Mottó: „A történelem az elfogadott hazugságok összessége!”
Fennforog egy olyan megállapítás, hogy a szkítáknál a KENDE szó a KENDŐt viselő törzsi matróna, nagyasszony vezetőként létezését bizonyítaná.
Ez egyike a ma divatos újtörténészi ficamoknak. Mert miért ne színeznénk, élénkítenénk szép fantáziával a már unalmassá vált történelmet, aztán addig ismételjük, ameddig a közember beveszi, lenyeli, mint a labdacsot, majd elkezdi visszahányni, szórni, terjeszteni.
A KENDE rang a rendkívüli tiszteletet érdemlő személyt, korban legvénebbet illette meg. A magyar fejedelmi korban is létezett e rang. Ez nem a kegyelmed szó rövidítése, mert az a: KEgyED, KIgyED, KIED.
A DÉKÁN rang a rendkívüli tiszteletet érdemlő személyt illette meg, illeti meg ma is.
KeNDe – DéKáN hangváz: K-N-D – D-K-N
A fejKENDŐzés kigúnyolja, lealázza, a méltósággal viselt KENDE címet.
Az ősi teremtés nyelvét megőrző Kárpát-medence szkíta székely népénél soha nem volt KENDŐs asszonyi vezetés. A székelyeknél a férfi csak férfi lehetett és nő, csak nő. Sosem volt szerepváltás. Mindkét nemnek meg volt a teremtésben kapott testi adottsága, képessége szerinti feladata.
Férfiak – A testet megterhelő kemény, durva munka végzése, a létszükségleti termények, anyagok tanyára tömörítése, a férfi kötelessége volt. A mindennapok sorsfordító döntéseit is a férfi hozta meg az előzetes családi egyeztetés után, és ő vállalta a felelősséget.
Nők – A betakarított termény, anyag gondozása, aprólékos feldolgozása a család ellátására, étkeztetésére, öltöztetésére, a háztáj, élettér szépítése, az otthon kelleme, a környezet vonzóvá tétele a nők feladata volt.
A teremtés nyelve tudja a valót: Az igazi feleség felelőssége: az otthon melegsége, s a család elesége. A talpraesett, találékony, hű asszon a legnagyobb haszon! Régi székely szólás: Ha van valamid, köszönd az asszonnak, s ha nincs, azt es.
——————————————————————————————————-
Asszonyi vezetés most van a világpolitikában, hogy az ipari méretű világtönkretétel teljességre juthasson.
——————————————————————————————————-
Székelyeknél a rabonbán, a nép főmestere, és a kistérségek lófői segítették az élet mindennapjai gondjainak megoldásait. Noé, Jáfet vonalán, az Özönvíz előttről hozott, megörökölt közbirtok-kaláka társadalmi rend, olyan tökéletes, életképes volt, hogy évezredeken át változatlanul fennmaradt. Önműködő közsegélyezése eredményeként egyetlen elesett ember sem volt, és bűnözésre sem volt ok. E nép és ősi nyelve azért tudott fennmaradni minden nehézség, vész ellenére, mert teljesen összezárt. A Kárpát-medence tökéletes, gazdag ellátottságában –, mint teljesen önellátó ezermester nép – soraiba senkit nem engedett be. Ritkán egy-két személyt házassággal.
Székelynek születni kell!
E társadalmi rend fennmaradt a római alárendeltség alatt is. A székelyek nem háborúztak Rómával. A rómaiak nem betörtek ide, hanem a Pax Romana ajánlatával érkeztek. Nem tudni, milyen tárgyalások folytak, de a rabonbán felmérte az erőviszonyokat, és jobbnak látta elfogadni a Pax Romana feltételeit, nem szembeszállni, veszedelmet hozni népére. Róma nem szólt bele társadalmi berendezkedésükbe.
Ezeknek valóságát igazolja a római történetírásban fellelhető bizonyíték a magyar nyelv jelenlétére a Kárpát-medencében.
Ammianus Marcellinus római testőr (tábornok?) és történetíró, Rerum Gestarum című művének egyik fejezetében olvasható szöveg: „…sokat elárul a Kárpát-medence lakóiról, azok nyelvéről. A történet szerint 359-ben a medence népe fellázadt a II. Constantius római császár által kiszabott súlyos adók miatt. A császár személyesen próbálta a kedélyeket lecsillapítani, de még nagyobb zűrzavart okozott. Mivel az uralkodó az őslakókkal folytatott tárgyaláson sem engedett az elképzeléseiből, nem csökkentette a kiszabott adókat, egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját.”
