Miért tér el másokétól a történelemszemléletem?
Másokétól eltérő történelemszemléletem nem sikerhajszoló viszketegségből ered. Nem azért írom le megállapításaimat, hogy feltűnést keltően, kihívóan nagynak mindentudónak láttassam magam. Jól érzem magam egyszerű szürke kis verébként. Nem vagyok okosabb másoknál. Ha valahová belépek, szeretek csendben hátul leülni észrevétlenül.
Mégis, miért mások a megállapításaim? Mert a pőre igazságot keresem.
Mert nem a szép öntömjénező mesék útján indulok el, nem a művileg kiszínezett, a történelmi színpadon dicsőnek láttatott, szólamokkal cizellált, valóságtól elrugaszkodott, kifényezett drámai, hősi mesék indítanak meg. Prózaibb vagyok ennél. Betekintek a színfalak mögé is, megnézem a forgatókönyvet, a rendezőt, a stábot, és a súgót is.
Akkor is, ha nem kedvező a kialakuló körkép. Csak, ami igaz, több oldalról megvilágítható, tényekkel bizonyítható! Ha árnyék vetül ránk, akkor is. Más nézőpontból, más látószögből szemlélem a történelmi eseményeket.
S ami a legfontosabb! A Teremtő Isten létezése, és a teremtés ténye valóság! Főleg a jelenkori élettani, biológiai felfedezéseket nyomon követve, amelyek vitathatatlanul igazolják a teremtést, mint tényt, megtörtént valót!
És mégy egy – van egy oly élő tanúm, amely minden korban jelen volt a történelem folyamán. Ez a teremtés ma is élő, változatlanul megőrzött nyelve, amely mindent híven rögzített szavaiban. Sokat segít a felismerésekben.
Ez a kiindulópont. Minden megtörtént eseményt erről a megfigyelő álláspontról, s ily szempontból tekintek át. Ezért látom világosabban a megtörténtek okait, következményeit, s általában az összefüggéseket.
A nyelv nem hazudik, mindent nevén nevez, úgy rögzít, ahogyan történt, és alapszavaiban őrzi a valós jelentést.
Élőképek a múltból
Ha Földünkre úgy tekintünk vissza, mint eseményeknek helyet adó történelmi térre, képzeljünk el egy cirkuszi porondot, színpadot, amelyen előadások zajlanak. Az előadások fő megrendelői – a sátáni világ láthatatlan világbírói – a színfalak mögül, a háttérből figyelnek, és előretolt szószólóikkal irányítanak. Az előadások élőben mennek, s cirkuszi vállalkozók – királyok, vezérek, államfők – tartják. E vállalkozók, földi világunk különböző színterein – megrendelőik kényére-kedvére – sokszereplős gálaelőadásokat tartottak, tartanak, világkörüli előadássorozataikon az elmúlt évezredek folyamán, s ma is, élesben. A rivalgó nagyérdemű közönség balgán elhiszi, hogy érte fut az előadás, s ezért hálából minden díszletet, kelléket biztosít, s a véres– tömegjelenetek szereplőiként fiait, lányait dobja áldozatul. E porondon, színpadon is voltak, vannak színfalak, díszletek, rendezők, szereplők. A rivaldán felvonuló szereplők, hősök, leírt, betanított, kikényszerített szerepüket játsszák – úgymond – parancsot teljesítenek, bőrüket viszik vásárra. Mindezt buzdító hazafias jelszavak kíséretében. Ám ez a rablóként fellépők ajkán hamisan cseng!
Csak az igazságtalanul megtámadottak, jogosan védekezők esetében természetes.
Ha végignézzünk különböző, ismert világtörténelmi porondokon, láthatjuk kik és mily indítékból rendezték a többszörösen százmillió áldozattal járó hódító cirkuszokat, háborúkat, kik tolakodtak főszerepért. Kizárólag olyan egyéneket találunk, akiket nem érdekelt, hány ember vérén-életén kell átgázolniuk, hogy a hatalom csúcsára feljuthassanak.
A történelem folyamán, a különböző népekből származó cirkuszi vállalkozók sportot űztek egymás lerohanásából, versenyezve emberölésben, kínzásokban, területek, javak elrablásával dicsekedve. Az élesben tartott sikeres nagy előadások után önajnározó diadalmeneteket tartottak. Felvonultak a szereplő hősök minden retyerutyáikkal. Magukkal hurcolták a legyőzöttek jeles személyiségeit, aztán a nagyérdemű szórakoztatására néhányat élve megnyúztak, egyeseket széttépettek betanított harci kutyáikkal, a szerencsésebbeket csak egyszerűen lefejezték. Ez volt a gála.
