- Szóbokor gyökpár alapon
A szóbokorral sokan foglalkoztak, foglalkoznak, eléggé közismert jelenség.
Mivel a magyar nyelvben minden gyökszó fordítható, így csak akkor építhető fel igazi teljes szóbokor, ha gyökpár alapon képezzük.
Alább csak a rendhagyó, gyökpár változatát mutatnám meg szövegbe építve, történelmet végigkövető példával egy nép mindennapjaiban.
Az SZ.K – K.SZ gyökpár, amelynél az összes hangzókkal alkothatunk gyököt: SZaK – KaSZ, SZáK – KáSZ, SZeK – KeSZ, SZéK – KéSZ és így tovább. Úgy mutatom be, ahogyan a szövegbe beépülnek a mindennapi események leírásakor. A kifejtésnél figyelembe véve az alvógyök változatait, és a rokonhangzós változatait szintén.
A SZÉK – KÉSZ gyökpárral kezdeném.
A letelepült nép, SZÉKes nép. A mi esetünkben ez a: SZÉKita, SZÍKita, SZKíta, SZÉKely, SZÍKöly nép.
A SZÉKes, SZÉKita, SZKíta lét, teljesen KÉSZ állapot, amelyen soha nem kíván változtatni. Oly SZÉKhellyel bír, amelyhez ragaSZKodik. Mint nép soha nem vándorolt ki SZÉKes helyéből a Kárpát-medencéből, nem KÓSZált céltalanul jobblétet keresve más népek közt. Nem vegyült senkivel. Voltak némely cifraságot kedvelő törzsek, amelyek elmentek Ázsiába meggazdagodni, de végül üres kézzel visszajöttek a SZÉKes helyre.
E nép azt ette, amit termesztett, tenyésztett. KÁSZuba, SZAKajtóba, SZÁKokba gyűjtött, hogy a KÁSZlóban mindenféle ízletes KOSZtra valót megKÉSZítsen a családnak.
SZOKotáló, KISZámítással élő nép volt.
Nem vadászott, nem halászott. Még ma is él egy mondás: Halász, vadász, madarász, üres tarisnyába’ kotorász.
Ha úgy hozták a körülmények, SZŰK esztendők KÖSZöntöttek rá, akkor mindenki egyformán SZŰKölködött, a közSZÉKely, a lófő és a rabonbán is. Felélték a KÉSZletet, de bőség idején a KÖZbirtokon, KÖZös kalákamunkával termelt javakból újra feltöltötték a szuSZÉKokat, KÁSZukat, SZÁKokat. Egyenlő volt a KÜZdfelem, KÜSZködés a létért.
KASZált, SZÁKolt, aratott, takart, hogy legyen, amit a szuSZÉKba rakjon. Vigyázott mindennek a SZÍKjára, mert tudta, hogy abban van az élet csírája.
SZIKár, kemény, KÜZdelemtől edzett SZÉKita, SZKíta, SZÉKely férfiak szavatartók voltak. Ki-ki amit KISZólt a száján, azt igyeKEZett megtartani. Nem KÚSZtak térden, hason, megalázkodva, SZŰKölő SZUKa módján semmiféle hatalmasság elé.
Így éltek itt a Kárpát-medencében több ezer éven át SZÉKeknek nevezett területekre osztva, megbonthatatlan egységben, túlélve különböző birodalmakat. Mindennek ők adtak nevet a térségben: hegynek, völgynek, síkságnak forrásnak, pataknak. Megőrizték az ősatyáktól meghagyott társadalmi rendjüket, népSZOKásaikat, viseletüket, KOSZtomjaikat, és a teremtés ősi nyelvét.
KÖZös kalákamunkáik – bár keményen dolgoztak – szórakoztató alkalmak voltak, KÖZös étKEZéssel, dallal, tánccal végezvén minden nap.
Mindenféle mesterséget űző, jóKEZű ezermestereik voltak. Soha nem kellett semmilyen más nép segítségét kérniük semmiben. E nép a történelem évezredein át minden SZÜKségeset önmaga KÉSZített el: SZEKeret, KASZát, kapát, lapátot ásót, gereblyét, s földet vágó, hasító KUSZtora szerszámot: ekét, hozza való taligát, mángorlót.
Falvai kisKÖZösségeiben minden KÖZtulajdon, KÖZbirtok volt, és minden földbirtok KÖZös tulajdonként, nyílföldekre osztva.
Csak később, Ázsiából, a kazárok öleléséből kitörő visszatérők hozták magukkal a Kárpát-medencébe a mindent megrontó, tönkretevő magántulajdoni rendszert.