Gergő hírhedten híres legény volt a maga idejében. Itt lakott az egyik szomszédfaluban. Egyik legmeghatározóbb jellemzője: nem bírta a kötöttséget. Ebből eredően nem dolgozott sehol. Különben nem volt sok gond vele, csak vigyázni kellett a körmére. Na nem azért, mert túlápolta. Csak. Szerinte a munkát nem neki találták föl.
Főleg az olyant, melyet hosszúnyelű szerszámmal kell végezni. Ám, hiába nem ízlett a munka, azért néha muszáj volt valamit dolgozni, mert mint minden más ember, ő is megéhezett, megszomjazott. Pénze sosem volt, de ha volt is, hamar nyakára hágott. Néha vállalt egy kis fahasogatást. Abban nem kellett megszakadni, különben vigyázott arra, hogy csak a jól hasadó fákat darabolja, a többit visszadobálta a csomóba. Egy alkalommal elhívták egy helyre fát hasogatni. El is ment, mert épp nem volt pénze. Csak úgy zsebre vágott kézzel. Be sem ment a házba, csak beköszönt az udvarról. Ismerte a járást, ahogy székelyül mondják a helyismeretnek. Tudta, merre van a fásszín. Hátrament, vette a fejszét, rátette a favágóra a hasábot, s elkezdte vele hasogatni. Egy ideig vágta, aztán – a túlterhelést megelőzendő – leállt. S ha már annyi ideje van az embernek, hogy leáll a munkával, akkor le is ülhet. Így, békés üldögélésben gondolkozva sem pihent szeme, körüljárt, mint a menyétnek. Vagy akár a betyárnak a nádasban. Így éles tekintete véletlenül föltévedt a ház hátsó felén levő tűzfalra s az azon nyíló padlásajtóra. Ám nem az ajtó érdekelte. Hanem mivel az ajtó nyitva volt, a nap sugarai betévedtek a padlás ablakán, s élesen megvilágították a sorban hosszan fölakasztott kolbászokat.
– Drága jó anyám! Mi van ott?! Ettől a pozitív előjelű gyomorindító látványtól Gergőnek egy csapásra úgy elkezdett gyűlni a nyála, mint Pavlov doktor kísérleti kutyájának a csengőhangra. – Hát ezt a Jóisten rendölé ki neköm – gondolta nagy szétterülő háládatossággal, s nem is tétlenkedett sokáig. Szétnézett, próbálta felmérni esélyeit. A konyha erre nyíló ablakából nem látják meg, ha felmegy a létrán, mert kissé oldalra esik attól. Az udvaron senki sem járt, még a szomszéd udvaron sem látott senkit, s ha onnan látnák is, mit tudják, milyen munkát bíztak rá a háziak, amiért esetleg a padlásra is fel kell menni. A létra szépen nekitámasztva állt a feljáró aljának, mintegy kínálva Gergőnek a lucullusi lakoma lehetőségét. Minden adva van, kár volna elszalasztani ezt a gondviselés által egy szegény éhezőnek felkínált igézően csábító alamizsnát. Ez már valósággal a gondviselés elleni bűntettnek, az azzal való visszaélésnek, a szerencsével való pimasz ujjhúzásnak, a sorsakarattal való szembegyalogolásnak számítana. Gergő nem akart ily borzasztó bűnökben fetrengeni, így hát lassan, suttyomban, akár a ravasz róka a tyúkólhoz, odasomfordált a létra aljához. Gondolta, ha addig meglátná valaki, ott még ki lehet találni egy okot, miért is ment oda. Mondjuk egy felbillent cserép a tetőn… A létra aljánál szétnézett újra, aztán fürgén, ügyesen – elhízásból eredő túlsúly nem akadályozta –, mint egy gibraltári majom, hamar fölfutott a padlásra, letörte a kolbászt, s azonnal vissza. Leizzadt, de megérte. A ház asszonya bent a konyhában volt elfoglalva, nem vette észre a beszerzői hadműveleti mozdulatokat. Gergő mély lélegzetet vett – az akció sikeresen lebonyolítva –, most már nyugodtan, zsebében a fél szál kolbásszal, kezdte vágni szaporán a fejszével a fát. Vágta, vágta a finom falatok boldog reményében. Tudta, hogy finom, mert egy harapást már megejtett rajta előlegként. Aztán leállt, majd leült, és elkezdte majszolni a fölséges ízű kolbászt. Nem a ház felé fordulva ette, nehogy az asszony meglássa. Békésen rágott, kérőzött, s így nem vette észre, hogy közben az asszony kijött nesztelenül a házból, odajött hozzá a háta mögé.
