Az emberi történelem földi világa olyan, mint egy színpad (néha cirkusz), amelyen esemény bemutató sorozatok zajlanak. Színpadon császárok, királyok, híres vezérek, kardcsörtető katonák díszes hadifelszerelésben, harci mének, fényes fegyverek dicsekvően tüntető felvonultatása.
A krónikás egyféle dramaturg, színműíró, aki ráhangolódik az egymást követő események folyamataira. Leírja a bonyolódó gubancos történések fokozódó fejleményeit, drámák, tragédiák sorozatait, benéz a színfalak mögé is, majd hovatartozása, érzelmei, rokonszenve szerint, önnön szemszögéből nézve kiértékel, ítél, méltat, hazabeszél. Végén a szereplőkre, népre, nemzetre kiható csattanóval – világra szóló, új korszakot nyitó, birodalomalapító, drámai győzelem vagy vesztesként, tragikus hősi halállal megdicsőülés – lezárja a krónikát.
E krónikák kevés szót ejtenek békés népekről. Az írott történelem nem békés életet élőkről, hanem kizárólag csak háborúskodók által véghezvitt gazságokról, viszályokról, harácsolásokról, gyilkos ármánykodásról, hadiállapotról, fegyverek zajáról, kardcsörtetésről, embervérben tocsogó undorító eseményekről, s az általuk megtámadottak védekező harcairól szól, amelyek megkeserítették az egyszerű, békés életet kedvelők mindennapjait.
Szinte semmit vagy alig valamit tudunk az első: szövőszék, kötőgép, csavarmenet, kerék, fogaskerék, végtelen csavar, emelőcsiga és más közhasznú eszköz ősi feltalálójáról, alkotójáról.
Ám a történelem úgy számol be minden nagy hatalmú – némely népek által bálványként tisztelt – véreskezű gyilkos hatalmaskodó, népelnyomó hódítóról, mint fontos, fényes, korszakalkotó hadi tetteket véghezvivő, történelemalakító jeles személyiségről.
A történelem, a vészt, a sikoltó lárma, rablás, gyilkolás összevisszaság fordulatos hangulatát értékeli, rögzíti.
Ahhoz, hogy rákerüljön egy személy, egy nép a történelem lapjaira, gyilkolnia, rabolnia, más népek által lakott területeket elfoglalnia, vagy ilyen gazemberek ellen védekezve küzdenie kellett.
Ez utóbbiak valóban népüket, szeretteiket életük árán védelmező, igazi bátor hősök voltak! Ők az igazi hősök, nem a hódító rablógyilkosok!
Egy békés népről…, ugyan mit lehetne írni? Nincs eget rengető drámai küzdelem, harc, háború, véres csatatér.
Nincs semmilyen nagy, tüzes – szíveket felhevítő, fokozható, magával ragadó – szólamömlengés.
Nincs birodalmi álom, emberfeletti küzdelem, nem folyik hősi vér, nincs dicső győztes.
Nincs megdicsőítő, szívszakító, megrendítő, történelmi színpadra illő, tragikus, fenséges hősi halál.
A történelmi krónikást – még ha értékeli is – nem ejti meg különösebben egy békés nép életesemény sorozata, unalmasnak véli, nem serkenti dicső krónikák írására, legfeljebb néhány mondat erejéig emlékszik meg. Békés népnél – ha nem éri támadás – nem történik szinte semmi feljegyzésre méltó, történelmi színpadra illő gubancos mozzanat.
A békés emberek csak dolgoznak, egymást segítve építenek, vetnek, aratnak, szőnek-fonnak, mesélnek, jó kedvűen vigadnak, szerelmesen dalolnak, szeretnek, gyermeket szülnek-nevelnek, árváikról, elaggott öregjeikről gondoskodnak. Ennyi.
