Székelyekről a történelem keveset, s főleg a kezdeteikről lekicsinylően ír. Kárpát-medencét mindenféle fajzattal kapcsolatba hozzák, feltöltik, csak épp a székelyt nem említik meg. Újabban némely felvilágosult elme azt álmodja, állítja, hogy az avarok voltak az összekötő nyelvi kapocs a hunok és Árpád magyarjai közt. Persze, mert szerintük nem is léteztek székelyek. Ami volt, azt Árpád könyörületből befogadta, majd nyílzáporfogónak elől állította.
Senki fajzat, akik a dicső magyarokra rátapadtak, mint a tehénganéj a csizmára.
El kell szomorítanunk a hétokleveles történészeket, ugyanis a székelyek voltak a – besenyők által kifosztott, a Kárpátok sűrűjébe bekergetett, űzött – magyar törzs maradványainak befogadói, gyámolítói, gondozói.
Ők voltak, akik a teremtés nyelvét évezredeken át karcolástól mentesen, tisztán megőrizték. A senkivel soha nem keveredő székelyek őrizték meg tisztán a közbirtok-kaláka társadalmi rendet, itt a természetes védettséget nyújtó medencében, Árvától Zimonyig, Bécstől Gyimesig.
SZIKAMBRIA helység eredetét is keresgélik, saccolnak, találgatnak. Építését egyesek ráfogják a trójai Párizsra, mások Atillára. Elképzelhető, hogy a SZÉKely főEMBER fogadta ott őket és mindkettő épített magának lakot, tán palotát is, de SZIKAMBRIA jóval előbb, a székely rabonbán, a SZÉKEMBER székhelyeként alapíttatott, a medence földrajzi közepe táján, a felszáradás után, a kisSZÉKi területek főSZÉKi központjaként. Innen, Pilisből, a SZÍKből intézte a felmerülő, nehezebben megoldható – lófők hatáskörén túli – gondok intézését, mint népének főbírája, főembere, SZÉKEMBERE, SZÍKEMBERE.
Az írás címéről: A székelyek nem a hunok itt rekedt utódai.
Nem, ez teljesen kizárt!
Biztos, hogy e kijelentésre sokan felkapják fejüket, ily megállapítás szokatlan, kiátkoznak, magyartalannak címkéznek. Váljék egészségükre!
A miértre válaszom, bár ezt már máshol is leírtam többször:
Hun és székely egymástól, teljesen eltérő beállítottságú nép volt.
Székely – a bölcsőtől gazdálkodásra, növénytermesztő, állattenyésztő munkára, építésre, alkotásra, szépre, jóra oktatott nép volt. Nem alá-fölé, hanem egymásmellé rendeltség, nem úr-szolga, hanem egyenlőség, kaláka munka, a közösség gyengéinek segítése volt életelvük. Nem volt köztük elesett ember. Ez a hajlam nyomokban még az én gyerekkoromban is élt a székely falvakban élő emberekben. A történelem tanúm, hogy teljesen idegen volt tőlük más népek kirablásának gondolata. Soha nem léptek más népek, szomszédaik területére felforgató, terület-, vagy egyéb értékrabló szándékkal.
Hiányzott belőlük a más népeket leigázó, birodalomalapító hajlam.
Engem a teremtés nyelvében, a magyar nyelvben lelt bizonyítékhalmazok vezetnek. A nyelv ilyen irányú bizonyítékai senkit nem érdekelnek, holott a szavainkat alkotó nyelv ott volt az ősökkel, rögzítve az eseményeket szavakban. Ma is velünk van változatlanul, mint a történelem élő tanúja évezredek óta.
E nyelv tisztán megőrzése letagadhatatlan tény.
Ma is élő – még az ősidőkben született – szavainak minden vetületét vizsgáltam. Változatlanok az összes gyökszavai. Egy nyelv ilyen állapotban csak egy teljesen zárt környezetben, olyan nép ajkain maradhat fenn, amely békés életvitelű, életerős, életvidám, erkölcsiségben erős, tisztességes, sziklaszilárd, becsületes, s az élet szentségét, annak Teremtő Istenét mélyen tisztelő.
A magyar népi hagyaték Özönvíz előtti ősmeséket, népdalokat, díszítőelemeket őriz. Mivel a legrégebbi, így leggazdagabb népi műveltségi hagyaték.
Kérdés, hogy miért nincs ez irányú elmélyült kutatás?
A válasz ismert, csak nem szabad hangoztatni! Ősiségféltés!
