SZLÁV

SZLÁV – Az indoeurópai nyelvcsalád egyik ágához tartozó. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: latin < görög < szláv] A SZLÁVok egyesek szerint rabszolga állapotukból örökölték a nevüket sclav – szolga.

Ebben az volna furcsa, hogy nyelvük hangzástörvénye szerint tömörítik a mássalhangzókat a szavak elején, mégis a c (k) kimaradt, így lett szláv? Ha a magyar nyelvből eredőnek vesszük, akkor az SZL párosból a szál, szel, szél, szol gyökök nyomán, vagy a láv – vál gyökből indulva az ősmag(yar)-nyelvet beszélők rétegéről leSZELődő, leVÁLó, továbbSZÁLló népről is lehet szó. Ezt még népzenéjük szerkezeti felépítése is alátámasztja. Az indoeurópaiakhoz vagy netán az árjákhoz tartozás különleges, divatos, rangot jelentő állapot ma, ezért ott nagy a lökdösődés,  tolakodás. Ám épp akkora kérdőjel teendő e nyelvcsalád valóságtartalma elé, mint a soha nem létező finnugorságnál. Mesterségesen gerjesztett, igazolhatatlan dolgok. Rangkórságos, felsőbbrendűségi ágáló nyomor az egész. A germán, angolszász, latin utód, SZLÁV nyelvek is igényt tartanak az eredő nyelv rangjára, ám egy komoly szóbonctani elemzés kimutatja, hogy az összes elsőbbségért tolakodó nyelvek alapszavainak eredete visszavezethető az igazi eredőre, a hungÁR, ősmag(yAR)-nyelvre. Az is világos, hogy ezek a nyelvek hanghiányos nyelvek, tehát nem birtokolnak minden – ember által kiejthető – hangot. Olyanok, mint akinek hiányzik valamely végtagja, bár már annyira megszokta, hogy nem zavarja bénaságában. Viszont ebből eredően: lény, tárgy, jelenség, cselekvés árnyalt kifejezésére képtelenek, s azok alkotó hangjaival nem tudják körülírni annak névadó jellemzőit.    

Tehát képzelt eredő ősnyelvi álmaik, bizonyítékok hiányában: valótlanságok, tartalom nélküliek, semmisek. Csak az álmok szintjén maradnak, s eredő ősiségre való igényük teljesen alaptalan!