E gálákon is volt kifutó, vörös szőnyeg, amelyen parádéztak a hősök. Ám ama szőnyeg embervértől lett vörös!
Ezt nevezik ma egyes népek ősi hadi kultúrának, dicső történelemnek. A mai gálák vörös szőnyegei, az akkoriak jelképes folytatásai. Meglehet, kívülről, innen távolból visszatekintve „dicsőnek” néz ki, de ha lebontjuk apró képekre, látjuk a hódító által megtámadottakat, az édesanyát, halálfélelemben védően ölelve kicsinyét, és a bátor hadfit, aki nem pazarolta mozdulatait, hanem mindkettőjüket egyszerre döfte át. Látjuk a megrettent öregeket, gyerekeket, védtelen nőket, falhoz vert csecsemőket, a házaikban szénné égetett csontvázakat, felperzselt térségeket.
Nem szívderítő kép, igaz? E tetteket a történelem kiemelt, dicsfénnyel övezett „hódító hősei” vitték véghez!
„A halál látványa szórakozás a barbár lelkeknek.” A nagyérdemű közönség – „cirkusz- és kenyér” követelő – élvezte a parádés műsort, mert minden nép olyan, mint hősei, példaképei, ez fordítva is igaz! A hősök is csak olyanok lehetnek, mint népük, amelyből valók.
Ma a Földön élő minden nemzet fő törekvése, hogy történelmének kezdetét az említett „dicső tettek” főszereplő hősei közül válogatva, minél fajsúlyosabbhoz kösse, s a legfényesebb személyiségtől eredő népként jelölje magát.
Se szeri, se száma az ősi hősök felsorolásának, még a legcsenevészebb kis népek újraálmodott, giccsesre színezett történelmében is. Minden nép valamely ősi híresen nagy gyilkos egyéniség köpönyegébe kapaszkodik bele. Ez csak a gyenge, önbizalom hiányos, tehetetlen ember, vagy nép jellemzője. A gyenge kis népek, keménykezű őst keresnek, ha nem is köti vérség ahhoz. Történészeik majd felépítik a dicső ősökkel teletűzdelt, megkérdőjelezhetetlen hiteles vérvonalat. Nagyon értenek ehhez. Így dicső történelemmel bíró népként tetszeleghet, s igényt tarthat a se széle, se hossza mesebeli tündérországra.
Békés ősök nem kellenek!
A mai magyarságnak, a Vízözön utáni első századok idején a Kárpát-karéjon, majd medencében letelepedett, a teremtés ősi nyelvét, népi művészetét, népmeséit, népdalait is híven őrző, csodálatos önsegélyző, kaláka-közbirtok elven megszervezett békés földművelő, állattartó, építőmunkát végző, nép, nem felel meg ősként. Pedig az összes földrajzi – hegy, völgy, forrás, tó, patak, folyó – név bizonyítja, hogy ők voltak itt a szűzfoglalók.
Talán azért nem kellenek ilyen ősök, mert e nép nem vett részt semmilyen – világtörténelmet alakító –, hódító, hadi romboló, gyilkos vállalkozásban. Csak békés, teljesen önfenntartó életvitelből mutatott példát. Ám ez okon, a hős ősökről álmodó utódaik szemében névtelen történelmi senkik!
Szerintük, igazi, követendő ősi példakép a történelemben csak oly nép lehet, amely megszervezett államrendben élt, fényűző udvartartó királya, uralkodója, s azt majmoló pompakedvelő hűbéres, alárendelt főurai, ügyvivői, hadserege, adóbehajtói, kiképzett népnyomorgatói voltak, teljes létszámú semmittevő, ingyenélő falka, akiket mezőn gürcölő, kétkezi munkát végző népe korokon keresztül eltartott, etetett, öltöztetett, s minden jóval ellátott.
Kárpát-medence önfenntartó székes népe viszont oly maradi volt, hogy a fent említett kizsákmányolás módjait sem ismerték. Évezredeken át éltek itt fényes, gőgös, elnyomó urak nélkül, csak a szerény rabonbán és lófők igazgatásával, akik azonos anyagi szinten a köznéppel, együtt vállaltak minden terhet, önvédelmet is beleértve.
