Meglehet, hogy a lábjegyzet sokak nemtetszését váltja ki, de számomra a nyelv a mérvadó nem a dogmák.
SZITTYA – A magyarok és a hunok közös ősének tartott szkíta. Tősgyökeresen magyar. [A hivatásos nyelvészet szerint: latin] A SZITTYA szó az SZ.T – T.SZ gyökből indul: SZiT – TiSZ. Nevetséges a latinból öröklés megállapítás, hiszen a SZITTYÁk jóval régebbiek, mint a latin nyelv. A SZITTYA önelnevezés. Az a népcsoport nevezte meg így önmagát, amely megtartotta nyelvét, szokásait, életvitelét, távol tartotta magát a bábeli nyelvek összezavarodásakor, azaz megőrizte TISZTÁn* önmagát. Lehetett a szónak olyan értelme is: a SZITTYA mintegy SZÍTJA, sarkallja, serkenti magát a TISZTÁn maradásra. A SZI ősgyök életeredő, életvonal értelme is ott rejlik a szóban. A magyar nyelv akkor lágyítja a hangot, ha gyöngédséget vagy laza kötődést szemléltet (hattyú). Ugyanakkor a lágyított hang kettőzésével rendkívül kiemel, hangsúlyoz. A SZITTYA szó a TISZTA fehér szín párhuzama, az ősnyelv tisztasága is a fehér szín párhuzamában érthető meg. A SZITTYÁkat végigkísérte történelmükön a fehér színhez ragaszkodás: a fehér ló, a fejedelmi, királyi székes fehér váraik. A SZITTYÁk a SZÉKes, SZÉKita, SKÍTA nép. A SZITTYA szó a TISZTA fordított alakja: SZIT-TA, lágyítva: SZIT-TYA, az említett okból lágyított t > ty hanggal és kettőzéssel nyomatékolva. Az SZ hang szerepe a SZapulónál is említett SZ értelem. Amit kiSZAPultak az SZÉP, SZEPlőtlen**, vagyis PISZok nélküli, azaz SZÍP – SZÉP TISZta lett. Itt az értelmi kapcsolat: SZép – SZíp – piSZok nélküli – TISZ-TA – SZIT-TA – SZIT-TYA. Vagyis az egyenes vérvonal. A tiszta SZITTYA az igazi szóalak! A SZÍT gyökben ott él az őseredet TISZta tüze is.
/*/ A SZITTYÁk, skíták nem voltak Nimród utódai, nem voltak ott a Nimród által épített Bábel toronynál, mert akkor elveszítették volna ősnyelvüket! A nyelvet TISZTÁn megőrzés ténye, valósága ellentmond a bábeli zavarban részvételnek. /**/A latin nyelv a magyar szeplő – piszok szó gyökét használja fertő értelemben: septicus, antisepticus, asepticus. SZKÍTA – Az ókorban Európa és Ázsia pusztáin élt, iráni nyelvű lovas nomád népek. [A hivatásos nyelvészet szerint: nk: latin < görög] A SZKÍTA név SZ.K – K.SZ gyökből induló: SZéK – KéSZ. A SZKÍTA nép fő törzse a SZÉKely, SZÉKíta, azaz SZÉKelvű, letelepedett nép. Lehet újdonságként hat, az SZK alvógyök felélesztése egy beékelt hangzóval, de nem kizárt, hogy ez az eredeti megnevezés, hiszen a magyar nyelv nem tömörít mássalhangzókat a szó elején. Ugyanakkor a régi népek megnevezéseinél, mint a midiánita, kúsita, ammonita, moábita stb. jelen volt az -ITA, mint hovATArtozást, felismerhETŐség jeleit mUTAtó, mutATÓ, jelző (itt a > ita) hangcsoport. Egy ilyen – az ősnyelvet, a teremtés nyelvét beszélő – jelentős történelmi népnek, saját nyelvén érthető gyökszón alapuló neve volt. Ezért indokolt az SZK alvógyök felélesztése egy hangzóval: SZ.K – SZéK. A népnév alapvető jellemzőt kifejező gyökre épül. A SZÉKÍTA SZKÍTÁk itt laktak a Kárpát medencében és környékén, Bártfától Zimonyig, a Duna mentén, a Hargitától Rohoncig, falvaikban, kunyhóikban, tanyáikon. De kiterjedtek tovább, talán az Enns-től az Uralig is. A harcias SZKÍTÁk