Egy évvel a hírhedt dec. 5. előtt írtam. Megjelent akkor a Magyar Jelen címoldalán.
———————————
A teremben már helyet foglaltak a határon túli magyarokat képviselő küldöttek. A kedvezménytörvényről várnak kinyilatkoztatást a magyar kormány részéről. Áhítattal tekintenek a bejárat felé, ahol ebben a pillanatban megjelenik a főmufti, és egyenesen a szónoki emelvényhez megy. Mindenekfelett voltát hangsúlyozandó, ködös tekintettel – mint semmibe – úgy néz el a fejek fölött. Megigazítja a mikrofont, majd szólásra nyitja igazmondó ajkait:
– Tisztelt hölgyeim és uraim! Hivatalosan is megnyitom a határon túli magyarok érdekében összehívott HOLNAPÉRT értekezletet, azaz a Hontalan Leigázottak Naprakész Értekezletét. Ez már nem a MÁÉRT, mert ez a holnapért van. A mai magyar kormány nem a jelennel, nem a mával, hanem a holnappal foglalkozik. Minket nem érdekel a ma, önöket pedig ne érdekelje a tegnap! Ne érdekelje a múlt! Különösen a mi múltunk. A múltat le kell zárni. Be kell zárni a Terror Házába, és azt is be kell zárni végképp! Slussz.
Mi reméljük, hogy a távolabbi holnapok, már határon túli magyarok nélküli holnapok lesznek. Úgy jobb lesz valamennyiünknek. Mert, ha önök nem lesznek, akkor önöknek már nem fog fájni a hontalanság, nekünk meg nem fognak fájni önök, és akkor béke lesz a Kárpát-medence olajfái alatt. Mi ezt akarjuk. A békét a szomszédainkkal. Nem számít nekünk, hogy csak egy kis ország maradtunk, csak ezen a kis területen mi zavartalanul uralkodhassunk, mesebeli békében drága szomszédainkkal, akiket mi százszor többre becsülünk, minthogy egy-két hőbörgő, határon túlra szorult magyarért feláldozzuk a velük levő jó viszonyt.
Illik tudniuk, hogy mi csak a jót akarjuk. Csak a jót. Tudniuk kell, hogy mi nem azok vagyunk, akiknek választóink véltek. Nem. Mi egészen mások vagyunk. Sosem mutatjuk meg igazi arcunkat a választások előtt. Csak utána. Fél évszázados praxisunk van a nép félrevezetésében. A választások után aztán megmutatjuk, nem csak az igazi arcunkat, hanem a… hogy is mondjam… a fe…ne…, de hagyjuk, aki jól figyel, az úgy is látja.
Apropó, választás. Tudomásunkra jutott, hogy egy erdélyi, Székelyudvarhely nevű kisvárosban gyűlést merészeltek összehívni a kampányidő alatt, mely gyűlésen a velünk szemben álló pártot éltették. Hallatlan! Hol a pokolban van az a Székelyudvarhely?… Ja’… nem ott van? Kár. Mert, ott majd találkozhatnánk.
Nos, a mai magyar kormány mindent megtesz azért, hogy a határon túliak ott maradjanak, ahol vannak. A határon túl. Mert ott jó helyen vannak. Szerintünk, az sem baj, ha sosem lépik át a határt. Mi nem akarunk huszonhárommillió éhenkórász munkavállalót. Nem! Világos?! Ebben aztán mi ismerjük a határt. Akár le is zárnánk végképp. Maradjanak a szülőföldön!
Azt is láthatják, hogy mi a kedvezménytörvény érdekében mindent megmozgattunk. Mindent elkövettünk vele (szemben). Tálcára tettük, elvittük minden szomszédunkhoz. Kínáltuk őket; vegyenek belőle, ne röstelkedjenek. Vegyék bátran, ami tetszik, vagy ami nem tetszik. Aztán elvittük Nyugatnak, Európának. Ők is találtak rajta valamit. Szemezgettek belőle. És tárgyaltunk. Tárgyaltunk, ha kellett, ha nem. Ha kérték, ha nem. Védenünk kell a szomszédaink és Európa érdekeit. Kell a diplomatáinknak a mozgás. Nem élhetnek csak úgy, henyélve az adófizetők pénzén. Persze, hogy nem.
