Talán nem volt az utóbbi félszáz évben Udvarhely és Keresztúr környékén olyan hírneves cigány – a balkezes prímás Rókát kivéve –, mint Tuti. Szövege lehengerlő, humora pedig olyan, hogy hallgatósága görcsbe rándult a nevetéstől. Őstehetség a javából.
Dolgozni nem szeretett, ám kitűnően tudott hazudni és értett a lopáshoz. Jellemző e három tulajdonságra, hogy együtt járnak. Egymás kiegészítői. Példa rá a politikum és az önkormányzatok. Tisztelet a kivételnek. Ha akad. Ám, az a szabályt erősíti.
Fekete volt, mint az üszög. És tudott szörnyen undok, pimasz, pofátlan is lenni. Mégis többen szimpatizálták, mint ahányan utálták. Pedig lopott is. Erre meg volt a saját egyéni filozófiája, módszere. Nem a durva munka, a romboló betörés híve, gyakorlója volt.
– Betörni az ablakot? Fölfeszíteni a zárat? Hát hülye vagy? Mi értelme van a rombolásnak? És még lármát is csapsz. Csak finoman. A kapuláb belső felén, felül van a kulcs, leveszed, kinyitod, bemész. Visszazárod, fölakasztod a kulcsot a helyére. Odaméssz a bejárati ajtóhoz. A kulcs a lábtörlő alatt, vagy a zsalu mögött, az ablakpárkányon, esetleg a sütőben, a legfelső szakajtó alatt. Elveszed, kinyitod vele az ajtót, beméssz, belülről visszazárod, kinyitod a tornácra nyíló ablakot, kimászol, s a kulcsot visszateszed a lábtörlő alá, vagy ahol találtad. Újra bemászol az ablakon, és elkezded azt a munkát, amiért jöttél. A pénz ott van a ruhásszekrény polcán az ingek vagy a törülközők alatt. Az aprópénz a vitrinben, a teásbögrében, a kolbász, szalonna a kamrában. Ha meghallod, hogy csikordul a kulcs a kapuzárban, nem szabad pánikszerűen menekülni, mert szembefutsz a hazatérő háziakkal. Megvárod, amíg bejönnek, megkeresik az ajtókulcsot, kinyitják a zárat. Nem fognak gyanút, mert minden a rendjén, a helyén. Érted? Ez a siker receptje! Ne ijedj meg, csak nyugalom, nem fognak a szobába jönni, mert a nők először a vécére mennek, a férfi megy az istálóba pisilni. Mikor mindenki bent van, akkor te szépen kiosonsz a nyitott ablakon, és alászolgája. Mire észreveszik a bajt, te már távol vagy.
Egy alkalommal egy fekete tyúkot lopott. Amint vitte a hóna alatt, egy saroknál befordulva szemben találta magát a rendőrrel.
– Tuti, honnan loptad a tyúkot?
Tuti olyan ártatlan képet vágott, mint Bálám szamara verés előtt.
– Tyúkot?? Milyen tyúkra tetszik gondolni, őrmestör úr?
– Arra, amelyik ott van a hónod alatt.
Tuti úgy tett, mintha nem is tudott volna arról, hogy nála valami olyan van, ami nem illeti őt. Álmélkodva forgott maga körül, majd meglepetten nézett oda, ahol annak az állítólagos tyúknak lennie kellett, tudniillik, a saját hóna alá.
– Ja’! Áhá! Erre a madárra teccött gondolni? Nahát! De, őrmestör úr, nézze má meg, ez nem tyúk, hiszen ez egy varjú. Egy fekete varjú. Rusnya, fekete, mint én.
– Engem nem csapsz be, Tuti. Ez egy tyúk.
– Tyúúúk?? Há akkor neköm nem es kell, há, én azt hittem varjú – mondta Tuti, és azonnal elengedte a tyúkot. – Bizonyisten azt hittem, őrmestör úr. Gondoltam, valami baja van, hogy nem tud repülni, s otthon meggyógyítom. Ne lássam meg a feleségömöt, ha nem igaz.(Nem is volt neki.)