nagyfejedelmi, uralmi központja a Volga mentén lehetett, de a nyelvet megőrző anyatörzs itt élt a Kárpát medencében, és mint letelepedett nép, nem voltak sátor- vagy jurtalakók. Az a nomád vándorlók lakhelye, akik közül később sokan és többször visszatértek ide. Az SZK hangcsoport – E/SZKÍ – e nép jellemzőiben: a SZKÍták: ESZKÖzkészítő, azokkal alkotó, ÁSZKOló, ESZKÁbáló nép volt. Az életért kÜSZKÖdő, a lehetőségekbe kapASZKOdó, Istenéhez fohÁSZKOdó, családhoz ragASZKOdó, fÉSZKElő, vASZKOló. Az SZK páros, mint SZ.K – K.SZ alvógyök: SZéK – KéSZ, mutatja, hogy ismerték a SZÍK, a csíra minden csínját, termesztő, földművelő nép volt. Ismerték a termesztési időSZAKok jellemzőit, lehetőségeit. A SZÜKség megtanította őket alkalmazkodni, és új hasznos dolgokat alkotni. Hozzájuk KÖTődik a SZÉK, a letelepülés – képletes és valós – alkalmazása. Ők alkottak először kerekes SZEKeret, KASZát, KÖSZörűt, KÁSZut, SZÁKot, KÁSZlót (lábos) stb. A SZÉKes SZÉKÍTA SZKÍTÁk SZOKásaikhoz ragaSZKodók, SZÉKhelyeikhez KÖTődők voltak. Nem vándoroltak, csak termőföldet keresve terjeSZKedtek. A K.T – T.K gyök KíT – TéK, a KÖTöttség és TÉKolás, azaz TEvÉKenység, munka jellemezte őket. A széKITa szKÍTák kistérségekben olyan erős társadalmi KÖTöttségben éltek a Kárpátok hajlatától a Lajtáig, hogy a népvándorlások sem voltak képesek felforgatni belső rendjüket. Annyi érzelmi érték volt e belső KÖTöttségben, hogy semmilyen hatás nem tudott változtató nyomást gyakorolni rá. E szoros családi, rokoni egység KÖTőanyaga, a SZOKások, sajátos népi művészeteik, dallamaik, táncaik, közösségi játékaik és főleg, minden más nyelvet felülmúló gazdagságú beszélt nyelvük. A T hangcsoport – ÍTA – a székÍTA szkÍTÁk, helyükhöz, egymáshoz kÖTŐdő, egymást segÍTŐ (kaláka), tervező, ÖTÖlő, kOTOró (földművelő), jó ÍTÉlőképességű nép volt. Ha a szükség úgy hozta vITÉzül helytálltak a csATÁban. Asszonyaik kÖTŐk, ŐTŐk (varrók), finom ÉTEkfőző-sÜTŐk, csemETÉiket szerETŐk. Mindannyian nÓTÁzók, jÁTÉkot, táncot kedvelők. A Kárpát medence legősibb népe, az ősnyelvet megőrzők. Minden más térségben élő, vándorló, nomád SZKÍTÁk keveredtek, és előbb vagy utóbb elveszítették nyelvük gyökereit, beolvadtak. Csak az állandó lakhellyel rendelkező, letelepült, SZÉKes, SZÉKELi, SZÉKITA, SZKÍTÁk őrizték meg azt. A tények, eredmények azt mutatják, hogy ez csak a Kárpát medencében élő SZKÍTÁknak, SZÉKITÁKnak, SZÉKELŐ SZÉKELYeknek, CSÁNGÓknak, PALÓCoknak sikerült, mivel mind helytülő, SZÉKes népek voltak. A nyelvet az egyszerű nép művelte, fejlesztette és óvta. A Kárpát medence népe nyelvébe kapaSZKodva vészelte át a történelem viharait. E nyelvmegőrzés nem volt tudatos, azaz nem egy, e célból, vezérlettel összefogott néptömeg ilyen irányú akaratlagos döntése volt, hogy márpedig mi nem adjuk fel nyelvünket. Az a tudat, hogy ők itt itthon vannak, ez az ő földjük, az ők akaratuk érvényesül, sajátjaik veszik körül, az egyetlen más nyelvhez sem hasonlítható édes nyelvük erős kötöttségű, tömör szerkezeti váza, a keveredésre való hajthatatlanság is segített megőrizni azt. Az SZK – KSZ kapcsolat: a SZKíta áSZKoló, vaSZKoló, SZéKes nép, amely éberen cseleKSZik, tolaKSZik (tola – dola – tolog – dolog), azaz dolgozik.