A Kárpát-medencei magyar nyelvjelenlét folytonosságára, folytatólagosságára nem a hunok, nem az avarok, nem Árpád magyarjai a kulcs, hanem a székita, szkíta, székely szűzfoglaló ősközösség több ezer éves állandó jelenléte, és tudatos elzárkózása más népekkel keveredéstől. Még a hunokkal sem keveredtek ittlétük alatt. Így őrizték meg nyelvüket tisztán.
A székely nép sajátos önellátó, ezermester életviteléhez, közbirtok-kaláka önsegélyző szokásrendjéhez, szülőhelyéhez hűséggel kötődő, békés gazdálkodó, mások tulajdonát tisztelő beállítottságú nép volt.
A székelyek nem a hunok itt rekedt utódai.
Még akkor sem, ha az örökösen hősi őst kereső történészek ezzel töltötték meg évszázadokon át a székelyek fejét. A székely nép itt volt már több mint kétezer évvel a hunok előtt! A székely letelepedéskor a hunok törzse Ázsiában kóborolt.
Hunok már a pólyától kalandozásra, kószálásra, hadi életre, hódításra nevelt, szoktatott, állandóan fegyveresen, lóháton élő katonanép, Ázsia pusztáin vadászott-halászott, zavargott, rémítgette szomszédait, birodalomalapító kalandozásokban. Hadi vállalkozásaik sikere érdekében bármilyen nép fegyveresei közéjük elegyedhettek.
Székelyek teljesen más beállítottságú nép volt. Letelepedett, békésen gazdálkodó, állattenyésztő, növénytermesztő, más tulajdonát tisztelő, kicsinyeiket is erre nevelő nép. Soha nem lépett idegenek földjére, hadakozó, hódító, rablógyilkos szándékkal. Ezért nem féltek,nem is tartottak támadásoktól.
Bizonyíték erre, hogy a hunok elvonulása után sem kerestek szövetségest, továbbiakban is békés gazdálkodókként éltek a Kárpátok által ölelt térségben, kizárva idegenekkel keveredést. Nem fertőzte meg őket a hunok harcias életvitele. Továbbra is tisztelték az emberi élet szentségét, mások tulajdonát. Nem rontottak rá szomszédaikra a hunok eltávozása után sem. A Kárpát-medence nem volt harcok térsége.
Az avarok viszont soha nem is laktak a medencében.
Ők Bécstől nyugatra telepedtek le, majd addig zaklatták a tőlük nyugatra élő népeket kalandozó, zavargó életvitelükkel, ameddig a frankok megunták, és letörölték őket a történelem színpadáról teljesen. Ami maradt szétoszlott, beleolvadt az ott élő népek soraiba.
Egyedüli állandó sziklaszilárd népcsoport a székely nép volt itt a Kárpát-medencében.
Ez a magyar nyelv megmaradásának kulcsa!
–
A történészek szerint a hunok a 4. században jelennek meg a Kárpát-medencében. Az avarok viszont a 6. században.
A leghitelesebbnek tűnő „László Gyula így fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletének lényegét: „a magyarság két szakaszban szállta meg a Kárpát-medencét. Az első honfoglalásra 670 körül került sor, a második honfoglalást pedig a 9. század végi bejövetel jelentette”. Kiem. K.S.
Tehát szerinte – és a többi történész szerint is – annak előtte nem lakott magyar nyelvű nép a medencében.
De…!
Hérodotosz, görög történetíró, i.e. 484-ben született, felnőtt férfiként írta kb. i.e. 450 körül az alábbiakat: „Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk… Ez az első, mely a Scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje…” Hérodotosz előtt, kb. i.e. a VI., VII, században a Duna már áttörte a Vashegy gátját, Vaskaput nyitott, és alsó folyása mély medret vájt a síkon, lévén legnagyobb folyója a szittyák országának. Ez azt is jelenti, hogy az ősnyelvet beszélő székita, szkíta, szittya székelyek annak előtte több mint ezer éve éltek itt a Kárpátok körül, belakván a felszáradó medencét, s mindennek nevet adtak már. Ez idő tájt az akkori Európa legjobb minőségű földművelő növénytermesztése virágzott a térségben.
Figyelemre méltó: a Kárpát-medencéről, mint egységes SCYTHAORSZÁGról beszél, nem holmi katyvasz, kloáka vegyülékről! Herodotosz rögzíti a helyet, a Duna körüli térséget, azaz a Kárpát-medencét. Ez volt az igazi, tiszta Scythaország, azaz Szittyaország!
Tehát szittya nép lakta a medencét, akik a nyelvi bizonyítékok alapján a teremtés ősnyelvét, a magyar nyelvet beszélték.
Később, i.sz. 359. az év, amikor említés van magyar nyelvről a térségben.
Ammianus Marcellinus római történetíró, Rerum Gestarum című művének egyik fejezetében beszámol e népről érdemben, szavahihetően. Leírja, hogy i.sz. 359-ben a medence népe fellázadt a súlyos adók miatt. Oly jelentős adózó tömegről, államkincstárt érintő jelentős mennyiségű adóról volt szó, hogy hiánya súlyosan hatott a birodalmi gazdaságra. A népi felháborodás hatalmas méretet öltött. Ez okból II. Constantius római császár személyesen szállt ki a helyszínre, megpróbálván csillapítani a háborgókat, eligazítani az ügyet. Azonban nem engedett az adóból, így még nagyobb zűrzavar lett. „Egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét összetörték a trónját.”
Vagyis, jelentős adózó néptömeg élt itt, ezért jött a császár személyesen. Itt lemarházták, csizmát vágtak hozzá (nem bocskort!)„… letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját…”, ám nem bántották testi épségét. Bátor nép volt, de nem vérszomjas, csak igazságot akart, móresre tanítani az elnyomó uralkodót. A történetíró nem ismerte e nép nyelvét, s a „marha” felkiáltást, harci jelszónak vélte, holott csak a császár bunkóságát minősítették. Ugyanis a „marha” szó, a tejelő, igavonó állat neve, amelyet haragunkban vágunk valaki fejéhez, csak magyar nyelven él! Bizonyíték ez arra, hogy a medence lakói ekkor az ősnyelvű, ősfoglaló Jáfet-utód székelyek voltak.
E leírásból képet nyerhetünk még a Pax Romana, azaz Római Béke milyenségéről, hatalom szigorúságáról, a császár jelleméről is. Őket az adó érdekelte, egy ilyen helyi heccet, személyi sértést nem toroltak meg vaskezű keménységgel.
Ahhoz, hogy egy nyelv hat évezreden át oly tisztán megmaradjon, mint a mi magyar nyelvünk, zárt térre van szükség!
A nyelvet beszélő nép itt élt az Özönvíz utáni második századtól, ha tetszik a történészeknek, ha nem!
————————–
Történész urak, széköjösön monva: Itt vaj a tángyér, vaj a leves görbe!
Úgy ké hazudni a történelmet, hogy egyik káposztalapi boriccsa a másikot!
–
Az önök magyar őstörténelme oly béna, mint a nyelvészek finnugor elmélete, az meg oly nyomorék, mint a soha be nem bizonyítható evolúciós katyvasz.
Fogadják részvétemet.