KAR – Az ember páros felsővégtagja. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: török] A KA ősgyökből indul, nagy szóbokra van a magyar nyelvben. KAjsza göRbület, a szóvégi R vagy köRt vagy eRőt jelent. A K a legkeményebb, az R a legerősebb, az A leghatározottabb hangzónk.
A KAR gyökszó meghatározó értelemhordozóként beépül a gyakorlati szerepével összhangban levő szavakba. Az ölelő KAR bezáró KÖR. A KAR az aKARat végrehajtója. A KARral taKARják be a termést, KARral RAKják be a RAKtárba. Jelképesen felKARolják a gyengét, KARbantartják a lakást, a gépeket stb., de KARjában tartja a férfi szép nőjét is átKARolva, igyekezvén jól KARbantartani őt is, magát is … érte. KAR szóval jelöl a magyar nyelv szervezeteket, testületeket, egységeket, melyek hatékony munkát fejtenek ki nagyobb embercsoportok, esetenként a nemzet javára. Ilyenek: A KARok és rendek, mint hatalomgyakorló szerv 1848 előtt.
De vannak az egyetemi KARok, van mérnöki KAR, tanári KAR, énekKAR, táncKAR stb., melyek egyesített erőként hatékony munkát végeznek saját területükön, úgymond helyükre RAKnak dolgokat. Még egy vetület: amit KARjából végképp kienged– KÁRba vész. Nos, ilyen értelmi kapcsolati bokrosodás egyetlen nyelvben, így a zárójelben megadott török nyelvekben sem létezik. Az eredet mindig az ősgyökre, gyökszóra a legtöbb változatot felmutató nyelvből indul. HÓN – Valakinek a hóna alatt. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: finnugor]
A HÓ,HÓN a kar, kéz. A HÓN a KAR . A HÓNalj a felsőKAR által taKARt testrész. EzeN (ón) lóg a HÓN, KAR, kéz (han). Innen erednek az ősmag-nyelv utódnyelveiben a kéz jelentésű szavak. Például: a német Hand, angol hand, dán, norvég hånd, svéd handen, izlandi hönd és mások. Érdekes módon a HÓN szót ők Mon, mon, man, mán szavakkal adják vissza, melyek a MANCS.szó módosulatai. KÉZ – A karnak a csuklótól az ujjak hegyéig terjedő folytatása. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: finnugor] A KÉZ KEZd és véGEZ (k > g) – KÉSZ. A Z hang az izeg-mozog zeg– gez, g > k, kez – KÉZ. Ízület – K/ÍZület szavakban ad tömör leírást a KÉZről. Az összekapcsolódás: ÍZület – ÍZület (kéza kézben). A KÉ a hatÉKonyság, az ÉK. Az ÉSZből jön ötlet ESZKÖZ készítésére. Az eszköz az ész gondolatainak közvetítője a gyakorlati megvalósításban. Az eszköz – eszkez, ész-szel, kézzel használt szerszám. Az eszközöl, észkezel, vagyis az ész a kéz által végezi el feladatát. Az ÉSZ a kiindulás,a KÉZ a KÖZvetítő, mely az ESZKÖZzel KÉSZít, véGEZ. LÁB – Embernek szárazföldi állatnak állásra és helyváltoztatásra való végtagja. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: ? finnugor] A LÁB az aLsóvégtag. Az L hang az aLanti dolgok megjelenítője is. A LÁBnál nincs aLÁBb. A LÁBon ÁLlni lehet. A LÁBat LÓBálni (lóbálni), himBÁLni, LÁBon himBÁLózni lehet. A LÁB az emberi testből kiágazó végtagok nagyobbika, a naGY ALsó végtag, mellyel GYALogolunk. Egyik ősmag-nyelvi megnevezése volt: GYAL. Ha hangot váltunk: á> é és b > p, akkor LÁB – LÉP. A B hanggal kezdődő ősgyökök többnyire nagy jelentésűek (bölény, bika, bálna, behemót stb.). A LÁBbal BÁLozni lehet. LóBÁL, nagy kilengést ad a LÁBnak, például BÁLban, mely nagy LÁBaló, táncos vigalom. BÁLi tánc közben a férfiak és nők ide-oda LÓBált (lóbál) LÁBaikon tántorognak játszva (jáccva). Lásd még a tánc és hangya címszavaknál.