Ha ilyen irányban mélyebben kutatnak, kiderül, hogy nem a héber nyelv a teremtés nyelve! Ebből következik, hogy senki sem volt zsidó Ábrahám előtt! Kiderül, hogy a magyar nyelv nem mondvacsinált finnugor, hanem ősi nyelv, a teremtés nyelve. Kiderül, hogy a Noé által átmentett írások, amelyekről Mózes, a Teremtés könyvét írta, nem héberül, nem is sumérül, hanem a teremtés nyelvén írattak, és Mózes is e nyelven írta könyveit. A héber nyelv egy viszonylag kései nyelv. I.e. 7. században alakult ki Babilonban. Akkor fordították át írásaikat arra a nyelvre. Ezek nagyon fájdalmasan érintenének egyeseket. Ennyi.
A székelyek Özönvíz utáni második századtól éltek itt a Kárpátok karéján, majd a tenger vizének lefolyása után a medencében, teljesen védetten. A Kárpát-medencébe ugyanis nem jöttek be idegenek. Előbb azért, mert mindenki úgy tudta hírből, hogy tengervíztől ellepett térség. A Duna Pozsonynál torkolt a tengerbe. A tengervíz lassan, több évszázad alatt folyt le a medencéből, gyorsabban csak a Vaskapu megnyílása után. Azonban Pozsony, Bécs, Moson körül mocsaras, vizes, süppedékes, járhatatlan maradt a tér. A nevükben van a pocsolyás, csobbanós, mocsaras jellemző.
Ez volt a kezdet.
Miután a víz lefolyt, felszáradt a medence, s kialakult a Duna meder. Ámde a Pozsony, Bécs környéki lapály továbbra is mocsaras képet mutatott, így senki, aki nyugat felé tartott, nem fordult vissza keletnek ott, arra a csúnya képet mutató földre. A medencébe máshol nem lehetett bejönni, legfeljebb átvergődni a patakok mentén.
Az itt lakó székelyek évezredeken át nem léptek senki földjére, nekik elég földjük volt, és ez a nép nem rablásra, hódításra volt kiképezve, hanem békés gazdálkodásra. Nem szereztek maguknak ellenségeket.
Két birodalmi nép lépett be: Róma és Hun birodalmak hada. Rómával még szerencséjük is volt, mert ameddig itt voltak, más nem jött be. A hunok rövid ideig voltak itt, elmentek.
Hiába mondják hun-utód népnek, egyáltalán nem hatott rájuk a hunok életvitele, mert azok távozása után sem vették át a hunok harcias szokásait, nem támadtak senkire, nem kívántak rablásból élni, továbbra is önellátó, önfenntartó ezermester, gazdálkodó életvitel jellemezte a székelyeket, nem féltek, nem kerestek szövetségest, nem keveredtek senkivel, még a hunokkal sem.
Székelynek születni kell!
Csak így őrizhették meg ősi nyelvüket s közbirtok-kaláka rendjüket tisztán, „karcolástól” mentesen.
A székely nép Jáfet-utód nép. Az ősnyelvet megőrző nép nem származhat a nyelv megtörését előidéző Nimródtól. A székelyek életvitelét az Özönvíz utáni kezdettől az atyjuk, anyjuk bölcsőtől nevelése határozta meg. Jáfet és felesége első kézből ismerte az Özönvíz előtti ellehetetlenített, garázda, beste világot, amiből Isten a bárkán át mentette ki a családot. E múlt emléke elrettentően élt bennük. Ők békére vágytak, s így békés gazdálkodásra, tisztességes, becsületes termesztő, tenyésztő munkára nevelték gyermekeiket, belevésve szívükbe a békés élet vágyát. Jáfet teljesen elkülönítette utódait a lassan megromló többi népségtől. A kezdet mindenben meghatározó!
Nimród Noétól hetedik nemzedék. Ekkorra már megromlottak a földi állapotok. Semmittevők rablásokból éltek. Nimród külön területre költözött, és már a romló állapotok tudatában küzdelemre, védekezésre nevelte utódait. Birodalomépítő szándékai is ismertek. A birodalomépítés sosem volt sima ügy, harccal, vérrel járt. Utódait e szellemben nevelte. Úgy tartják, hun és magyar törzs az ő utódai. A kezdet náluk is mindenben meghatározó!
