraz szabályok közé szorított közhasználati nyelvnek! A tájnyelvek nem tartalmaznak mellőzendő kifejezéseket, oktatásuk kötelező volna. Azok őrzik az alapnyelv teljes színvilágának ősi árnyalatait, ízét-zamatát. Szavaiknak kiejtési módja emeli ki a nyelv ízes fordulatait, ismeretük visz el nyelvi mélységek felfedezéséhez. Közhasználati, irodalmi és tájnyelveket egyaránt párhuzamban oktatni kellene!
Történelem
Történetírók jelentős része az ókorban is saját népét kiemelve, gazdáját hősként, bölcsként dicsőítve, hazudva, írta krónikáit. Érthető, ura asztalánál hízott. Ebből következik: a mai történészek által felhasználható ősi kútforrások jelentős hányada – enyhén szólva – nem teljesen megbízható.
Csak független, kívülálló krónikás beszélt, írt igazat.
Az utóbbi kétszáz évben alig van hiteles, igazat szóló történelmi leírás. Adott körön belül minden történész simlisen hazudik saját nemzetét dicsőítve, s háttérből irányító, diktáló uralkodó politikai irányvonalhoz igazodva ír.
Tisztelet a kevés – mellőzött, félresöpört, elnémított – kivételt képező, becsületes történésznek!
Vérgőzös világháborúk kirobbantói, irányítói, győztesei, valódi háborús bűnösei íratták le, erőltették be minden nép tudatába a saját szempontból kedvezőnek tartott változatot, magukat tisztára mosva. Vesztesekre kentek, hárítottak minden ártatlanul kiontott vért, Isten és emberiség ellen elkövetett bűnt, becstelenséget. Álszent módon hallgattak sajátjaikról, a világ legigazságosabb nemzeteiként akarván feltüntetni magukat. Olyan országokat vádoltak meg főbűnökkel, amelyek nem voltak háborúk okozói! Mégis rájuk kenték a vérontás elindítását.
Ennyire hihetők az ősi krónikák is. Az őskortól fennmaradt történeti leírásokat csak a nyelvi összességgel egybevetve, párhuzamba állítva lehet elhelyezni elfogadható, oktatandó, vagy mellőzendő oldalon.
Sajátjaink sem jobbak. Bartha Antal: A IX – X. századi Magyar Társadalom című könyvében „magyar hordák”-ról, megtelepedésükről ír „ezen az akkor igen ritka népességű, mondhatni teljesen üres területen.” (Kárpát-medence).
Glatz Ferenc, aki egy ideig az MTA elnöke volt, A magyarok krónikája című életművében írja: „Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek és nőgyilkosság régi tradíció… görbe lábú gyilkosok, primitív hordák, nyelvük nem lévén csak makognak, s a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el…”Kiem. K.S.
Úgy tárják elő, mintha ezek lettek volna az első magyar nyelvűek a térségben, mert az MTA szerint, nem élt itt nép, a hódító rómaiak alig lelték élő lélek nyomát Kárpát-medence teljesen üres területén.
Ez sima hazugság.
Ugyanis, jóval korábban a krónikás, Ammianus Marcellinus római történetíró, a térségben élő, bőven adózó népet említ. A történet szerint Kr.u. 359-ben a medence népe fellázadt a II. Constantius római császár által kiszabott súlyos adók miatt. Oly mennyiségű adóról volt szó, amelyért a császár érdemesnek látta személyesen megjelenni, tárgyalni, intézkedni. A botrányba fulladó egyeztetésnél egy indulatos őslakó lemarházta a császárt, berepült egy csizma, megtépték ruháját, s díszes trónját összetörték.
A harci jelszónak vélt „marha” szó jelzi az őslakók kilétét, nyelvét.
A Kárpát-medencében 359-től 895-ig nem dúlt háború. Hová tűnt el az ősnyelvet őrző, két évezrede itt élő, szaporodó, gyarapodó, gazdálkodó székely nép, hogy csak „néhány lézengő szláv” élt itt a 800-as években?
Sebestyén Gyula: Az Árpádok története című könyvében valóságot is ír, bár tovább ő is hasalja a kötelezőt, a szokásos „békés szlávok” történészi zagyvát. De azt őszintén leírja, hogy Árpád és csapata, besenyők által űzött, kifosztott népként lépték át a Kárpátok vonalát, új hazát keresve.