– Gergő, hát csak úgy magára eszed a kolbászt? – riasztotta fel a háziasszony szava. Gergő majdnem félrenyelt az ijedtségtől. Hűha, há’ izé, na, hogy há’ annem eppen tisztösségös dolog a háziasszony résziről, ha így leleplezi az embört, eppen emésztés közbe’ a lopott kolbásszal – gondolta, de volt ő olyan dörzsölt gyerek, hogy egészen ne veszítse el a fejét. Rögtön megvolt a válasz:
– Há’, lássaje, édösanyám elfelejtött kenyeret pakolni neköm – hazudta sajnálkozó hangon –, immá’ kenyér nékül kell egyem. Pedég én jobban szeretöm a kenyeret, mint a kolbászt. Még beteg es lehetök tölle. Az asszony megsajnálta.
– Gyere, adok kenyeret, Gergő. Kolbásszal nem lehet jóllakni.
– Lehet, de nem illik – mondta Gergő ravaszul.
– Gyere bé a konyhába, ülj le, s edd meg rendösön kenyérrel, me ég megcsemerelsz tőle.
– Igaza van, anyám meg se gondojja, hogy mennyi bajom lehet belőle, még csemer es – mondta, pimasz hamis voltában igazat adván az asszonynak. Pedig de jó dolog kenyér nélkül is a kolbász. Ajjaj! Annyi biztos, ő eddigi élete során még soha, de soha nem lakott jól kolbásszal. Bizonyíték erre, hogy most is ráfanyalodott. Ment is az asszony után be a konyhába, mint a somfordáló kutya.
– Ülj le, Gergő, s edd meg itt az asztalnál nyugodtan – mondta az asszony, miközben kenyeret szelt, és Gergő elé rakta. Gergő megköszönte, enni kezdett, de az asszony újra megszólalt: – Gergő, ha akarod, megsütöm neköd azt a kolbászt, s ütök rea két tojást es.
– Há’ annem es vóna rossz gondolat – sunyított Gergő ravaszul.
Így hát minden kikerült a háztól a ravaszdi Gergőnek: a kolbászt lopta, a többit hozzá ajándékba kapta, s a fahasogatás végeztével még meg is fizették munkáját. Csak később jöttek rá a turpiságra, amikor már „elavult” a gaztett. De attól Gergőnek nem voltak lelkiismeret furdalásai, lévén, hogy lelkiismeret furdaláshoz elsősorban lelkiismeret kell, ami neki köztudottan nem volt túlfejlődve. Bizony, mert ő még ennél ilyenebbeket is tett.
Egy alkalommal szokás szerint nem lévén pénze, egy rendkívül ötletes megoldással próbált pénzhez jutni szegény édesanyja kárára. A mama ugyanis el kellett rejtse a pénzt a fia elől, mert különben lába kélt volna annak. Gergőt állandóan fúrta a kíváncsiság, vajon a mama hol tartja a pénzt, de erre soha nem jött rá. Pedig azért fölforgatott egyet-mást, mikor az anyja nem volt a közelben. Így, mivel nem jutott pénzmaghoz, ravasz fogáshoz folyamodott. Este volt, lefeküdtek. A lámpa leoltva, csend a házban. A Gergő ágya az öreg ruhásszekrény mellett volt, mely már az ajtaja nyitásakor úgy recsegett, ropogott, hogy tán még a szomszéd is meghallotta. Gergő úgy feküdt, hogy lábával elérje a szekrényt. Az édesanyja a szoba másik felében levő ágyon már elszenderedett az aznapi fáradtságtól, amikor Gergő egyszer csak elkezdte mozgatni lábával a szekrényt. A szekrény ijesztően elkezdett recsegni. Az öregasszony először nem vette észre, de aztán felriadt:
– Mi baj van, Gergő fiam, mi ez a dörömbölés?
– Anyám, fődrengés van, értije?!
– Micsinájjunk, fiam? – kérdezte tanácstalan ijedtséggel az öregasszony.
– Menekülni kell, anyám, má’ nincs üdő menteni egyebet, csak legfejjebb a pénzt.
– Jaj, fiam – szedelőzködött a sötétben szegény mama –, menyek, s megkeresöm. Közben belebotlott valamibe. Gergő pedig, aki vigyorogva mozgatta lábával a szekrényt, odaszólt.
– Maraggyon veszteg, édösanyám, még odaüti valami, én eléveszem, csak mongya meg, hol keressem. Az öregasszony, bár nem akarta elárulni kevéske megtakarított pénzének rejtekét, mert ismerte semmirekellő fiát, azonban most a katasztrófától való féltében mégis kimondta:
– Ott van a kamarába’, a tollas zsákba’. Erre Gergő kezdte lassabban mozgatni a szekrényt, lassan, még lassabban…
– Anyám, má’ szűnik, nincs mé’ menekülni. Aztán csend lett, az öregasszony megnyugodott, visszafeküdt, és a napi munkájától fáradtan lassan visszaaludt. Ám reggelre a tollas zsákból nyomtalanul eltűnt az összes pénz.