Végül elértük azt a csodálatos eredményt, hogy már nem is vehető észre… van, vagy nincs kedvezménytörvény. Teljesen belesimult az európai politika síkjába. Csak a szakavatottak, csak a szomszéd országok nacionalista specialistái látnak még rajta egy-két, alig észrevehető kiemelkedést, de velük karöltve, mi azokat is el fogjuk tüntetni.
Tudniillik, mi nagyon figyelünk arra, mit éreznek, mit mondanak, a mi drága szomszédaink, a Nyugat, egész Európa, Amerika, a Mars, a Hold és a Tejút. Mert arra figyelni kell. Nehogy megsértsünk valakit! De ne ám!
Mert, képzeljék el kedveseim, próbálják beleélni magukat az ő helyzetükbe. Az ő felkavart lelkiállapotukba. Visszamenve az időben; mennyire aggódhattak ők Trianonban, a „békeszerződés” megkötésekor. Nem volt egy nyugodt éjszakájuk miattunk. (De főleg, a maszlagként ágyaikba bujtatott, román, cseh, szerb luxuskurvák miatt.) Tombolt a lelkükben az érzelmi vihar: – Vajon, mennyire sértjük meg a drága magyar nemzeti önérzetet, még ezzel a túl finoman, kíméletesen végrehajtott országrész amputációval is? És remegtek. És fájt nekik! (Hogy nem jutott nagyobb konc.)
És mennyit aggódtak, a későbbiekben is, a mindenkori csehszlovák, román, szerb, szovjet kormányok?
– Vajon elég aprólékosan, módszeresen kifosztottuk-e az elrabolt területeket? Nem hagytunk-e túl sok élelmet és egyéb javakat a magyaroknak?
– Eléggé tönkretettük-e intézményeiket, egyetemeiket, iskoláikat, színházaikat, alapítványaikat, művelődési életük alapvető feltételeit? Vajon, nem hagyjuk túl sokat beszélni anyanyelvükön? Vajon, elég kárt okoztunk a lelkekben?
– Ledöntöttünk-e maradéktalanul minden magyar emlékművet, szobrot?
– Nem volt-e kevés a meghurcoltak, a kivégzettek száma? Nem kéri majd számon az utókor rajtunk, az e területen elkövetett hanyag mulasztást?
Hát nem gyötrelmes kérdések ezek, melyek a mi kedves szomszédaink lelkét mardossák? És ezt mind mi okoztuk nekik! Mi, magyarok! Különösen a határon túliak!
És nemcsak a szomszédaink gyötrődtek. A Nyugat is. Különösen a francia kormányok. Nem volt egy nyugodt napjuk miattunk. Clemenceau úr még most is forog sírjában, a sok rászórt áldás következtében. Nem tudja érdemben élvezni pokolbéli nyugalmát. Pedig mennyire kiérdemelte azt.
Nos, kedves hölgyeim, uraim, szemmel tartva az elhangzottakat, igyekezzünk visszafogni magunkat, és csak lábujjhegyen, óvatosan, vigyázva közelítsük meg ezt a témakört. Még véletlenül se sértsük meg szomszédaink könnyen sebezhető, túlérzékeny, drága nemzeti önérzetét, álmatlan éjszakákat okozva nekik. Csak finoman, érzéssel. A legmesszebb menő tapintattal! Jelszavunk, mellyel tárgyalni indulunk: Óvni Európát és szomszédainkat a határon túli magyaroktól!
Ám elkeseredésre azért nincs okuk, kedves nemzettársaim. Nincs okuk, mert a mai magyar kormány szíve önökért is dobog. Mi az, hogy dobog? Ez nem kifejezés. Tombol, ver, rugdalózik, dörömböl! S közben töri a nyavalya önök miatt.