Ehhez azt is tudni kell –, amit tagadnak az MTA-tól független nemzeties történészek – Árpád és népe nem átszellemült dicső, honalapító gondolattal lépte át Vereckénél a Kárpátokat, hanem vert seregként, űzötten, a sűrű erdőben surranva, átszűrődve, tapogatózva, átvereckélve, alkalmas helyet keresve letelepedéshez.
Később jutott eszükbe, hogy: ezeknek az őszinte, békés gazdálkodóknak, miért is ne lehetnének parancsoló urai?! Elvégre, nem kapálni, kaszálni, veteményezni, gyomlálni jöttek ők. Arra jó a paraszt!
Vagy igazat írjunk, vagy semmit!
A fennkölt, dicső győztes honfoglaló seregről szóló hangzatos történetek, méltóságteljes lassú bevonulás – tenyészállatok seregével: szürkemarha, mangalica, juhok, ménes, társzekerekkel, eke, borona behozatal – a költött mesék részei.
Háromezer éves szűz erdőrengeteg vadonon: gulyával, kondával, nyájjal, ménessel?!
Batu kán 1241-ben társzekerei, serege átvonulásához, több héten át, másfél ezer fejszés rabbal vágatott utat az átkeléshez! Mond ez valamit?
Az sem igaz, hogy tudatos „hazatérés” volt, sosem lakott itt senkijük.
A költött mese része az is, hogy korábban innen vándoroltak Ázsiába.
A bárka az Araráton kötött ki, ma is ott van! Nem a Hargitán! Az új élet Mezopotámia síkságán indult, onnan terjedtek szét.
A hunoktól korábban hallhattak az erdőn túli hasonló nyelvű népről, mégis meglepő lehetett a békés, földművelő nyelvrokonok általi fogadtatás. Ők az ázsiai nyelvőrlő malomból jöttek, kevert nyelven szóltak az évezredek óta itt élő, a medencét benépesítő, a teremtés ősnyelvét híven, tisztán őrző székelyekhez, akik a mai magyarság valódi ősei.
Nem az Árpáddal érkező maroknyi, kevert nyelvű hadfitól népesült be a Kárpát-medence. Nem ők! Ők is(!) – elenyésző kis részben – a magyarság ősei!
Van különbség!
Árpád és népe, hadi nép volt, elkeseredett, családjaiktól, javaiktól megfosztottan, s a továbbiakban nem láttak más módot – ázsiai szokás szerint – kalandozva, rabolva rendbe tenni anyagi helyzetüket. A földművelés nem ízlett, nem volt járható út számukra.
A hadfiak mindig lenézték a föld népét: Hé, paraszt!
Kézai a Gestában több irányba indított kalandozó rabló hadjáratokról ír, de a nemzeti történészek ezt tagadják, szépítik, kencézik. Európa rettegett nyilaiktól. Azóta is utálnak, sosem jöttek segíteni!
A tisztán megőrzött teremtés nyelve legerősebb perdöntő bizonyíték a történészi, nyelvészi hazugságok ellen!
Az egész honfoglalás, népvándorlás összevissza kavarodó Kárpát-medencei zagyva mesét megcáfolja, az Özönvíztől Kazinczyig érintetlenül, „karcolás” nélkül megőrzött teremtés ősnyelve, a magyar nyelv, szűztisztaságú állaga.
Egy nyelv érintetlenül csak zárt társadalmi rendben élő, senki más néppel nem elegyülők ajkán maradhat meg! Mégis, e népről egy árva szót sem ejt az összekutyult, csillámporral behintett, dicső magyar történelem, holott szűzfoglaló népként megőrzött egy hont évezredeken át, s oly közbirtok-kaláka társadalmi rendben, javak egyenlő elosztása elve szerint élt a Kárpát-medencében, amelynek védőhálójából egyetlen ember sem eshetett ki, s nem adott okot bűnözésre sem!
Ám a nemzeti történészek is – irgalomból felszedett – ’tán török eredetű zekel’ népként említik, akiket a dicső magyar hadak megtűrtek, s mint holmi szolganépet, előre küldték nyílzápor felfogónak, majd kilökték a határok mellé bakternek.
Azt is beleszövik oktalanul, hogy a pusztai – halász-vadász-madarász – Árpádék hozták az első ekét a Kárpát-medencébe.
Évezredeken át itt élő, közbirtok-kaláka társadalmi rendű földműves, ezermester székelyeknek nem volt eszük szerszámkészítésre?
Az évezredes alapítású, érces nevű bánya-kohász településeiken – Resicabánya, Besztercebánya, Torockó, Érchegység, Govasdia, a kis ércfejtéseken, hámorokon: Lövéte, Füle, Bodvaj – vasműveseik dolgoztak.
