Intarziaszöveg magyar helységnevekkel
Volt. Ajjaj, így mondja a nóta is. Volt, de sajnos vele összement a barátság. Amália volt a neve. Nagyon oda voltam akkor érte. Már majdnem Gyűrűs menyasszony, eljegyzés stb. Azzal ugrattak a barátaim: Diósjenő, Drávaszabolcs és Fábiánsebestény, hogy nagyon beleestem az Amáliaaknába. Aknába? Ugyan már. Egyébként igaz volt, éltem-haltam érte. Lánycsók, Nagyfenék, mi kell még? Abba tényleg beleestem. Nem is láttam, nem is hallottam miatta. Későn jártam haza, a Méhkertek alatt, a Mogyoróson, hogy ne lássanak. Anyám meg is kérdezte egyszer:
– Hol jársz, mitől Vizes, Sáros a Sarud? Hetek óta nem esett.
– Anyám, sár mindig van, csak meg kell keresni – mondtam.
Persze, mert Sárospatak vizes Árokalján is kellett Átal kelnem.
Egy idő után elváltak útjaink Elek miatt. Pedig Ége bennem a vágy iránta, már Édeslakról, Édeságyról álmodoztam.
Hazaköltözött a szüleihez, egy távoli faluba. Búsultam, de beletörődtem. Meg is írtam Levélben: Sokáig Kerestelek, de hiába.
Bő egy esztendő múltán mondta anyám, hogy Levél jött tőle.
Fiad van, Alpár a neve – írta. Hát erre nagyon Boldog lettem. Előkerestem a Sisakot és a Bervával mentem nagy örömmel, hogy megnézzem. Vittem egy Doboz finomságot is magammal.
Az Apa a műhelyben kalapált egy Vas-hegyet az Üllőn. Köszöntem:
– Jó napot, Tata.
– Jó napot. Menj be, Várbalog helyzet odabent.
Az anyja nem örült nekem, de a Botfej Bátya még úgy sem.
– Te, koszos Faizat! Te Bikás Bak Barabás, hová tetted az Ondód? Majd kivetem a Beled s a Heréd ezért – Harsánykodott Rám haragosan. Tudniillik nagyon Bátor Legénd ő, ha nincs számottevő ellenség, és szökik, mint a Sáska.
– Én Békés szándékkal jöttem – mondtam erélyes hangsúllyal.
– Na, jó, elég! Itt a Borjád! Látod, mekkora Nagykölked van?
– Etéd a te Kölked, az Aranyos! Te csináltad! – Vádolt az anyja, s kiérződött szavaiból, hogy nem örül felhőtlenül.
– Ez szép Küsmőd gyerek – mondtam – szép Unoka maguknak.
Csitította az Ura az asszonyt, s a fiát, akik háborogtak Rám.
– Fogjátok be a Szátok a Kutyfalvai Bakonybélit, ne viselkedjetek Cigányosdul! – kiáltott rájuk, aztán el is küldte a fiát valahová, nehogy nagyobb Baj legyen.
– Elviszem őket Énlakára – mondtam, mert mindent megtettem volna, hogy magamhoz vegyem őket. Bár Amália is akarta volna tán, de az anyja s a Bátya nem hagyták. Az anyja olyan lett, mint egy Sárkány. Még hozzám is vágott egy Cséppel, minden ok és Alap nélkül.
– Hová vinnéd, te? Egy Vasad sincs, nemhogy Aranyod!
– Van, amennyi kell – érveltem, de éreztem, hogy Amália gyáva, tán nem is szeret annyira, hogy velem akarna élni. Talán inkább Elekkel.
Válaszútra jutottam. Aztán jöttek–mentek a Levelek. Az anyja gúnyolódott. Írta, hogy „A Kisbajom is nagyobb annál, hogy odaadjuk a gyereket, te Hillye. A gyerek nem tehet arról, hogy Balf… apja van.”
Úgy írt rólam, mintha én olyan Nyim-nyám, Gyülevész népségből származnék. Fájt ez nekem, de mit tehettem. Tűrtem.
– Na, – mondtam végül magamban – Rém sokáig kell Türje az ember ezeknek a hisztijét, vigye el a Kánya, én Únyom a Harcot, Ürömből már elég! Omoljon a Dombrád! Csak meg ne Bánd! Nem vagyok sem Ökördi, sem Lator, sem Tökfej. Hiszen csak jót akartam. Bujatok a Hövejbe, Döge, Hugyag népség!
Ezután ismerkedtem meg Fancsikával.
