Képzeljük el, hogy nagy tekintélyű, ismert, magas képzettséget igazoló diplomákkal rendelkező, neves szakemberek útépítésbe fognak, amely hatalmas őserdőn vezetne át. Ismert a két végpont, s elindulnak végigjárni a nyomvonalat. A sok okos, akik elméletben mindent tudnak, a tájékozódásban viszont nincs gyakorlatuk, egymást véleményét sem tűrik, elvétik az irányt, rossz irányba mennek, nem a világosság, a tisztás felé, ki az erdőből, hanem egyre beljebb a sűrűje felé haladnak.
Ám ekkor jön egy jelentéktelen kis senki, aki nem szakember, akit lenéztek, sosem kérdeztek meg addig, nem volt illetékes, de aki az összesnél jobban tudja, hogy rossz az irány, hogy vissza kell menni, és teljesen más irányba, más nyomvonalon kell haladni.
Azok a nagy tekintélyű szakemberek ferdén néznek rá erre a vészmadárra, végzettsége felől kérdezik, kinevetik, meglökdösik, nem ismerik be az eltévesztett irányt, a sok kárba veszett munkát, egymás után hozzák fel érveiket álláspontjuk megvédésére, de végül a tények döntenek: vissza kell vonni a becsmérlő szavakat, be kell ismerni a hibákat, élre állítják a kis senkit, és az eredeti indulási kezdőpontra visszatérve, elölről kell kezdeni mindent.
Volt erre példa már a történelemben, amikor egy tizenkét éves kisfiú álmélkodásra késztette tudásával a vallás mindentudó doktorait, írástudóit.
A nyelvkutatásban is nagyon furcsa helyzet áll elő. Itt is jön néhány kis senki az ismeretlenségből. A nagy tekintélyű, hétdiplomás, tudós nyelvész urak, úgy tekintenek rájuk, mint holmi kis tetvekre.
Ezek nem azt mondják, hogy minden eddigi nyelvkutatási munka hiábavaló volt, de azt, hogy ez idáig teljesen rossz irányba haladtak, sötétben tapogatózás folyt, vissza kell térni a kezdethez, és más nyomvonalon kell elindulni.
Meglehet, hogy döbbenetet kiváltó, nagyképű kijelentésnek tűnő, de évszázados, szándékosan félreterelt „kutatási eredmények” kerülhetnek szemétkosárba, mivel a magyar nyelv örök idők óta létező elemei teljesen más irányt mutatnak a nyelvek kialakulásának ősidők óta végbemenő folyamatában.
Ezek a kis senkik „kiássák Tróját” előlük, megszégyenítve a „szakmát”, annak nagyjait.
Egyiknek van egy felfedezése, a kötött mássalhangzó-párosok. E párosok olyanok, mint a vadonban haladók tájékoztatására felállított jelzőoszlopok, mutatják a kutatási irányt. A világ nyelveinek rengetegében is jelen vannak, és azt mutatják, hogy azok a szavak, amelyekben állnak, mind egy szálig az ősnyelvből erednek.
Előrelátható, hogy ez a felfedezés vagy gúny tárgyává válik, nevetségessé igyekezvén tenni a feltárót, vagy teljes elhallgatás övezi a mai hatalom által támogatott nyelvész szakma részéről.
Indíthatnak ellene eszeveszett támadást is, hiszen ha komolyan veszik, alkalmazzák a kutatás terén, akkor egyetemi tanszékek válhatnak fölöslegessé, kutatási táppénzektől eshetnek el sokan, és ez érzékenyen érinti azokat, akik hamis nyelveredet elméletek pátyolgatásából élnek. Nem mellesleg a magyar nyelvet több évszázada lejáratni akaró irányzat háttéri urai érezhetik veszni a talajt talpuk alól. Mert mi minden történik, ha beigazolódik, hogy a magyar nyelv a világ összes nyelveinek anyja?*
* Berzsenyi Dániel: „ a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja.”