A Körös-kultúra népe tán bottal művelte földjét több ezer éven át? Történészként nem mesélgetni, hanem kutatni kellene!
A másik hamisító oldal, az MTA történész csapat közéjük rivall: Itt nem élt művelt, hagyományokat őrző magyar nyelvű nép!
Néhány érdekes kérdés:
Ez néhány fontos kérdést vet az akadémiai történész szakma felé: A vad, haramia, barbár, kegyetlen, „gyermek és nőgyilkos tradíció”–jú, görbe lábú ősmakogók, miután bejöttek, hány nemzedék alatt művelődtek, szelídültek szláv segítséggel, – tagolt veretes magyar beszédű széplelkekké?
Még volt száz év a királyság megalapításáig. E négy emberöltőn, szláv asszonyok ölén, melegágyán tettek szert oly gazdag művelt magyar szókincsre, amelyen ősmeséket, regéket, népdalokat, rímes verseket költöttek?
Az asszony-, gyermekgyilkoló görbelábúak hörgő durvasága mennyi idő alatt érte el a lírai dallamköltő szintet?
Jó példa a – szintén ősnyelv egy változatát beszélő – bolgárok, akik ideérkezésük után, szláv asszonyok ölébe hullva, azoknak nyelvét vették át teljesen.
A magyarok mi módon kerülték el a szlávosodást, és hogyan fejlesztették ki száz év alatt (!) az egyik legnagyobb szókinccsel rendelkező magyar nyelvet? Az idő sürgetett, kétszázezer népdal megírása volt hátra, szavakat kellett lopkodni nagyüzemben a „vajszívű” szlávoktól. E lopott szótömeg a makogásból mennyi idő alatt alakult át tagolt, folyékony, verselhető, énekelhető nyelvvé? S a népmesekincs, ősmesék? A tulipánok? Várták a törököket, hogy virágmotívumaik legyenek varrottasokhoz, faragásokhoz!
Az MTA biztosan tudja! Őket kell kérdezni.
Tőlük kérdezzük azt is: A nyelvváltás hogyan ment végbe oly gyorsan? A kicsi nagytól tanul, a gyerek szüleitől, tehát makogva. Hány nemzedék alatt tűnt el a makogás? A tájnyelvek bizonyíték, hogy e folyamat évezredekre kihat!
Mennyi idő kell sajátos nyelvszerkezet: gyökök szóbokrai, hangcsoportjai, hangvázak szócsaládjai, szókincstára teljes kifejlődéséhez, oly szóbőséggel, hogy nyelvünkben csak a mozgás megjelenítésére, több mint 10-15 ezer egyszavas kifejezés van? A beszédre szintén.
A beérkezés és jelen közt van kb. 1230 év, behatárolt, megnyújthatatlan idő! Ám a nyelv, Balassi Bálint, Tinódi, Ilosvai idején már verselhető. E rövid idő alatt kialakult a verselő, rímes-dallamos nyelv? Pedig a tapasztalat úgy mutatja – évezrednyi idő kell ehhez! A latin utcanyelv utódnyelveinek ezerötszáz évre volt szükségük a letisztuláshoz!
Felvetődik egy másik kérdés: A szlávok „áldott nyelvfejlesztő” segítsége előtt, kialakulatlan, hiányos, makogó nyelvükön, hogyan, mi módon tárgyaltak a művelt Bizánccal? A bizánci történetírók ismerték az ázsiai szkíták nyelvét! Mely nyelvet? A fejletlen, makogó, érthetetlen, kifejezésre képtelen nyelvet? Makogva tárgyaltak? A makogást a bizánci történetírók miért nem említik? Csak kérdezem az MTA történész, nyelvész uraktól.
Temérdek nyelvi, földrajzi név bizonyíték van. A tengervíz lefolyása után felszáradó Kárpát-medence sűrűn lakott térség volt egy – ősnyelvét és közbirtok-kaláka társadalmi rendjét szigorúan őrző – ősi szűzfoglaló nép által! A történészek viszont üres térségről írnak, s oly hangon, mintha szemtanúkként számolnának be. Aztán írnak hatalmas tömegű, mindent elsöprő hatású népvándorlás hullámokról, átláthatatlan Kárpát-medencei népi, nyelvi keveredésekről.
