SZITA – Dob alakú, lyukacsos, lószőr vagy drótszövedékből készült háztartási eszköz. [MÉKSZ: szláv] A SZITA szó az SZ.T – T.SZ gyökből indul: SZiT – TiSZ. Fő szerepe:megTISZtítani a lISZTet a SZeméTtől. A SZITA ide-oda mozgatása: ti-ta-ti-ta, és munka közbeni SZIszegő hang is névadó jellemző.
Az SZ hang a C hang párja. Székelyföldön, ha valaki rángat, azt mondják rá CIbál, ha valami rázkódik, CItál. A CIgány, mint ide-oda járó, helyhez nem kötött, vándorló életmód. A CIterázó kezének a húrokon ide-oda mozgó keze is e látványt adja, és ez a névadója a hangszernek (hasonló a gitár c > g). A SZITA megnevezés hasonló okból jön, és kezdő SZ hangja a SZéles mozgást is szemlélteti. Ebből az ide-(oda) mozgás hasonlatából alakult ki a latin cito – idéz (ide-oda). A CzF Szótár leírása: „E szónak gyöke a hangutánzó szi, melyből lett szit, s ebből szitó, szita, t. i. azon vékony sziszegő hangot fejezi ki, melyet ezen eszköz ad, midőn valamit áteresztenek rajta, s alaphangban egyezik vele szűrő is. Szintén a mondott alaphang után képeztetett a német Sieb is. Egészben egyezik vele a görög shJw = szitálok; tovább. Gyarmathi Sámuel szerént szláv nyelvekben: szito, szitto, syta, szyté. Egyezik vele az sz-nek t-re módosultával a szanszkrit titau is.” Ez utóbbi, a szanszkrit titau az általam is említett ti-ta-ti-ta mozgást idézi (órainga: tik-tak). A CzF Szótár által említett többi nyelvek hasonló szavai bizonyítékai az ugyanazon forrásból, az ősmag(yar)-nyelvből eredésnek. Egyik sem a szláv eredet alátámasztója.