Szerelem (Az igazi nő – 2007)

„Szerelem? Nem tudom, mi az” – mondta Heltai Ziliája. Pe­dig valamit tudott erről a csodálatos érzelemről. Kellett tud­nia, mert ő is szenvedett tőle és érte. Olyan valami ez, mely­nek a kez­dettől a be­teljesülésig minden mozzanata fantaszti­kus érze­lemözön, mely tes­tet-lelket elborít, s mely nem hasonlítható semmilyen más emberek közti kapcsolathoz. Semmi máshoz a világon!
Mégis mi a szerelem?
A margaréták szirmait álmodozón, reménykedőn tépkedő kis­lány is keresi a választ:
– Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret….?
Ám ő nem a nagy titkot firtatja, hanem a szeretett lény szívé­nek őiránta való érzelmi állapotát. Az ő parányi kis ré­szecskéjét keresi a világot mozgató végtelen nagy érzelmek tengerében.

Két lélek, két szív, két ember találkozása. Nem tudni, hon­nan jön­nek, lehet a világ ellenkező oldaláról, de az is lehet, hogy szomszé­dok. A látvány hozza az első szikrát, és gyújtó­zsinór­ként fut tovább, aztán a hang, az illat, és azt is viszi a tudatalatti felé.
A többi jön láncreakcióként sorban. Ahogyan szikrát fog, las­san belekap a tudatba, mint száraz rőzsébe a láng, majd felizzik tőle a szív, elönti, elborítja az egész testet-lelket, ég, perzsel, tombol, míg­len az egész lényében elharapódzik a tűz, és az egész embert teljes riadókészültségbe helyezi.
De van úgy is, hogy egyszerre, az első látásra csap föl elemi erő­vel a láng, és bár éget – nem rombol, nem hamvaszt, mert ez az ér­zelem egy megújító, hamvadás nélküli főnixtűz.
A szerelem pozitív katasztrófahelyzet, minden egyéb­bel szemben előnyt élvez, minden mást háttérbe szorít. Ál­landó tűzgerjesztői és tűzoltói ké­szenlétben tart.
A szerelem a világ történelmét is befolyásoló, azt alakító erő. A legerősebb felhajtó erő, mely nem is földi érzelem, levegő­ben úszik, és magával ragadja, lebegteti azt, akit megszáll.
Megszáll?! Igen. A szerelem elmére is ható lelki baj lehet, bár „nem olyasféle nyavalya, mely patikával orvosolható”. Egy kór, mely korhoz nem kötött, s mely bezsongja az egész testet, lelket. Fi­atalon ér el, akkor időszerű, de végigkí­sérhet egy éle­ten át, ám idős korban is felgyúlhat. Sőt, hogy egy székely as­szony szavaival fejez­zük ki: „Az öregkori szerelöm veteködik a nyava­lyarontással”. Ke­zelhetetlen. Bele lehet halni. Valami olyan, ami fölrepít a magasba, de le is dobhat a mélybe.
Hogy mily drámaian hatalmas erő, azt a próba mondja meg. A szerelem, melyet nem gyötört soha kétség, nem szabdalt fáj­da­lom, tán nem is igazi szerelem, csak úszkálás lágymeleg víz­ben. Mert a szerelem a legédesebb bizonytalanság! Az igaz sze­relemért meg kell, és érdemes megszenvedni. Csak az érzi, is­meri magával ragadó, elsodró, elsöprő elemi ere­jét, aki éjjel és nappal szenve­dett tőle. Még jobban tudja az, aki örökre szom­jas marad tőle, és soha nem ürítheti ki kelyhét. Mert, aki egy vágyva vágyott célt nem ér el, az állandóan égő parázs marad, és csak a halálban ham­vad el. És az olyan azt is tudja, hogy a vágy és a szenvedés egymás függvénye; minél inkább szenved, an­nál erősebb a vágy, és fordítva, minél erősebb a vágy, annál jobban szenved. Sőt fo­kozódik, ha tudja, hogy viszonzatlan ma­rad. A tiltás, megfosztás növeli erejét, de ki is olthatja, ha új dal­lam kél a szívben.
Aki nagyon szeret, az egy életen át szeretni fog égő vágya­kozás­sal, mert nem tud a lángoló tűz nélkül élni, és azzal veri sorsa, azzal bün­teti, hogy ha­láláig szerelmes marad.
Akkor mi is a szerelem?