Ha egy nép nem vitt véghez költői pennára kívánkozó dicső, hősi hadi tetteket, nincs jelen a véres csaták színterén, nem hódított, nem foglalt területeket, nem ölt, nem gyilkolt, akkor nem történelmi nép, mint ilyen, történelmileg nem jegyzett, nem létezik, nulla! Olyan senki, semmi nép, mintha sosem létezett volna ezen a Földön.
Bizonyíték erre, a történelemből kifelejtett Kárpát-medence ősnépe. Az a nép, amely szűzfoglalóként érkezett az Özönvíz utáni II. évszázadban, azaz Kr. e. 2000 körül a Pannon-tenger partkaréjára, majd a tenger lecsapolódása, a medence lassú felszáradása után betöltötte, művelte, teleépítette, védte, őrizte, szerette.
E nép létezett! E népről érdemben, szavahihetően beszámol egy feljegyzés a római korból. Ammianus Marcellinus római tábornok és történetíró, Rerum Gestarum című művének egyik fejezetében ír róluk. A történet leírja, hogy i.sz. 359-ben a medence népe fellázadt a súlyos adók miatt. A népi felháborodás oly méretű volt, hogy II. Constantius római császár személyesen szállt ki a helyszínre, és megpróbálta csillapítani a háborgókat, de mivel nem engedett az adóból, még nagyobb zűrzavar lett. „Egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját.”
Tehát, oly jelentős adózó néptömeg élt itt, akiknek az adócsökkentés kérelme érzékenyen érintette a birodalmi gazdaságot. Ezért jött a császár személyesen. Itt lemarházták, „…letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját…”, de nem bántották testi épségét. Bátor nép volt, de nem vérszomjas, csak igazságot akart, móresre tanítani az elnyomó uralkodót.
A történetíró nem ismerte e nép nyelvét, és a „marha” felkiáltást, harci jelszónak vélte, holott csak a császár bunkóságát minősítették.
Ugyanis a „marha” szó, a tejelő, igavonó állat neve, amelyet haragunkban vágunk valaki fejéhez, csak magyar nyelven él! Bizonyíték ez arra, hogy a medence lakói ekkor az ősfoglaló székelyek voltak.
HÁROM LETAGADHATATLAN, ERŐTELJES BIZONYÍTÉK van e nép több évezredes Kárpát-medencei történelmére:
- A TEREMTÉS MA IS ÉLŐ NYELVÉT megőrizte érintetlenül, tisztán! NEM KEVEREDETT más néppel, az Ádámtól induló teremtés élő nyelvét beszélte, beszéli. Ha keveredett volna, elveszíti nyelvét.
- KÖZBIRTOK-KALÁKA TÁRSADALMI RENDJE szerint szervezte közéletét évezredeken át. Az ősei: Noé, Jáfet által gyakorolt, törzsi atyáiknak oktatott, rájuk hagyott szokásjogokkal. Történelme bármily viharai közt (római uralom, tatár, török, osztrák), dédapáink, nagyapáink koráig megtartotta!
- KÁRPÁT-MEDENCE ÖSSZES FÖLDRAJZI NEVE Bécstől Gyimesig, Árvától Zimonyig, sőt a Kárpátok mindkét oldalán tőlük ered. Az összes ősi magyar gyökökre épülő név!
Ennek ellenére, még a különböző szerzők által újrasikált – tovább hamisított, lenyúzott, kibelezett – magyar történelem sem ír róluk valós érdemben, s amit ír, az is többnyire hazugság, mint ez a legutóbbi, a székelyeket szökő népként meghatározó. A honához leghűségesebb népet, megszökő, bujkálóként állítja be. Ennél bődületesebb szamárságot életemben nem olvastam.