E nép életrevaló, csendes, konok bátorságával megvédte magát, túlélte a rátelepedett római és hun birodalmakat. Kivonulásuk után is az maradt, mint annakelőtte. Erre legerőteljesebb bizonyíték a tisztán, „karcolás nélkül” megőrzött ősi teremtés nyelve és a közbirtok-kaláka társadalmi rend szervezettsége további évezredeken át. Az ilyen békés ős nem felel meg a nagy mellénnyel, magas rangú, kalandozó ősökkel álmodó magyar közkívánalomnak.
Igazi tiszteletet érdemlő tekintély
Noé 350 évvel élte túl a Vízözönt, ő volt a legtekintélyesebb ősatya, akit mindenki tisztelete övezett, mindenki szeretett. Ennek ellenére, sőt épp ez okból nem akart király lenni, nem alapított elnyomó államgépezetet, urakat, sanyargatókat, ingyenélő szipolyozókat ültetni sarjai közül, többi sarjainak nyakára. Özönvíz előtti kaláka-közbirtok társadalmi rendet vezette be. Néphagyományokban él – írva, íratlanul –, hogy életének további évei alatt beutazta az akkori lakott földet többször is, felkereste távolra költözött szaporodó sarjait, tanácsokkal látta el őket. Amikor róla beszéltek Ősatyaúr néven említették. Utódnyelvekben emlékezete, neve: Utnapistim, Isatur, Satyaurata formában maradt fenn. Utnapistim – talán mert Útjait napestig járta e látogatások alatt. Ősnyelvi szóból módosult, amint az Ősatyaúr lett: Isatur, Satyaurata. Megbecsültsége, határtalan tekintélye ellenére nem törekedett hatalom kiépítésére, nem gyűjtött vagyont, nem tobzódott bőségben, nem akart király lenni. A köztük levő szeretet tartotta fontosnak, közösen használt birtokrendben, s az egymást felkaroló kölcsönös kalákasegítségi életvitelt ajánlotta utódainak. E javakat egyenlően birtokló, elosztó társadalmi berendezkedés, mindenkinek biztosította szükségleteit, nem voltak ingyenélő semmittevők, s az összetartó közösségi szellem, egymásra figyelés, nem adott teret bűnözésnek.
Noé az utódai közti csorbíthatatlan tekintélyét addigi életével, jó tetteivel szerezte meg. Vízözön után 350 évig semmilyen államgépezet, államforma nem létezett a Földön. Békésen éltek, s ha voltak visszásságok – mert biztosan voltak –, azt a törzsi nesztorok, rabonbánok, sátorapák, vének bírálták el.
Noé halála után hatalmas, betölthetetlen űr keletkezett. A jóságos, szeretőszívű Ősatyaúr helyét betölteni senki nem volt képes, fiai sem. Három fia volt: Szem, Kám, Jáfet. Szem neve, a mindent átlátó bölcs jellemzője nyomán ragadt meg. Az őt követő Kám, másik nevei: Csoma és Eröklös (az első Herkules), mivel hatalmas erejű ember volt, aki erős öklével verte agyon az oroszlánt. Kámnak, Eröklösnek unokája volt Nimród, s valószínű, épp oly erős, mint ő.
Nimród úgy érezte, egyedül ő rátermett, őt illeti meg az addig Noét övező tekintély. Kívánta volna megörökölni a köznép őszinte, Noé felé sugárzó, Noét illető, őt körülvevő szeretetet, tiszteletet, és Noé hatalmas tekintélyét. Nem tudta, hogy a szeretetet, tiszteletet csak kiérdemelni lehet természetes úton. Azt viszont csak jó tettekkel, szeretetteljes érzelmi kötődések kiépítésével lehet megszerezni. Kikövetelni, kikényszeríteni semmiképp.
Nem ismerjük a Noé halálát követő állapotokat. A legnagyobb földi tekintély halálával némelyek megbonthatták az ősi rendet, úgy érezhették, azt tesznek, amit akarnak. Nem zárható ki, hogy a hatalmas testi erejű Eröklös unoka, Nimród – aki már az második évszázad elején jeles személyiség – úgy érezte, hogy a fennálló rend megőrzése végett hatalmat, erőt kell felmutatni. Nimródnak hatalmas testi ereje végett az őt körülvevők előtt nagy tekintélye lehetett, ezért tömegesen követték őt. E hatalmas erejével szerzett ugyan tekintélyt, ám ez még nem elégséges a tisztelet, szeretet kiérdemléséhez, mert aki erős, attól csak félnek, rettegnek, de nem biztos, hogy szeretik is.