Édes gyötrelem, magasztos kín, mámorító szenve­dés, szív- és lé­lekszaggató tortúra. Csókos rabság, mely meg­kínoz, meggyö­tör. So­sem telik be, állandó hiányérzet forrása, és ha beteljesül, akkor is állandóan szomjazol rá. Bár a testben in­dul, de mégis a lélek rapszó­diája, mely az éter­ben szárnyal. A testiség lelki kötődés nél­kül kon­góan üres, barbár, állati ösz­tönkielégítő tor­nagyakorlat.
A testi szerelem csak az utolsó akkord a futamban. Az addig el­ve­zető út: a két lélek belső értékeinek harmóniája, az érzel­mek egy alaphangból kiinduló hullám­zása, ez az igazi szár­nyalás, az igazi szenvedély. A tiszta, föl­emelő, fölhangoló nagy, nagy ér­zelmi viha­rokat testen kívül, lelkiekként éli meg az ember. A testi szerelem csak a lecsapó­dása a magasztos ér­zelemnek. A testi szerelemért le kell szállni a földre: hely, idő, védekezés stb., bár külsőségekkel fe­lejthetetlenné hangolható. A testi szerele­mért föl kell éb­redni lelki álmainkból, hogy egy újabb bódulat – a testiség ejt­sen rabul. A testi szerelem a máso­dik fejezet, itt kezdődik a felelősség a másik fél iránt, a követ­kezmények vál­lalása, a jövő ígéreteinek teljesedése, az élet prózai fejezete, de amely boldog marad, ha mindkét szívben jól hangoltan rezdül a ma­gasztos érzelem éteri zenéje, s dallama – min­den kívülről jövő zavaró, disszonáns hang ellenére – végig­kíséri őket egy életen át.
Korok költőinek, zeneszerzőinek, íróinak, művészeinek hosszú sora ízlelte minden változatát. Szerelmük tárgya leg­többször nem érdemelte meg az érte szenvedő szívet: Balassi Annája (Júlia–ver­sek), Vajda Ginája sem. És még hány? Ta­lán Vörösmarty és Etelkája kissé mások, de ott a kényszerű lemon­dás szaggatta a szíveket. Az ő reménytelen szerelmüket Jókai fűzte be És mégis mozog a föld című felejthetetlen re­gényébe.
A remény mindig magasztosabb, mint a megvalósulás. Mi­nél ne­mesebb lélek gyúlt szerelemre, annál tisztább, fenn­köl­tebb, erősebb volt szerelme, sőt igazi, nagy szerelem csak az ilyen nagy szívekben születik. És legtöbbször ezek maradnak vi­szon­zatlanul. De a szere­lem tüze perzselte, annak múzsája ihlette őket, és így remekművek születtek a szerelem csodája folytán. Akár az igazgyöngy, mely csak sérülés nyomán ke­letkezik, így a világot át­fogó igazgyöngyszerű műalkotások nagy részét is sze­relem okozta fájdalom szülte. Vagy a sze­relmét meghódítani kí­vánó művész olthatatlan vágyai. Ódákat írtak, dalokat sze­reztek, vászonra vitték szerel­mük képét, ke­mény kőbe vésték, bronzba öntötték fájdalmukat. Mert majd­nem vala­mennyien szenvedtek a beteljesületlen, vagy később beteljesülő ma­gasz­tos érzelem okán.
Az értelmes, bölcs ember sem tud magyarázatot adni rá, mert a szerelem nem az észszerű, megmagyarázható fogalmak közül való. Aki a szerelmet magyarázni akarja, reménytelen eset. Nem érti, nem tud semmit róla és sosem is fogja érteni. Minél inkább próbálja ma­gyarázni, annál kevésbé érti.
Olyan ez, mint az a fiatal francia biokémikus nő, aki a csók­ról írt tanulmányt, melyben annak biológiai hatásaira hívta föl a fi­gyelmet. Leírta, hogy a szájban, a nyálban milyen vírusok, bak­tériumok, sa­vak, enzimek, génmole­kulák milliói cserélnek gaz­dát, és ez milyen veszéllyel jár a csó­kolózó felek számára. Aztán beismerte, hogy eme ve­szélyek ellenére ő is csókolózik. Mert csókolózni jó, és ha való­ban átéléssel csókolózik, olyan­kor nem a tudományos magyará­zatát ke­resi, és nem a bioké­miai vetületei érdeklik.