Urak, évezreden át víz födte a Kárpát-medencét, nem volt átjárás, a Kárpátok vonulatát északon megkerülve mentek nyugat felé. Csak néhány betévedő – a Kárpátok sűrű rengetegén, patakok mellett valahogy átverekedő – nagyobb család kérhetett átvonulást az őslakóktól, akik átengedték, de nem keveredtek velük. Hogyan is jöttek volna át nagyszámú néptömegek összes retyemutyáikkal, szekereikkel a Kárpátok ősvadon erdein?
Említettem fent Batu kán fejszéseit.
Jön az ellenvetés: ásatások nyomán feltártak temetőket, s ezek népvándorlási bizonyítékok.
Ez sem igaz.
Az őslakók nem tiltották meg a gyéren átszállingózó családoknak, halottaik, saját szokásaik szerinti eltemetését.
Ittlétükkor, a hunok s egyveleg szolganépeik is idetemetkeztek. Az Árpáddal érkezők is, saját ázsiai szokásaik szerint. Majd később kunok, jászok, szaracénok, mindannyi a saját ősi szokása szerint.
Ezeknek nyomai a temetők.
A „teljesen üres területen” állítással szemben, ellenkezőt bizonyítanak az évezredek alatt itt élő székelyek által adott, több évezredes ősiségű földrajzi nevek, a Kárpátok mindkét oldalán, a Duna torkolatáig, Tölcséig (Tulcea).
Hegyek, völgyek, patakok, folyók, helységek nevei. Ezek mind magyar nyelvszerkezeti vázra, gyökökre, épülő megnevezések.
Kezdetben vízzel borított Kárpát-medencei élővilág kialakulása sajátos történettel bír, erről kevés szó esik vagy semmi. Az élet, gazdálkodás, az akkori partvidéken, mai hegycsúcsok közelében, a hegykaréjokon, fennsíkokon, források, erek, patakok közelében indult. Ott jelentek meg az első szűzfoglaló telepesek, ott alakultak ki foltokban az első tanyák, kistelepülések. Ott vannak imádati helyeik, lelki életük nyomai, halottaik temetői.
A vizek lassú, szakaszos apadása következtében, az iszap leülepedés nyomán képződő lépcsőzetes pallagokon folytatódott a földművelő, állattartó gazdálkodás. A források, patakok, fennsíkok mai napig viselik több évezredes neveiket: kűkön ülő Küküllő, iszapos, iszamos Szamosok, tiszta iszap Tisza, aranycsillámos Aranyos, a forrás kútfő Poszáda, fürge Arges, Gyalomvize (Jalomica), Szeret, Takocs, Békás, Aranyosbeszterce stb.
Vízapadás nyomán, múló évszázadok alatt, az összetartozó, összeszokott rokoni, kalákakötődésű családok ifjai alább-alább költöztek, s vitték kezdeti településük, és a forrás, patak nevét, mígnem a völgyekben, síkságokon végleg kialakult a mai települési összkép. Azokat illene kutatni, mert a kialakuló falvak nevei a források, patakok neveit hordozzák, némelyekben fellelni a vízapadás körülményeinek képét.
Kárpát-medence és lakói kezdeti történelmét a vízállapot alakulása határozta meg forrásoktól az alföldig. Ezt kutatva – csak a magyar nyelv és a földrajzi nevek párhuzamában haladva lehet tiszta képet nyerni. Itt nem makogók éltek, hanem érzelmileg gazdag, szoros kalákaközösség-rendi életet élő, munkálkodó – gondolataikat, őseiktől megörökölt nyelvükön közlő, megosztó – emberek.
A csúcsoktól lefelé, a folyók torkolatáig kialakuló megnevezések bizonyítékai, az itt élők több évezredes történelmének. E nevek képzését késztető okokat, jellemzőket kellene kutatni, nem a makogó hazugságot szajkózni.
A néprajz, népköltészet s főként a nyelv szókincse is mást mond. Aki csak makog, annak értelme silány – ily állapotában tanulásra, alkotásra képtelen. Ha a műveletlen magyar törzsek csak makogtak, honnan a legeldugottabb magyar tájakon is a gyönyörűséges varrottas, kötött, csipkézett, szőtt minták tömkelege?
Honnan a faragott-festett bútorok, kapuk és egyéb fakészítményei, a sajátosan jellegzetes építő művészete?
Honnan az anyaságot jelképező tulipán díszelem –, amely gazdagítja varrottasaik és kelengyés ládáik színes rajzolatait, faragványait –, ha itt csak a török idők alatt kezdték termeszteni a tulipánt?
Akkor e jelképnek minősülő díszítőelemeket valahonnan hozták magukkal az ősiségből?