Nimród az akkor élő nép összességének királya akart lenni, s mivel a tekintélytisztelet megszerzése nem ment szépszerével, így kemény kézzel, hatalmi szóval követelve kényszerítette ki. Udvartartást épített ki hűbéreseket tartott, hadsereget szervezett. Személyiségét későbbi tettei világítják meg. Nimródról a Bibliában: „Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön. Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, azért mondják: »Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.« Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád, és Kálnéh a Sineár földén.” Kiem. K.S.
Nimród – a Noétól vett tanács ellenére, s mintegy világuralmi jelképként is – hatalmas torony építésébe fogott, mondván: egy újabb áradás ellen. De, mivel ígéret volt, hogy nem lesz több világraszóló vízözön, ily módon szembe ment a teremtői akarattal. Ennek eredményeként – a toronyépítés alatt – akik ott voltak Bábelnél, elveszítették az ősnyelvet, nyelvük összezavarodott.
A magyar ősiséget kutatók egy része az őskori Kám unoka Nimródot jelöli, mint a magyarság ősét, holott Jáfet a tiszta szkíta ág, ő viszont nem tört világuralomra! Nimród volt a nyelvkeveredést előidéző, így nem lehet a teremtés ősnyelvét megőrző nép ősatyja! E kettő egymással szembenálló, egyik a másikat kizárja.
A magyar nyelv viszont minden jellemzőjével igazolja ősnyelvi folytonosságát. Bármilyen elemzési próbát kiáll. Oda és visszaforgatva, csűrve-csavarva bizonyítja, hogy szavaiban, kifejezéseiben elrejtve őrzi, birtokolja: a teremtés, bűnbeesés, és a megváltás, helyreállítás ígérete leírásának nyelvi kulcselemeit is! Ha Nimród lenne ősünk, akkor nem mi őriznénk a teremtés ősnyelvét! Vagy ez, vagy az, mert különben itt hatalmas ellentmondás kerekedik!
Jáfet, nevének jelentése: jó fet, jó fiú, békét és szépet szerető családapa. Jáfet törzsének népes családjai nem vettek részt a bábeli zűrben, így érthető, hogy az ő nyelvük nem keveredett, az ősnyelvet beszélték továbbra is. A nyelvi gyökelemzések azt igazolják, hogy semennyit nem változott ősidők óta. Beszélőinek semmi közük nem volt a bábeli nyelvi zűrzavarhoz, s az azt előidéző Nimródhoz.
Eldöntendő kérdés marad: Kitől származik a teremtés ősnyelvét, a mai magyar nyelvet beszélő nép?
Ki volt az ősnyelvet megőrző nép ősatya: Jáfet vagy Nimród?
Nem köthető, a bábeli zűrzavarhoz a gyökeiben, alapelemeiben, szerkezetében semennyit nem változó ősnyelv, s az ősnyelvet megőrző néptörzs sem köthető származásilag annak előidézőjéhez! Jáfet ágán nyelvük teljesen tisztán maradt meg, ahogyan Ádám kapta. Nyelvi bizonyítékok is az ádámi tiszta leszármazási vonalon születő, utódait szeretettel, tisztességes munkára nevelő, családépítő őshöz, Jáfethez kötik a teremtés ősnyelvét beszélő népet! Jáfet, egyenes jellemű, gyermekei, utódai iránti határtalan atyai szeretet érző ős, nem hódításra, háborúra, hanem testi-lelki békére, szeretettel végzett építő munkára, egymást a legnehezebb pillanatokban is kalákában, oda-vissza, kölcsönösen segítő hozzáállásra nevelte övéit. Ezermestereket képezett, hogy mindenben önfenntartók legyenek!
Olyannyira szerették, tisztelték ősatyjukat, hogy tanácsait megfogadva, mindenben szavai, tanácsai szerint jártak el, sosem törtek más népekre, nem foglalták el más népek földjét. Ezt a történelmük bizonyítja!
