Életemből az utóbbi több mint húsz évem, a magyar nyelv, a teremtés ma is élő ősnyelve titkainak megismerése meglepetéseivel volt tele. Nagyképűség volna úgy állítani be, hogy kutatóként foglalkoztam a nyelvvel. Hol vagyok én attól? De mégiscsak kutattam. Saját kedvtelésemre. Nem volt dicsekvésre okot adó, komoly tudományos munka, hanem kellemes szórakoztató elemzés sorozat.
E két évtized, elmélkedő séta volt egy gyönyörűen zsongó nyelv, zöldellő, illatos, árnyas lugasainak szövegszövevény ösvényein, ahol szebbnél szebb virágként jöttek elém a nyelv szirmokra bontható dallamos szavai.
Saját tulajdonomban, a teremtésben megörökölt édes anyanyelvemben böngésztem, magam kedvtelésére, hisz a nyelv a miénk, mindannyiunk tulajdona, kincse. Nem az akadémiai nyelvészeké!
Nem igénylek semmilyen szakmai elismerést, dicséretet. Nem is érdemlek. Nincs is szükségem rá.
Nekem fizetségként elég az a sok csillogó nyelvi gyémántkristály, amit leltem, és sok más hasonló érzelmű, szépet szerető ember megelégedésére megosztottam átélhető élményként itt.
Nem képmutató álszerénység ez, mert nem tartom magam nagyra! Szeretek elvegyülni a hozzám hasonló egyszerű emberek közt.
Na, és nem is vagyok képzett nyelvész.
Szerencsémre!
Ez csak egy délibábos! – így mondják akadómókusék.
Ugyanis, ha nyelvész volnék, akkor épp olyan szárazra aszott, lélektelen, rideg, gőgös, érzelemmentes, bedobozolt, programozott, rizsporos-parókás, térdharisnyás, papucsos, könyökvédős, mogorva hivatalnok lennék, mint az akadémiai finnugristák.
–
A magyar nyelv nem kér a másfél évszázada tartó, körülötte folyó, lökdösődő, egymást túlharsogó, letorkoló, okoskodó tudományoskodásból!
Nem!
Annál sokkal őszintébb, gyakorlatiasabb, természetbe simuló, magyarázó, emberbarát nyelv, minthogy elviselje a sok ráerőszakolódó, vérét szívó, belőle élő, minden szóeredetet meghamisító, hazug, csaló, mesterkélt, lárvaképű, önjelölten fontoskodó, tudományoskodó okostojást.
A teremtés nyelve, a mai magyar nyelv olyan, mint egy ügyes, talpraesett, öntudatos, gyakorlatias, természetes szépségű, okos, értelmes, dalos-táncos magyar menyecske, aki megveti a körülötte tolakodó, hencegő, hősködő, kotnyeleskedő, nagyképűen fontoskodó, de értelmes, köznapi életszerű kétkezi tettekre képtelen udvarlókat, s kifordul kezük alól.
Amúgy, eredményeim szembe mennek a mai finnugor nyelvészet betokosodott, penészes állításaival, a latin-germán nyelvtan alaptételeivel.
Ez így van a rendjén.
A Nobel-díjas tudós felfedező Szent-Györgyi Albert szerint: „…minden felfedezés ellentétben áll az ismert tudománnyal.”
Ő mondta azt is: „Ahhoz, hogy az ember valami egész újat meglásson, ahhoz egész másképp kell gondolkodni. És ha az ember másképp gondolkodik, azt mondják, hogy bolond.”
Az új út keresésének varázsa, eredményei, megérik a „bolond” jelző mögötti szerep felvállalását.
Mert nagyszerű érzés a teremtés titkait felismerni.
A nyelv rejti e titkokat.
Ahogy lord John Bowring írta a magyar nyelvről: „Aki ennek titkát megoldja, az isteni titkot fogja megfejteni…”
Elég ez nekem igazságérzetem megnyugtatására, s a nyelv tervezője, alkotója dicsőítésére.
Különben a hivatalos, hivatásos nyelvészeknek nem is velem van vitájuk.
Nekik a teremtés nyelvének tervezőjével, alkotójával van vitájuk!
Engem lehet bírálni, szidni, gúnyolni, eltaposni, kiröhögni térdet verve, hiszen én csak egy kis szürke veréb vagyok.
Ám a nyelvet nem képesek legyőzni. Ha beleőrülnek, akkor sem!