Turáni átok nincs! Azaz talán mégis.
Az ős-szkíta, székita, szittya magyarság, Kárpát-medence szűzfoglaló székely népe volt, akik az Özönvíz utáni második században települtek le a medencét kitöltő tenger partjaira. Három évezreden át éltek békében e sűrű áthatolhatatlan erdővel védett felszáradó medencében, sajátos – Özönvíz előtti – közbirtok-kaláka társadalmi rendiségben, elnyomó államhatalom nélkül, őrizve a teremtés ősnyelvét. Soha nem léptek mások földjére, így viszályaik sem voltak senkivel.
Ez állapotukat Róma zavarta meg. Mivel a szkíta székelyek felmérték az erőviszonyokat, elfogadták a Pax Romana feltételeit, adót fizettek a Róma által biztosított védelemért. Eme állapot végét Atilla hunjai megjelenése jelentette. Ám sem Róma, sem Atilla nem szóltak bele az ő sajátos társadalmi rendjükbe.
A „turáni átkot” az ő számukra, a besenyők által laposra vert, az erdők sűrűjébe bekergetett Árpád és néhány tízezres csapata jelentette, miután beszivárogtak Vereckénél a medencébe.
A békés szántóvető földművelő őslakó székelyek, a megközelítőleg hasonló nyelvet beszélő, elcsigázott, sebesült embereket gondjaikba vették, talpra állították, hitet, reményt öntöttek beléjük.
Ezek viszont nem voltak gazdálkodó földművelők.
Fejedelmük, vezéreik, uralkodáshoz szokott parancsosztók. Közembereik vadász-halász-madarász, pásztorkodó, kalandozó hadi nép volt, nem kapálni, kaszálni, veteményezni, gyomlálni, gürcölni jöttek. Eltartást igénylő, üres kézzel érkező nép. Akiknek megalázó a gazdálkodó munka, amolyan: Hé paraszt (!) szerű, fölényes, úrhatnám hozzáállással.
E két réteg teljesen sosem illeszkedett össze.
A tisztességesen gazdálkodók életmódja sosem volt egyeztethető a léha, kalandozó rablással. Az Árpáddal érkezők nem bírták kalandozó hadakozás nélkül. Ahogy mondják, viszketett a tenyerük. Így elruccantak egy kis erőfitogtató rablásra a környék országaiba: Balkán, Görögország, Itália, németek, franciák, ibérek földjére. Erről Kézai, és más történetírók is beszámolnak. Európa kórusban imádkozta:
A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!
A visszahatás is a „turáni átok” része: tatár, török, Trianon, ’56. Mai napig szinte soha senki nem jött segítségül, nagy tragédiák közepette.
Magyarok, egyétek meg, amit főztetek!
Ez is „turáni átok”, ha mindenképp arra akarják fogni a bajok okát.
Árpád sarjai, a királyok, nagyra törő mohósága miatt, elkezdődött – az addig önmagát minden keveredéstől megőrző nép és ország – feltöltése koncot remélő idegen, szerencselovagok és kengyelfutóik katyvasz népségével.
A királyok, főurak minden addigi néptulajdon közbirtokot kisajátítottak a mondvacsinált „Szentkorona” jogán. Aki ellenállt – bitang, felségsértő, hazaáruló!
Az erdélyi Királyföldről, felvidéki Szepességből kiebrudalták az őstelepes szűzfoglaló székelyeket, és a „hűséges” szászokat telepítették oda, akik aztán meg is hálálták a történelem folyamán, főleg az azonos nyelvű Habsburg uralkodók idején, a szabadságharcok alatt.
Majd jöttek a többi honfoglaló nép, akik ma „úgy tudják”, hogy ők már a Föld megteremtése előtt itt voltak, így természetes, hogy itt minden az övék.
Ez is „turáni átok”, amely ma is hat.