A tejelő, húst adó haszonállat eme neve a magyaron és a sumeron kívül más nemzet szókincsében nem található meg. Napjainkban ezt a szitokszónak is számító kifejezést arra az egyénre mondjuk, akire haragszunk.” Kiem. K.S.
Dél-Erdély néhány megyényi területén élő – egyébként jelentéktelen – dákok tragikus példája tanulságul szolgált. Ők azzal tűntek ki, mint Árpád sarjai később. Kalandozva, rabolni jártak, s többször betörtek római uralom alatt álló területekre. Róma egy ideig tűrte a kekeckedést, aztán rájuk sújtott hatalmas túlerővel, lehengerelve az egész brancsot. Egy részét rabláncon vitte Rómába, a többi szétszéledt, mint nép teljesen kivesztek, ami maradt, felszívódott a Balkánon.
Egy jel viszont arra mutat, hogy a székelyek közé is beházasodtak az itt rekedtek közül. Csík-vidéki székely kapukon levő, dák eredetű farkas fejű kígyó utal erre. Mivel a székelyeknek nem voltak imádati állataik, ez csak a házasodással beszivárgott dákoktól terjedhetett el.
A rómaiakat kizárólag az adó érdekelte, ennek fejében biztosították a medence lakói védelmét. Biztosak lehetünk, hogy a római uralom évszázadai idején a Kárpát-medencébe senki idegen nem tette be a lábát. A Kárpátok karéjának több ezer éves, érintetlen, dudvával, aljnövényzettel sűrűn benőtt, tömött erdőségein, amúgy sem lehetett átkelni. Legfeljebb a patakok medrén gyalog vagy lóháton egyesével.
1241-ben Batu kán másfél ezer fejszés rabbal egy hónapon át vágatott egy szekérnyom szélességű utat csapatai átkeléséhez. Mond ez valamit?
A történészek mégis úgy írnak e területről, mintha az egész világ minden mocska, összes hordája itt hömpölygött volna végig nyugat felé, mindent elsöpörve.
Szerintük: „Gótok, gepidák, longobárdok uralták. Végül az avarok telepedtek le a területen, és ők tartották fenn a rendet a 9. század végéig, amikor a magyarok megérkeztek.” „Az avarok a 6. század végétől a 9. század elejéig uralták a Kárpát-medencét, létrehozva az Avar Kaganátust.”
„Ami megtörtént, azon Isten sem tud változtatni, csak a történészek.”
Így van, ők igen.
Mert, ez alatt ugyan hová lett az Özönvíz utáni második században szűzfoglalóként itt letelepült, körös-kultúrát megteremtő, romolhatatlan, karcolásmentes ősnyelvet és ősi közbirtok-kaláka rendjének foszlányait még gyerekkoromban is őrző Kárpát-medencei székely nép?
Bizonyíték – a nyelv ma is él!
E nyelvet nem barlangok mélyén, rettegő félelmében remegve, állandóan befosva, rejtőzve, bujkálva őrizte meg a székely nép. Aki e nyelven beszélt, az nem bujkált, nem térdelt!
Itt élt szabadon!
Azonban a történészek tudományos tananyagaiban nincs szó sehol a nyelvet őrző székely népről.
Az AVAR szó veretlen utat jelent ma is székelyül. Aki a csűr mögötti mezőről jön, az avarán jön.
Avarán olyan járatlan út, amelyen csavargók járnak. Az avar nép ilyen avarán járó vándorló nép volt. Csak északon mehettek a Kárpátok fölött nyugat felé, és a Duna vonalán visszakanyarodva jöhettek be, szétnéztek, s látván, hogy nincs hely számukra, továbbálltak, letelepedtek Bavaria területén.
A történelem ír Nagy Károly avarok elleni háborújáról, Kárpát-medence feldúlásáról, ami vagy igaz, vagy sem. Vagy itt zajlott, vagy nyugatabbra.
Mert mi lett a nyelvét és közbirtok-kaláka társadalmi rendjét őrző, több milliós békés szántóvető néppel, akikről egy szót sem ír a történelem? (!!!)
A történészek által idevarázsolt, egymást érő, hatalmas, mindent elsöprő, vándorló nomád tömegek hullámai, a Kárpát-medencét feldúló háborúk, csak az ő képzeletükben, álmaikban léteztek, léteznek. Elképzelnek egy állapotot, utána minden vélt népmozdulatot ahhoz igazítanak. Olyan ez, mint a tételesen soha be nem bizonyított evolúciós elmélet valótlansága. Minden őstörténeti hablatyot ahhoz igazítanak.
Ha igaz lenne, amit állítanak, ma nem lenne magyar nyelv!
Érvelnek a régészeti feltárásokkal, temetkezési helyekkel. Találnak egy különleges sírt, hozzácsapnak egy több százezres nomád csapatot.
