SZITTYA – A magyarok és a hunok közös ősének tartott szkíta. Tősgyökeresen magyar. [A MÉKSz szerint: latin] A magyar nyelv akkor lágyítja a hangot, ha gyöngédséget vagy laza kötődést szemléltet. Ugyanakkor a lágyított hang kettőzésével rendkívül kiemel, hangsúlyoz.
A szittya szó a tiszta fordított alakja (tisz-ta – szit-ta, lágyítva: szittya), az említett okból lágyított t > ty hanggal és kettőzéssel nyomatékolva. A szapulónál említett: Amit kiszapultak az szép, szeplőtlen, piszok nélküli, tiszta lett. És itt az értelmi kapcsolat: szép – szíp – piszok nélküli – tiszta – szittya. Vagyis az egyenes vérvonal. Nem a latinos szkíta, hanem a tiszta szittya az igazi szóalak! A szkíta csak azoknak felel meg, akik nem beszélik az ősmag(yar)-nyelv mai tiszta egyenes ágú örökös nyelvét, a magyar nyelvet.