Ebből eredően aztán kutatni kezdte, milyen megoldást találhatna a határon túliak megsegítésére? Mert ez a kormány nagyvonalú, gondoskodó, törődő, szociális érzékenysége, mint a legfinomabb (híd) mérlegé, és kész áldozatokat hozni nemzettársai életének megjobbításáért. Elkötelezettségének magas fokán állva, ihlet szállta meg, és megszületett egy olyan ötlet, melynek nincs precedense, sem a magyar, sem a világpolitikában. Egyszerűen szenzációs. Grandiózus! Most pillanatnyilag több jelzőnk nincs, de a ciklus hátralevő részében, és a következő, általunk megnyert választások utáni időtlen időben majd lesz lehetőségünk újabb jelzők megalkotására.
A kormány tehát határozatot hozott. A határon túli magyarokra bízza az egyik legjellemzőbb nemzeti hagyományunk ápolását, annak továbbvitelét. Ez ugyanakkor egy nagyon jól jövedelmező üzlet.
Mi, magyarok, egy nagyon nagy tapasztalattal, presztízzsel rendelkező, régi nagy lovas nemzet vagyunk. Egy büszke lovas nép. Azt is tudjuk, hogy a fajlovak tenyésztése egy nagyon jól jövedelmező üzletág, lévén óriási kereslet a telivér lovakra.
Hosszú éjszakákba nyúló munkavacsorákon, és hajnalig tartó dári… elnézést, tanácskozásokon tárgyalta a kormány ezt a témát, szívén hordozva, a nemzet kebeléből erőszakkal kitépett testvéreinek sorsát.
Végre, megszületett a nagy horderejű, sorsfordító döntés!
Most figyeljenek, kedves hölgyeim, uraim! A kormány nemcsak átengedi e jövedelmező tevékenységet, hanem gondoskodik a támogatásról is! Az eurokonformizált, – izélt kedvezménytörvény szellemében, annak bőséges áldásaiból fakadóan, és a kormány nagyvonalú, testvérszerető politikájának igazolásaként, biztosítani kívánja a fajlovak tenyésztéséhez szükséges feltételeket is.
Nagy elődeink – például Széchenyi István gróf – írtak komoly szakkönyveket e téma keretében. Azokat megvehetik a könyvesboltokban. A takarmányt pedig otthon bőségesen meg tudják termelni. Ám a kormány tovább megy, és ennél jóval többet kíván nyújtani. Értékesebbet! A legalapvetőbb kellék biztosítása a cél. Mert ennek segítségével, a határon túli magyarok életszínvonala, a fejlett világ élvonalának nívójára emelkedik.
Ebből a gesztusból ismerhetik meg, a mai magyar kormány, önök iránti kötődésének mélységét, erősségét, bensőséges voltát! Mert a magyar kormány, messzemenő gondoskodását bizonyítandó, biztosítani kívánja mindenki számára, alanyi jogon, korra, nemre, végzettségre, világnézetre, vallási meggyőződésre, pártállásra való tekintet nélkül, ingyen, térítésmentesen, szállítási költségeket átvállalva, azt az alapvető kelléket, mely nélkül nincs lótenyésztés, sőt… megkockáztatom… ló sincs!
Még egyszer hangsúlyozom – biztosítani kívánja, a kizsigerelt státustörvényből utolsónak még megmentett kedvezményként, a határon túli magyarok számára azt a műszert – kérem szépen – azt a műszert – most tessék jól figyelni – azt a műszert!… amellyel a kiscsikót csinálják!!
Mert ezt a pazar, csodás ajándékot, vitát kizáróan megérdemli a balközép, szociál–liberális magyar kormány részéről minden egyes határon túli magyar!
Értékeljék tehát a gesztust, és becsüljék meg e nemes adományt!
Ám, ami a legmegnyugtatóbb a kormány részére; eme – különlegesen nagy értékű – támogatás ellen, sem Európa, sem a szomszéd országok vezetői, nem emelnek kifogást.
Nos, számunkra ez a lényeg.
Székelyudvarhely, 2003