Az őslakók a véletlenül betévedt idegenek elhalálozott tagjait engedték eltemetni saját szokásaik szerint. A hunok és közéjük vegyült mismás népek sarjai is saját szokásaik szerint temetkeztek ittlétük idején. Mindenféle temetőt felleltek, de a nyelvet megőrző nép nyomát nem találták sehol.
A nyelv viszont itt élt túl minden történelmi eseményt több évezreden át!
Heribert Illig megérzett valamit ezekről a történészi visszásságokról. Ha nem is úgy van minden, ahogyan ő látja, írja, van némi alapja. Valami nagyon bűzlik történészéknél, ha egy több évezredes valósan létező, több milliós létszámú – nyelvét, szokásait megőrző – nép eltűnik a történelem lapjairól, csak úgy szőrén-szálán nyomtalanul.
Nincs sehol! Csak a nyelve maradt fenn, levegőben lógva, és a medence földrajzi, helyrajzi nevei.
Rómát végül a hunok mozdították ki a Kárpát-medencéből. Más népnek semennyi esélye sem volt. A hunok egy ideig itt tartózkodtak, de ők sem szóltak bele a székely rendtartásba. Atilla halála után kivonultak, s a székely rendtartás tovább élt a hunok visszavonulása után is Árpádék érkezéséig.
Árpádék bejövetele sem a leírások szerint történt. Nem dicsőséges, méltóságteljes, honfoglaló fejedelmi bevonulás volt, díszes öltözékben, társzekerekkel, ménessel, gulyával, nyájjal, kondával, kendermagos tyúkkal, postagalambbal, ekével, boronával, hanem az erdő bozótos, ciheres, fonadékos sűrűjén egyenként átvereckélődő menekülés, sebesülten, véres fejjel, esendő, segítségre szorulón, űzötten, védtelenül. Amolyan szinte észrevétlen szállingózó besurranással.
Miután felgyógyultak sebeikből, rendezték soraikat, rájöttek, hogy e békés, dolgos, becsületes népet felhasználhatják önuraságuk eltartására. Ugyanis, ők nem szántani, vetni, kapálni, kaszálni jöttek. Az méltóságukon aluli volt. Nem is tudták, mit, hogyan kell, kalandokhoz szokott, halász-vadász pásztornépként.
Ekkor kezdődött Kárpát-medence békés népének nyomorúságos, háborúságokkal teli története.
Ha nem volt ellensége a medence békésen gazdálkodó népének, e kalandozáshoz szokott hadi nép keresett, viselkedésével teremtett ellenséget. Végigrabolta Balkánt, Itáliát, Ibériát. Egész Európa megutálta őket.
Ez okból támadtak Pozsonynál a magyarokra.
Ez okból nem jött soha senki segítségünkre a tatár betörés, török vész idején, s az osztrákok ellen sem segítettek.
A székely rabonbán hiába kötött szerződést Árpád törzseivel, azok nem tartották be, kiszorították a vezetésből. Bizonyíték, hogy kénytelen volt feladni pilisi fészkét és az erdélyi Budvárára költözött. Körülötte jött létre, a köréje tömörült székely rezervátum, amely őrizte közbirtok-kaláka rendszerét.
A székely rendtartást – folyamatos, kitartó rombolással – a király intézmény tette tönkre, a király vette el közbirtokait, s telerakta betelepített idegen népekkel.
Ám a székely összetartás szellemisége fennmaradt gerincében Székelyföldön gyermekoromig.
E felsoroltak megtámadhatatlan élő bizonyítéka, a több ezer éven át karcolás nélkül megőrzött teremtés nyelve, a mai magyar nyelv.
Írott bizonyíték az általam írt, több mint 1550 oldal A4-es íven levő, anyagiak hiányában kiadatlan szótár, rengeteg példával bizonyítva teremtői tervezését, rugalmas sokrétűségét, folyamatos létezését, évezredeken át őrzött változatlanságát!
Nincs hatékony érv ellene! Semmi!
——————————————————————————————————-
Nagy létszámú, teljesen összezáró, összetartó, egységes néptömeg nélkül nem maradt volna fenn, sem a nyelv, sem a sajátos társadalmi rendtartás.
——————————————————————————————————-
Ez volt a valóság a Kárpát-medencében, amiről mélyen hallgat a történetírás!
Hogy máshol mi volt, a sok keveredés nyomán, azt elmondják a millió változatot megálmodó történészek. Amit csak elbír az írópapír.
Tisztelet a kivételnek…, ha van!
Napóleon rátapintott:
„A történelem az elfogadott hazugságok összessége!”