De ez esetben mégis rendelkeztek messzi múltból eredő műveltséggel az itt lakók! A tulipánrajzolatok bizonyítják, hogy eredetük abból a korból való, amikor a Földet a Vízözön előtti páraburok védte, mindenhol egyenlő hőmérséklet uralkodott, és a tulipán, többi virággal együtt, mindenhol virult az ősnyelvűek életterében. A virág alakjának pontos megfigyelése után kialakuló értelmes következtetés nyomán vált a nőiséget szemléltető alapmintává, az Özönvíz előtti másfél évezredben. A közbirtok-kaláka társadalmi rend is Özönvíz előtti örökség.
Nemcsak úgy kiöblögették makogó szájukat, kész a gazdag szókincs versírásra. Pár évtized alatt „makogó, asszony és gyermekgyilkosokból” hogyan váltak volna gazdag néplélekké? A nyelv teljes szókincse nem ily rövid idő alatt alakult ki. A több ezer szebbnél szebb prózai mese, ősmesék és dalolható vers, kötetnyi népdal ekkorra már készen állt. Évezreden át, guzsalyos fonó-szövő, tollfosztó s egyéb kalákákon ezeket dalolták és meséket is mondtak. Jöhetett a szoknyabolond Balassi Bálint, a regös, lantos Tinódi s a többi rímfaragó verset, dalt írni, volt bőven rímekbe szedhető szó, lehetett válogatni. A magyar nyelven író költők, prózaírók hatalmas szókinccsel bírtak saját nyelvükben.
Szószegény nyelvben nincs verselés, nem lelni rímeket. Makogva nem lehet énekelni. Évezredekbe telik a nyelv feltöltése, dallamvilág kialakulása. Rímek tekintetében utolérhetetlen gazdagságú népköltészete nem jöhetett létre makogásból. A rímek a bőséges szókinccsel rendelkező nyelv hímes mintái mindig helyükre kérik magukat a versek, népdalok ütemes szövegszövevényében.
Népdalt, népmesét nem rendelésre írják, az élet eseményei a késztetők. A népköltészet hosszú évezredek alatt gazdagodóan bővülő kincsestár. Népdal-, népmesekincs egy nép érzelemösszességének szépségekkel telített, dúsított túlcsorduló folyamai által üdítően nedűsített, sarjadó virágözöne.
A reformkor idejére már oly gazdag volt a magyar nyelv, hogy Kazinczy „elérkezettnek vélte” a gyomlálást, az igei félmúlt, dallamos jövő idő röpült!
Várjuk a történészektől az események lefolyásának, a szókincs kialakulás folyamatának feltárását időrendi kimutatásban. Hogyan alakult ki ily rövid idő – néhány száz év – alatt a világ leggazdagabb szókincsével bíró, színes, gazdag nyelv, amelyen a leggazdagabb népmesetár és népdalok több százezrei születtek?
Azt tartják, hogy az igazi tudomány, érzelem és indulatmentes. Akkor mégis mitől hiteles a „makogó, asszony és gyermekgyilkos, görbelábazó” kaján, cinikus, csúfondáros, rosszmájú, mocskolódó gúnyolódó jelzős írás!
Beszélt nyelv, tájak nyelve – a történelem hiteles élő tanúja
Gyökelemzések kimutatják: a magyar nyelvi gyökök, hangcsoport elemek ősiségtől évezredeken át változatlanok maradtak, bizonyítván eredetiségüket. Hosszú évek alatt kikristályosodott véleményem: egyedül a beszélt nyelv mond igazat. A teremtés nyelve, az ősnyelv, amely bizonyítottan ma is él. A mindennapok beszélt nyelvét nem hamisították az emberi történelem évezredein át. Eszükbe sem jutott. A többit viszont mindent. Az irodalmi nyelvet is. A mai közéleti nyelv, a mindennapok közhasználati nyelve, már a felkavart mocsár, pocsolya képét nyújtja.
A nyelv adja tudtunkra, további észszerű következtetés nyomán: a világuralomra törő Nimród és hódító utódai nem lehettek a nyelvet megőrző néptörzs ősei!
Hódító vándor népek soha nem őrizték meg eredeti nyelvüket!
Csak egy – minden életfeltételt biztosítani képes zárt területen – szűzfoglalóként letelepedett, atyái-anyái szokásaihoz, nyelvéhez hűségesen ragaszkodó, önmagát mindennel ellátó, önfenntartó nép volt képes erre. Oly nép, amely semmi okon nem függ mástól, nem enged sorai közé idegeneket, nem vegyül, nem keveredik semmiféle más néppel.