Nimród viszont, nagy vadászként harcra, háborúra, vitézi életre, hódításra képezte ki övéit. Nimród utódai nem békés, letelepedett, székes életet kedvelők, mint a székita szkíták! Nimród igazi utódai asszírok, babilóniaiak, vérszomjas, kegyetlen, durva népként, elrettentésül élve nyúztak meg ezreket a legyőzöttek soraiból. Az ő nyelvük folytonosan keveredett, és mára vagy eltűnt, vagy összemosódott másokkal. Lehet, a hun és magyar törzsek az ő sarjai.
Ez esetben Kárpát-medence székes törzse nem rokon velük! Az a nép, amely megőrizte a teremtés ősnyelvét a Kárpát-medencében, nem épített államot, nem voltak ingyenélő urai, több ezer éven át békés, zárt közösségben élt rabonbánok irányításával, nem volt hadi nép, nem kalandozott, nem rabolta végig szomszédait.
Az ősnyelvet őrzők rabonbánjai az egymást segítő, kalákaszellemet évezredeken át belenevelték utódaikba, és következetesen ápolva, tanítva ezt, szerves része, fő jellemzője lett életvitelüknek. Jáfet utódai megőrizték Vízözön előtti, ősatyáiktól meghagyott társadalmi rendjüket, SZÉKes-telepes népSZOKásaikat. Nem erőszakra építkeztek, hanem a föld emberének józan bölcsességére. Így maradtak megbonthatatlanok, erősek évezredeken át!
Csak ilyen életmódot követve maradhatott fenn évezredeken át a teremtés ősi nyelve! Így éltek itt a Kárpát-medencében több ezer éven át SZÉKeknek nevezett területekre osztva, megbonthatatlan egységben, túlélve különböző birodalmakat, kizsákmányoló állam alapítása nélkül, a Noé és Jáfet ősatyáik által mutatott minta szerint. E nép mind a mai napig beszéli az ősatyjuktól, Jáfettől megörökölt teremtés nyelvét, amely nyelvet a szilárd gyökrendszere, változatlan hangcsoportjai, hangvázai védenek meg a teljes meghamisítástól.
A Kárpát-medencében évezreden túl fennálló közbirtok-kalákarendszer – amelyben központból a rabonbán és kisközösségekben a lófők irányítottak, s mindenki egyenlő volt – igazolja a kezdeti ősatyai tanácshoz hűséggel igazodást. A rabonbán, s a lófők is saját gazdálkodó munkájukból tartották el családjaikat. Az adó fogalma ismeretlen volt, pénz sem volt forgalomban köztük.
Bizonyítja ezt az a tény is, hogy ők – az ősnyelvet beszélő, Jáfet-utód székita, szkíta székelyek – a Kárpát-medencét már az Özönvíz utáni első századokban birtokba vették, s minden forrásnak, pataknak, hegynek, völgynek nevet adtak a Kárpátok karéján kívül is. A legerősebb bizonyítékok a földrajzi nevek, de az állatok, növények, a közvetlen élőtér, gazdaság közhasználati tárgyai, s mások is.
———–
Amikor Isten megteremtette az embert, azt a nyelvet adta neki, amelyet Ő, és a körülötte élő fénytestű fiai beszéltek. A bábeli engedetlenségnél szétbontotta a nyelvet – akár a fehér fényt a szivárvány ívében – ám az eredetit meghagyta azoknak ajkain, akik nem vettek részt a bábeli zűrben. Tehát az angyalok nyelve megmaradt.
Felbontotta, de nem törölte! A fehér fény és az ősnyelv is fennmarad örökre.
Mert ugyan miért ne őrizte volna meg a saját teremtésű, eredeti, legszebb, legkifejezőbb nyelvet?
Sajnos, a népesedéssel együtt járt az erkölcs romlása, emberi értékrend felhígulása, fegyveres rablások beindulása. Fontossá vált a védelem megszervezése, amelynek nyomán megindult a társadalom rétegződése.
A történelem- és társadalomtudományok szakemberei szerint csak az a néptörzs indult igazán fejlődésnek a történelem korai szakaszában, csak az volt képes megvédeni magát hatékonyan, amely rang-rend szerint rétegződő, keménykezű tekintélyuralom alapú államrendet alakított, épített ki, és akaratát képes volt ráerőltetni a körülötte élő minél több törzsre. Így alakultak meg az első városállamok, kiskirályságok, birodalmak.
Megkockáztatható felvetés: Mi lett volna, ha Nimród követi Noé vezetői felfogását, megőrzi a közbirtok kaláka egyenlőségi rendszert, nem épít ki rang-rend szerint rétegződő elnyomó államot?