Fancsika Ölbő, Szőke kislány. Érzéki, feszes Cichegy, szép vonalú Ajka, melynek a finom, halvány Ruzsa kiemeli szépségét. Kicsit Selyp, de nagyon jól áll neki. Gyönyörű Szügye van, olyan Angyalos, és, ami számomra fontos, Szeret. Tapad Rám, mint a Ragály. Mikor először megláttam már akkor megbabonázott.
– Add azt a szép kis Szád – mondtam, mert Ajakon akartam csókolni, de nem hagyta. Elhárított, mert akkor épp náthás voltam.
– Rám ragad a Fertőd – mondta.
– Szép a Lábod – mondtam – szép Gombolyag a Farád. Hadd öleljem azt a Karcsa, Homorúd derekadat.
Erre ő szemérmesen, szemlesütve suttogta:
– Ilyent ne mondj többé, mert ezt Tilalmas egy rendes lánynak.
Irigyelték is tőlem a Fancsikát. Azt mondja egyszer a Poroszló, aki korábban Center Csatár volt, a Pereces FC-nél.
– Öcsöd, micsoda Szőkéd van. Mily szép kis Tyukod. Emellett érdemes Kakasd lenni. Most tudom, miért csíped ki magad mindennap olyan Galántán.
A barátaimmal egy este az Ivóban megbeszéltük, hogy elmegyünk egy Hetes Nyírturára, és viszünk magunkkal lányokat is. Csapunk ott valahol egy jó bulit. Hívtam Fancsikát is, de az anyja Neszele valamit, és nem engedte. Az anyja olyan Papos és nagyon Prügy.
Egy napon Békéscsabával, Békéssámsonnal elmentünk Jegenyefáért Erdődre, hogy valami Hasznos dolgot is végezzünk. Elég Kénos volt, mert messzire mentünk. Túl az Utászházon már nem is látszott a falu Tornya. Az erdőben Szinte eltévedtünk. Békéscsaba vette észre, hogy nem jó az irány.
– Nemere van! Csalhós ez a hely. Vissza kell fordulnunk.
Hát amint befordulunk egy ösvényre, látjuk, hogy az öreg Árva Agostyán Ács az Ágon, Akasztón, s alatta egy Bükkszék félredőlve. Néztük, s azt sem tudtuk mihez kezdjünk hirtelen.
– Most hiába Tátod a Szádat, Dobsza ide a zsebkést! – kiáltottam Békéscsabának, s hamar odatettem a Bükkszéket, felálltam rá, és levágtam az Ágról, bár elég Tompa volt a zsebkés éle. Azok irtóztak, nem fogták meg a testet, s lesett, mint egy Lábatlan.
– Na, ezt jól leNyirád – mondta Békéssámson.
– Le. Látjátok, ez is Búbánatvölgybe jutott.
– Hát ez nagy Bajna – mondta Békéscsaba.
Próbáltuk éleszteni mesterséges lélegeztetéssel, gyomroztuk egy ideig, de az öreg nem vette a lapot.
– Nem vala nagy Akarattya az élethez – kesergett Békéssámson. – Meg van Csesztve az egész, mert elHunya.
Visszamentem Ófaluba, hogy elmondjam az esetet.
– Mi a Baj? – kérdezték, mikor látták, hogy Sirok.
– Ez a vén Keszeg Ártánd itt hagyott Csapod-papot, s Akasztón végezé – mondom az ott állóknak.
– Há’ hol, te?
– Ott kint, Erdődön.
Lett erre Jajhalom, ki ide futott, ki oda. Az asszonyok sírtak, de nem lehetett változtatni a dolgon.
– Merre az a hely?
– Szerintem ismerős a Terep. Ahol a tavaly Tövisbe léptél. Ha a forrástól balra az ösvényen Tartod az egyenes irányt, odajutsz.
Haza hozták az öreget, s eltemették Gödörháza öröklakásába.
Egy reggel Aliga lett Világos elmentünk Hajdúsámsonnal és Gyulával a Csaj-tóhoz, ahol egy diáktábor volt. Szép Dombos, Fás vidék. Füves Szépmező, Kishegy. Aztán a tó: Szépvíz, Úsztató, mellette Füzes. Gondoltuk, ilyenkor vannak ott Füredő lányok. Hát egy helyen látjuk, hogy bent a Bájibokorban ketten Csórén Csesznek. A ruhájuk egy Halomban ledobva, rajta egy Kendő. Egy ideig lestük ezt az ingyen Pornó/apáti/t. Mondom Gyulának:
– Ebből sem lesz Apáca. Ha látná az anyja, kapna az Alsójára.