Hun – a bölcsőtől kezdődően – mondhatjuk – az anyatejjel szívta magába a harcra, kalandra, gyilkolásra, rombolásra, letiprásra, mások feletti győzelemre, a gyengébb feletti uralkodásra hajlamot. Nem gazdálkodó életmódra nevelték gyermekeiket, hanem kis korától napi képzésben részesült a lóháton száguldásra, az állandó felfegyverkezett életmódra, fegyverkezelésre. Példaképei is a harcok hősei voltak, ez határozta meg mindennapjaikat, vérükben volt a kaland, háború, más népeket küzdelemben legyőzni, értékeiket elrabolni, területüket elhódítva birodalmukat növelni.
Magyar – mivel Árpád és a vele érkező megtépázott törzsmaradványok a hunokéhoz hasonló életmód szerint éltek, pár év alatt egész Európát rettegő állapotba juttatták, így elhihető, hogy e két nép – hun és magyar – azonos őstől, azonos ágról eredően, azonos nevelésen ment át a bölcsőtől kezdve. Azonos életfelfogás, életvitel, harcmodor.
Mások értékei iránti viselkedésükről Kézai a Gestában pontos képet nyújt.
https://www.kolumban.hu/kezai-simon-mester-magyar-kronikaja-kivonat/
Hogyan lett MAGYAR a neve a medence szűzfoglaló SZÉKELY népének?
Azzal kell kezdeni, hogy Árpád és serege nem honalapító szándékkal, méltóságteljes, széles-fényes felvonuló diadalmenetben, gulyával, kondával, ménessel, társzekerekkel, vasekével, tokkal-vonóval, kendermagos tyúkkal érkezett Vereckénél a Kárpát-medencébe, hanem a besenyőktől űzötten, sebesülten, csupaszon, semmi nélkül, üres kézzel.
Így verekedték, vereckélték át magukat a sűrű aljnövényzetű, érintetlen szűz erdőrengetegen, és könyörögve kértek bebocsátást, ápolást a medence őstelepes székely lakosaitól. Azoktól, akik már három évezrede itt éltek, ezermesterként teljesen önellátó, senkire nem szoruló, senkivel nem keveredő népként. Így őrizték meg az Ádám óta beszélt teremtés nyelvét, ősi népi hagyományaikat, ősmeséiket, népdalaikat, díszelemeiket, és Özönvíz előtt közbirtok-kaláka, önfenntartó, önsegélyző társadalmi rendszerüket.
Mivel az Árpáddal érkezőknek semmijük sem volt, csak csupasz életük, s a lovaik, így később, miután helyrerázódtak, megszokott kalandos életvitelüket folytatva, betörtek a szomszéd népek területére, s ősi asszír-babiloni módra kirabolták őket, akár később a tatárok, törökök Magyarországot.
Egyre távolabb merészkedtek: Balkán, Itália, Ibéria.
Hírhedten nagy hírük lett. Mindenütt MAGYARként emlegették őket: „A MAGYARok nyilaitól ments meg Urunk minket!”
Ez okból, Európa szerte, az egész Kárpát-medence népére ráragadt a MAGYAR név. Így lett az európai köztudatban MAGYAR a SZÉKELYből, akikről addig alig tudtak valamit, mert nem volt kóborló nép, nem zaklatott soha senkit. A Bécs – Pozsony körüli akkori mocsaras, pocsolyás területre, s a mögötte élő népre nem voltak kíváncsiak. Ettől kezdve utálták a medence népét, és MAGYARként tartották számon. Ez mai napig érezhető. Nem kell csodálkozni, hogy sosem jöttek segíteni, amikor tatár, török dúlt itt. Trianonban csúcsosodott ki a nyugat irántunk érzett utálata.
Ennyire egyszerű a megnevezés megváltozása elterjedése a medencén kívüliek közt.
Azonban Árpád és maroknyi népe nem meghatározó tömeg. A medence magyar népének ősei a szkíta székelyek.
A Pozsonynál megvívott csata a kalandozások visszahatása volt. Annak a sok oktalan nyugati kalandnak, amit szépítve úgy magyaráznak, hogy az elrabolt kincseket szerezték vissza.
Milyen kincseket?
Kárpát-medence népét nem rabolta ki senki. A medencébe soha senki más, csak két birodalom hadserege: Róma és Hun jött be a Duna vonalán. Mindkettő adót, sarcot vett, majd kitakarodott, nem rabolta ki őket, és semmi nyomot nem hagyott sem a nyelvükben, sem a társadalmi rendjükben, sem életfelfogási, életviteli szellemiségükben.
A történészek által említett, Bécstől nyugatra letelepült avarok, frankokkal való zavargásának semmi köze az ősnyelvet és közbirtok-kaláka rendjét híven őrző székely néphez.