SZLÁV – Az indoeurópai nyelvcsalád egyik ágához tartozó. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: latin < görög < szláv] A SZLÁV név SZ.L – L.SZ gyökből eredő szó: SZeL – LeSZ. Egyesek szerint rabszolga állapotukból örökölték a nevüket sclav – szolga. Ebben az volna furcsa, hogy nyelvük hangtani szabályai, hangzástörvényei szerint tömörítik a mássalhangzókat a szavak elején, mégis a c (k) kimaradt, így lett SZLÁV? Az viszont igaz, hogy az SZ.L gyökből ered a SZOLga szó. Az SZL hangcsoport – I/SZLÁ – a SZLÁv szó gyűjtőnév. Akár egy központi OSZLOpról több részre, SZeLetre fOSZLÓ, OSZLÓ, szétágazó nyelv. Az SZL páros, mint SZ.L – L.SZ gyök: SZáL – LeSZ, a több SZÁLra tagozódás. Az óSZLÁV nyelvben már eleve benne rejlett a lehetőség, hogy több nyelvvé LESZ. Az L.V – V.L gyök: LáV – VáL, szintén a több ágra szétVÁLás, többé LEVő. Egyedül a magyar nyelv nem tud szervesen vegyülni más nyelvekkel, a többi mind megteheti, így a SZLÁV is. A román nyelvet annyira magába szívta, hogy szinte egy évszázadba telt a román nyelvészeknek azt gyökeres módosításokkal a latinhoz közelíteni. Ha az óSZLÁV nyelvet a magyar nyelvből eredőnek vesszük, akkor az SZL párosból a szál, szel, szél, szol gyökök nyomán, vagy a láv – vál gyökből indulva az ősnyelvet beszélők rétegéről leSZELődő, leVÁLó, továbbSZÁLló népről is lehet szó. Ezt még népzenéjük szerkezeti felépítése is alátámasztja. Azonban ma az indo-európaiakhoz vagy netán az árjákhoz tartozás különleges, divatos, rangot jelentő állapot, ezért ott nagy a lökdösődés, tolakodás. Ám épp akkora kérdőjel teendő e nyelvcsalád valóságtartalma elé, mint a soha nem létező finnugorságnál. Mesterségesen gerjesztett, igazolhatatlan, rangkórságos, felsőbbrendűségi ágáló nyomor az egész. A germán, angolszász, latin-utód, SZLÁV nyelvek is igényt tartanak az eredő nyelv rangjára, ám egy komoly szóbonctani elemzés kimutatja, hogy az összes elsőbbségért tolakodó nyelvek alapszavainak eredete visszavezethető az egyetlen igazi ősnyelvre, amelynek egyenes ági örököse a mai magyar nyelv. Az is világos, hogy ezek a nyelvek hanghiányos nyelvek, tehát nem birtokolnak minden – ember által kiejthető – hangot. Olyanok, mint akinek hiányzik valamely végtagja, bár már annyira megszokta, hogy nem zavarja bénaságában. Viszont ebből eredően: lény, tárgy, jelenség, cselekvés árnyalt kifejezésére képtelenek, s azok alkotó hangjaival nem tudják körülírni annak névadó jellemzőit.