– A pacákból sem lesz Pap, sem Pápa. ÁmBátor, ki tudja. Fiatalok, még előttük az élet.
Gyula mondta, hogy amíg ott Pátyolgatják egymást, lopjuk el a ruháikat. El is Csórtuk, csak az Alsógagy és a Bugyi maradt. Eldugtuk egy bokor alá, és lestük, mi lesz. Ajjaj! Bősek lettek, mikor észrevették, hogy eltűnt a Gönc. A pacák föl volt nagyon háborodva, és Acsarogva, dühösen ismételgette, hogy itt ma Vércsorog, ha nem adjuk elő a Göncöt. Végül odadobtuk nekik, majd Hahótáztunk egy nagyot.
Este több helyen is diszkó buli volt. A lányok egy része Bugyiba ment, a többi Fajszba. Volt olyan, akinek később ebből Baja lett. Én kint voltam a levegőn. Kellemes nyári Szellő fújdogált az esti csöndben. Leültem a Harangláb mellé egy Pádra, ahol elaludtam. Később jött egy rendőr és Patvarckodott velem. Mérges lettem.
– Mit Ugrál itt, Azt hiszi talán, hogy maga a Császár?
Nem haragudott meg, de azt mondta, hogy vegyem azt a tíz évig rongyolt, semmirevaló, koszos Göncöt, és vigyem a francba.
Az Ivóban összeegyeztünk a fiúkkal, hogy egy este elmegyünk a Szőlőhegyre Cserkeszőlőt enni. Csak úgy, heccből. Jó messzire belopóztunk. A szőlős közepén áll a Szőlőskislak. Eszegettük a finom, zamatos szőlőt, de egyszerre csak előugrott a Lovas Kiscsősz. Úgy jött reánk, mint egy nagy Görgeteg. Na, ez hiányzott, most nekünk a Disznajó Tetves-patakát neki. Mint a Nyúl, úgy inaltunk el onnan. Aliga szabadultunk meg.
Szombaton Fancsikával elmentünk buliba, ahol élőzenét ígértek, de végül nem lett semmi az élőzenéből, mert csak egy Kürtös és egy Száldobos jött el. Gépzene volt a Talp alá való. Táncoltunk, majd hazakísértem Fancsikát. Szép Holdvilág volt, a Kapu már zárva, a Kulcs belül a félfára akasztva, pedig még nem volt túl késő. Fancsika odaBujt mellém, de a Bolhás kutyájuk Ugatott, így az Udvaron tébláboló apja, Tivadar bácsi megNeszele, s behívott.
Mint leendő Kérő nem utasíthattam el a szívélyes meghívást. Kistelek, de takaros Udvar, szép Gerendás, Pitvaros, tornácos ház. Az öreg valamikor Hajós volt a Dunán. Mondta, hogy Pere volt ezért a házért, de most már minden rendben, igaz jól levették róla a Vámot, Sápot. Behívott az istállóba, mely tele volt tehénnel. Büszkén mutatta, én meg szájtátva bámultam.
– Ilyen sok tehene van?
– Á, ez sok? Hatvan, egyik borjazó, még Hét Hete van. Ha Ellend, Fancsikának adom a kis borjat – mondta az öreg.
Az istállóból előjöttem, és bementem a házba. Az előszobában fölakasztottam kabátomat a Kalotaszegre, majd bent a szobában Székkel kínáltak. Háromszék is volt, egyre leültem. Beszélgettünk erről–arról. Később meghívtak, hogy vacsorázzak velük. Kissé szabadkoztam, de végül asztalhoz ültem. Gomba volt és Körömpörkölt. Tivadar bácsi töltött egy pohár Sima Rumot. Jól esett vacsora előtt. Kínáltak, hogy Egyek.
Mondom erre Fancsikának:
– Egyed te is.
Mire ő Selypen visszakérdezett:
– Etyek?
Megvacsoráztunk, ettem egy kis Vajat is, aztán sokáig beszélgettünk.
– Az öreg má’ elindult Hunyadra – mondta Rozália néni, mikor látta, hogy Tivadar bácsi álmosan pislog. Látszott rajta, hogy fáradt.
Megköszöntem a vacsorát, s hazaindultam. Fancsika kikísért a Kapuig, Öleltem, csókoltam, de nem engedte magát.
– Nagybajom van. Tudod mi? Majd máskor – mondta, és egy édes Lánycsókkal Bucsuzott. Adott egy Nőtincset is emlékbe, aminek módfelett megörültem. Búcsúzóul csak annyit mondtam:
– Algyő, Fancsikám! Holnap újra találkozunk.