A szerelem a bölcs tudóst is megvakítja, aki – úgymond – ku­tatás okán beleesik. Ő sem tud magyarázatot adni még saját ér­zelmeire sem. Talán annyit ért meg az első gyerekének szü­le­tése után, hogy ez a fenséges érzelem tartja tűzön a meg­újulás folyto­nosságát. Ez a jövő záloga.
A szerelem titokzatosságában hasonlít a fotoszintézishez. Tudjuk, mi kell hozzá, és mi az eredménye a folyamatnak. Ám, hogy mi az, ami az egészet kiváltja, mozgatja, érleli bent a „fe­kete doboz­ban”, mi katalizálja a benti folyamatot, arról nem tu­dunk semmit.
Ahhoz, hogy sejtsünk is valamit róla, legalább egyszer bele kell esni. Találó erre az a japán közmondás, mely szerint, ha va­laki éle­tében legalább egyszer nem mászta meg a Fuzsijamát, az bolond, … de aki kétszer is megmászta, az már kötnivaló bolond (s minél több­ször, annál inkább).
Így, aki legalább egyszer nem volt szerelmes, az nem tud sem­mit róla, aki viszont többször is, az egyre kevesebbet. Mert az a sze­re­lem bolondja, és így értékítélete beszámíthatatlan. Minél több­ször éli át, annál több a titok, annál jobban belega­balyo­dik az értelmezésbe.
Hogy én – e sorok írója – tudom-e? Nem. Én sem tudom. Én az a „japán” vagyok, aki többször mászta meg a Fuzsit, és így többszörö­sen kötnivaló bolond, összezavarodott ér­tékítélő ké­pesség­gel. Ez az írás is csak szószaporító locsogás, mert a sze­re­lemről mások már mindent megírtak.
Mindent. Talán.
Csak azt nem írták meg még elég kimerítően egy átfogó ta­nul­mányban, hogy mit érez szívében az a tizenéves kislány, aki kön­nyes reménykedéssel tépkedi a margaréták szirmait. Mert a marga­réták szirmait tépkedő kislány talán érez valami ősösz­töni eredetit ebből a világot mozgató, formáló hatalmas erő rá­eső részéből, mivel nála ez az első mindent elsöprő ér­zés, mely tiszta lapra hull, és mély nyomot hagy. A kicsiny, szerelmes szí­vében felcsendülő, egész tes­té­t-lelkét tűzbehozó, első cso­dálatos dal­lam, mely egész valóját: éj­szakáit, nap­palait, hétköz­napjait beara­nyozza. Mint a kikeletkor zsendülő, új életre éb­redő, vi­rágba boruló gyü­mölcsliget fölemelő illatától áthatott magasztos ünnepi esemény, olyan ez a még tiszta hófehér szűzi szerelem, mely tel­jesen betölti kicsinyke lángoló szí­vét, s melyre egy életen át fog emlé­kezni. De szegényke nem tudja szavakba önteni oly ki­mondha­tatlan, felforrósító, fennkölt ér­zelem­özön árasztja el! Nem is pró­bálja, mert nincs ideje rá. Sokkal fonto­sabb dolog köti le fi­gyelmét, minden idejét. Erős, elszakíthatatlan szálakból fonja áb­rándjaiban az édes rabság fogva tartó kötelékeit, hálóit a sze­retett lény köré, éjjel-nappal, ébren, álomban és nem ve­szi észre, hogy eközben saját szívét is menthetetlenül bele­fonja.
S szűzi kebléből felszáll, és a többi – milliárdnyi – lánysó­hajhoz társul a szelek szárnyán elsuhanó kér­dés:
– Ki tudja megmondani, mi ez a csodálatos érzelem, ami át­fog, és szétáramlik bennem? Amitől egész valóm lángra gyúlt!
Így hát ő sem tud mindent, és várja a válasz visszhangját, bár va­lószínű, senkitől nem kap ér­demi választ.
Marad tehát a rejtély.
Talán a szerelem az egyetlen olyan rejtélyes nagy titok ezen a vi­lágon az összes többi közül, melyet mindenki birtokolhat, en­nek elle­nére boldogan kibeszélhető, mindenkivel megoszt­ható részben és egészben…, és mégis örök rejtély ma­rad.
Egy dolog biztos. Az igazi szerelemhez két szív kell. Két egymá­sért égő, lángoló női és férfiszív. Ennyi. A többit ők ketten egy éle­ten át megpróbálják kideríteni.
Reméljük, nem fog sikerülni.
Mert a szerelem úgy szép, ha számunkra örökkön örökké tit­kai maradnak.