Ha a valóságot kívánjuk megismerni, akkor a ma is élő ősnyelvhez kell fordulni, mint megbízható forráshoz. A mindennapok beszélt nyelve, az emberrel történő testközeli eseményeket csendben figyelő, mindent rögzítő ősnyelv az egyedüli hiteles tanúja a történelemnek. A beszélt nyelv az emberi érzékekre hatás (kép, hang, íz, illat, érintés) nyomán képződő viszontválasz szavait rögzítette. Így alakult ki évezredek alatt a nyelv szókincse, mint hatalmas szóvirágos, mintás szövedék, amelyben minden mintázat az emberekkel megtörtént eseményekről beszél. Jelen van az ősi kép a nyelvben pazar, gyönyörű összességben. mivel az eseményeket átélő emberek érzékeiket érő hatások képe, illata, íze, hangja, érintése nyomán egyre táguló, gazdagodó érzelmeiket visszavetítve alkottak neveket, szavakat. A megtörtént események pontos ismeretéhez fontos volna az évezredek hű tanújának, az ősnyelvnek és szavainak kutatása. A nép ajkán élő tájszavakban mélységesen mély igazság rejlik. Egy igazi, őszinte ember nem neveti, nem röhögi ki a különböző tájak sajátos szerkezetű, kiejtésű szavait. Inkább elgondolkodik: mit is mond mélységében az a szó? Az ősi kifejezéseket őrző tájnyelvek ma is élő szavai hordozzák a hamisítatlan ősi valóságot! Talán ezért van, hogy a magyar nyelvoktatás az iskolákban minden eszközzel elfojtani igyekszik a gyerekek tájnyelv használatát, azon a címen, hogy nem helyes, és adja a szájukba az elfogadott hivatalos városi közhasználati nyelvet: ezt így kell ejteni!
—————————————————————————————————————–
Nincs helyes közhasználati magyar nyelv és mellőzendő tájnyelv! Egy magyar nyelv van, ezernyi kifejezés változattal!
—————————————————————————————————————–
Amióta a hangok, gyökök, hangcsoportok elemzéseibe belemélyedve felleltem, megismertem a nyelv alapvető titkait, mindent átszűrök rajta. Az utódnyelvek által megörökölt szavak megfejtései nyomán kiteljesíthető az ősnyelvi szókincs, és így a régmúlt naptári, hét napjai, napközi eseményeiről még átfogóbb ismereteket nyerhetünk.
Ehhez kutatni kell az évezredek óta változatlan, állandó állagú gyökök, hangcsoportok, hangvázak kialakulásának kiváltó okait, értelmét, jelentését, színes árnyalataik mondanivalóját, lévén mindegyiknek legkevesebb három értelmi irányultsága. Gyöknyelvtani elemzés segítségével ismerhető fel a szaporodással kapcsolatos összes kifejezés, e kifejezéseket alkotó nyelvi elemek átszövik az egész magyar nyelvet, mert mindennél fontosabb volt az emberi párkapcsolat, szaporodás, hogy – teremtői parancsra – betöltse értelmes lényekkel a Földet.
Gyöknyelvtani elemzés segítségével ismerhető fel a nyelv szavainak minden árnyalatot, apró rezdülést rögzítő tartalmi gazdagsága.
Gyöknyelvtani elemzéssel ismerhető fel az emberi történelem kezdeti állapota, a mindennapok tevékenységei, eszközei, szerszámai. Szerszámnévbe sűrítményként beépült munkamozzanat (bot, lapát, kapa, kasza, kalapács stb.).
A hét napjai neveinek kialakulása, valós jelentése, egyes napokra tervezett, ismétlődő tevékenységek szerint. Komoly oka van, miért ez a teremtés ősnyelvén: hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap.
Számok nevei a szaporodás, munka-szabadidő tevékenység, küzdelem nyomán képződtek. A számok neveinek jelentése, mit árul el leírt alakjuk. Innen válik világossá, melyikük miért kapta a ma ismert nevét, alakját. Nem arab számok, csak náluk maradt fenn.
Az Özönvíz utáni egynyelvűség közel négy évszázada alatt keletkező ősi földrajzi nevek beszélnek a kezdetekről. E nevek jelentése gyöknyelvészeti eszközökkel megfejthető. Az állatok nevei szintén, hiszen mindannyi név az akkor beszélt ősi nyelven adatott, és alapvető jellemzőik sűrítménye.