SZÍV – Összehúzódásával és kitágulásával a vérkeringést biztosító, izmos falú szerv. [MÉKSZ: finnugor] A SZÍ ősgyök életerő magva, tápláló vonala értelmű. A SZÍV VISZi a vért, és VISZ-sza is SZÍVja. Ezt SZÜntelen végzi. Régies neve SZŰ és a SZÜGYben, a SZŰ áGYban, azaz mellkasban foglal helyet.
A SZÍV nagyon SZÍVós szerv. A legSZÍjasabb, azaz legrugalmasabb IZomzat (sz > z zöngétlen > zöngés), egy életen át SZÜnet nélkül dolgoZIk. Ezt úgy is mondják régiesen, hogy állandóan ÜGYben van. Az ÜGY folyamat, de folyót is jelent. Ma is van olyan folyó, melynek nevében az ÜGY: Székelyföldön, Felső-Háromszéken: FeketeÜGY. A Bibliában az Édenből kifolyó egyik folyó neve HIDekel (Hiddekel). Az ID (üd, ügy) gyök folyamat: IDő. A SZÍV, a SZŰ ÜSZkütöl (serkent, tuszkol) a jóra-rosszra, mivel az érzelmek, indulatok fészke, és VÍjja a harcát SZÍJas akarattal, mert ÜSZkös, azaz SZÜntelen parázslik. Ez maga a csoda, az élet SZÍkja, az életerő ÍVének kiindulópontja, töve. A SZÍVnek szerepe van az ÍVásban, azaz a szaporulatban is. A SZŰ változat a SZÜlő szóban annak mérhetetlen Szeretetteljes, SZÍVállapot vezérlésű testi-lelki odaadását is jelenti. Az SZ hang értelmének minden vonatkozása jelen van a SZÍV szóban. A CzF Szótár leírása: „Régiesen és tájdivatosan szü és szí. Alakra hasonlók hozzá: nyív v. nyűv v. nyű, hív v. hüv v. hű, miv v. műv v. mű, melyeknek egyszerü gyökeik, nyi, hi, mi v. nyű, hű, mü, s ezek szerént a sziv gyöke is szi v. szü. Egyezik vele a finn szüö, szüvven, és az ostják sem. Nyelvünkben eredetre rokonok hozzá, szűgy, szegy, amaz a lónak, szamárnak, emez a szarvasmarhának azon előrésze, mely alatt a szív fekszik. Minthogy a szivnek működése folytonos öszvehuzással, szorongással jár, és alakra szögletes, ennélfogva azon rokon gyökhangu szók osztályáb., sorozható, melyek öszveszorulásra vonatkoznak, milyenek: szük, szeg, szug, szigorú, zsigora, zsugor, csűcs, csúcs. Vagy némelyek véleménye szerént egyszerűen maga a szi v. szív ige, noha ez alhangulag ragoztatik: azonban, mint felhozzák, ez más szóknál is eléfordúl, pl. szík szíke a székelyeknél: szíkja, sír régiesen: sírek ma sírok, vagy ha egész szókat veszünk: szeg szög szug (v. zug), sejt sejdít sajdít, suppad süpped, sivítok süvöltök.” A felhozott utódnyelvi (finn, osztják) szóalakok az egynyelvűség idejéből örökölt gyök bővítményei, de semmiképp nem a bizonyíthatatlan finnugor elmélet igazolói.