Az őrmester kénytelen volt elengedni. Szemtanú híján bizonyíthatatlan a lopás ténye, a corpus delicti már hazafelé tartott a kerítések alatt, Tuti pedig olyan blazír képet vágott, mintha épp felvételre akarna jelentkezni a Domonkos rendi szerzetesek közé.
Megúszta. Most nem akarta lecsukatni magát. Szép tavasz idején jobb itthon lenni, mint bent a dutyiban. Ősszel, tél elején már teljesen más. Olyankor keresi az alkalmat, hogy bejuthasson.
– Miért csukatod le magad ősszel, vagy tél elején, Tuti? – kérdezték tőle.
– Mert odabent teljes az ellátás, van fűtés… ingyen. A munkától pedig nem kell megszakadni.
Tudta, mit kell lopnia, hogy összejöjjön egy pár hónap. Tavasszal aztán szabadult. Lavírozott, mindig a napos oldalt keresve.
Egy alkalommal azonban alaposan elszámította magát. Valakik azzal heccelték, Keresztúr főterén beszélgetve, hogy állítson le egy épp ott elhaladó autót, s miután leállt, tegye föl a lábát a lökhárítójára, és kösse újra a cipőfűzőjét, utána pedig intsen az autósnak, hogy mehet tovább. Pénzt ígértek neki. Tuti, mint mindig, most is pénzhiányban szenvedett, így hát, belement a heccbe. Végül is, mi az neki. És, hátha ismerős lesz a leállított.
Az volt. Ám nem olyan, akire Tuti gondolt.
Fazekas János, a Csehó kormány magyar minisztere épp ekkor látogatott haza, a Keresztúr melletti szülőfalujába, testőrök (szekusok) kíséretében. Tuti őket stoppolta az út közepén állva.
Megálltak. Tuti akkurátusan föltette lábát a lökhárítóra, megkötötte cipőfűzőjét, utána félreállt, és színészies, széles mozdulattal intett:
– Mehet!
Ám ekkor kiugrottak a szekusok, és nyakon csípték. Ajjaj! Cirkusz lett belőle. Tutit bevitték az őrsre, és jól elnáspágolták.
– Csak az téved, aki dolgozik – mondta Tuti később.
Szalonnát lopott. Rajtakapták. A károsult a rendőrrel Tuti nyomába eredt. Tutinak két perc előnye lehetett. Berohant a putriba, hóna alatt a szalonnával. Két perc sem telt el ott volt a nyakán a károsult és a rendőr.
– Hol van a szalonna, Tuti?
– Milyen szalonna. Nincs itt semmilyen szalonna, láthatják.
A szalonna tényleg sehol. Tuti putrija nem volt agyonbútorozva. Rozzant asztal, sánta lábú szék, és egy „hadirokkant”, téglával alábakolt priccs. A rendőr és a károsult felforgatták a priccs „ágyneműjét”, ám szalonna sehol. Kihúzták az asztal fiókját… üres. Más bútor nincs.
– Hová tetted a szalonnát, Tuti?
Összekutatták a putri környékét, nem lelték sehol. Elásni nem volt ideje.
– Hová dugtad el, Tuti?
– Nem is volt szalonna.
– Hazudsz! Láttuk a kezedben, amint szaladtál!
– Akkor keressék.
– Vetkőzz le!
Szál ing, nadrág le, szalonna azonban sehol.
A végén kérlelni kezdték Tutit, árulja el, hol a szalonna. Nem lesz semmi bántódása. A károsult lemondott a szalonnáról, a rendőr az eljárásról.
– Jó, megmutatom – mondta Tuti –, de csak, ha nem lesz követközménye.
– Nem lesz.
Azzal felfordította rozzant asztalát, melynek lapjához alulról egy szöggel fel volt rögzítve a szalonna. A putriba érkezés és üldözői megjelenése közti rövid idő alatt volt ideje felszögezni. A rendőr és a károsult jót derültek Tuti leleményességén. A szalonnát neki hagyták.
Egy este tyúkot akart lopni. Már a tyúkólt is kinyitotta, és épp benyúlt, hogy kiemeljen egyet. A gazda valahol az udvaron, a közelben lehetett, mert meghallotta a szokásostól eltérő mocorgást.
– Ki van ott?! – kiáltott a tyúkól felé.
Tuti humorérzékére vall, hogy nem szalasztotta el a poént. Vékony „tyúkhangon” odaszólt:
– Mi vagyunk, a tyúkok.
Aztán usgyé, elillant gyorsan. Kövérség, túlsúly nem gátolta a futásban.
Tutinak nem mindig adatott meg a putri „kényelme”. Volt eset, kint hált a „természet lágy ölén”.
Ősz volt. Lehullt az első hóharmat. A mezőn a kukoricakórét már learatták, kévébe kötötték. A kévéket felállítva összetámasztották. Hagyták száradni hetekig. A kévék közt akkora hely volt, hogy egy ember elfért bent a sátorszerű belső térben.
Egy utcai társaságban érdeklődtek Tutitól:
– Hol töltötted az éjszakát, Tuti?
– A kóré szállóban.
– Milyen volt?
– Majdnem jó. Csak gyenge volt a fűtés, és kemény az ágy.
– És kibírtad reggelig?
– Ki. Reggel aztán jött a gazda, hogy felrakja a szekérre a kórét. Mikor odaért az én „szállodámhoz”, elvette az egyik kévét, s meglátta ezt a rusnya fekete pofámot, ijedtibe elfutott.
– S te mit mondtál neki?
– Én azt, hogy az ajtót tessék visszacsukni, me cúg van, s jő bé a hideg.
Volt eset rá, odáig „süllyedt”, hogy elment dolgozni. Egy építőtelepen fel is vették segédmunkásnak. Olyankor, amikor a főnök nem volt jelen, a munkatársak mondták Tutinak:
– Te csak mondjad a vicceidet Tuti, mi dolgozunk helyetted.
Tutinak jól feküdt ez a munkamegosztás. Ömlött a szöveg belőle, a melósok pedig dőltek össze a nevetéstől. Aztán egyszer a főnök rajtakapta, „kabaré-előadás” közben és menesztette. Tuti méltatlankodott, majd rákérdezett:
– A hűségpénzért holnap bejöhetek, főnök úr?
Ugyanis már két hete dolgozott egyvégben, ami ritka volt.
Aztán jött az ősz, Tuti a régi recept szerint lopott valamit, hogy összejöjjön a hat hónap. Ám a rendőr megbocsátott neki. Aztán még egyszer próbálkozott, akkor is elnéztek az eset fölött.
– Rettenetös. Aki nem akar dutyiba jutni, azt viszik, s aki becsületösön lop, s tisztösségösön akar bűnhődni, azt nem es veszik semmibe.
A harmadik megbocsátás után Tutiból kitört az elégedetlenség:
– Őrmestör úr, legyen má magába egy kis szociális érzékönység irántam. Há, jő a tél. Se putri, se élelöm, aggya má a bíróságra az ügyet, különben nem éröm meg élve a tavaszt.
Lecsukták. Megváltás volt számára. Bent jól viselte magát. Tavasszal aztán szabadult. Amikor a marosvásárhelyi fegyház kapuján jött ki, az őrmester így búcsúzott tőle:
– Tuti, remélem, hogy mi többé itt nem találkozunk.
Tuti fölhúzta szemöldökét, és kíváncsi pofát vágva visszakérdezett:
– Miért, talán az őrmestör urat nyugdíjazzák?
Sz.Udvarhely, 2003.