Herodotosz, történetíró, i. e. 484-ben született, felnőttként írta az alábbiakat: „Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk… Ez az első, mely a Scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje…”
Herodotosz előtt, kb. i.e. a VI., VII, században a Duna már áttörte a Vashegy, Vaskapujának gátját, és alsó folyása mély medret vájt a síkon, lévén a legnagyobb folyója a szittyák országának. Ez azt is jelenti, hogy az ősnyelvet beszélő székita, szkíta, szittya székelyek már annak előtte több mint ezer éve éltek itt a Kárpátok körül, belakván a felszáradt medencét, s mindennek nevet adtak már. Ez idő tájt az akkori Európa legjobb minőségű földművelő növénytermesztése virágzott a térségben. Figyelemre méltó: a Kárpát-medencéről, mint SCYTHAORSZÁGról beszél, nem holmi katyvasz, kloáka vegyülékről!
Milyen erkölcsű nép?
A Kárpát-medencét szűzfoglalással birtokba vevő nép fő erénye: soha nem támadott meg senkit, nem rabolt sem javakat, sem területeket. Ezermesterek népe, mindennel ellátta magát ebben a bőséggel megáldott medencében, nem szorult másokra, nem kért, nem kölcsönzött, nem vegyült, és soraiba sem fogadott senkit.
Ha békén hagyják, e nép ma is így élne!
A történészek mégis úgy írnak a Kárpát-medencéről, mint kotyvasztó üstről, megtöltik mindenféle jövő-menő vándor népekkel, akik békésen, vagy mindent felperzselve, ölve, gyilkolva végigvonultak, keveredve, verekedve.
Ha igaz lenne ez a Kárpát-medencén átáramló, szinte egymást érő népvándorlások sora, az ősfoglaló nép eltűnt volna a süllyesztőben.
Ma nem lenne magyar nyelv!
Történelmi valóság: a nomád áramlás kikerülte a Kárpát-medencét, hiszen kezdetben teljesen víz fedte, később viszont hegyei, annak sűrű erdői védték. A felszáradás utáni vándorlás, ha volt, legfeljebb sátoralja családok.
A népvándorlás bizonyítékaként hangoztatott sírhelyek az ilyen alkalmi átutazó nagyobb családok útközben elhalálozott holttesteit, vagy a hunok ittléte idején elhunytak tetemeit rejtik. Az őslakók kegyeletből senkitől nem tagadták meg holtaik elhantolását sajátos szokásaik szerinti rendben.
Nagy tömegek északon, a hegykaréjon kívül vonultak el.
Történész urak, ahhoz, hogy mily sűrű erdő védte a medencét, tudni kell: 1241-ben Batu kán, ahhoz, hogy társzekereivel átjöhessen a Kárpátokon, másfél ezer fejszés rabbal vágatott utat a sűrű erdőn!
A Kárpát-medence népe nem vegyült senkivel, túlélt minden vihart, megőrizte őseitől örökölt műveltségét, népdalait, népmeséit, varrottas és faragott rajzolatait úgy, ahogyan azt Jáfet ősatyjuktól és feleségétől, ősanyjuktól tanulták, még a Vizek mezején, az Özönvíz után. Ősei beszélt nyelvét is, tisztán, makulátlanul évezredeken át. Nyelve érintetlen, tiszta volt. Nyelvújításig, egy karcolás sem esett rajta.
Sir John Bowring írta 1830-ban: „A magyar nyelv olyan, mint a terméskő, egyetlen egész, melyen az idő vihara még karcolást sem ejtett. (…) ez a nyelv a legrégebbi és legdicsőségesebb emlékmű, mely egy nemzet szuverenitását és szellemi függetlenségét hirdeti. (…) a magyar nyelv eredetisége egy olyan jelenség, mely sokkal csodálatosabb még ezeknél is.” Kiem. K.S.
„…legrégebbi és legdicsőségesebb emlékmű”…! Értjük? E nyelvet itt őrizték meg a medence zártságában!
Az ősnyelv tisztán megőrzése minden történelmi viharon át, legerősebb bizonyíték e senkivel nem keveredő békés székely nép hamisítatlan, több évezredes Kárpát-medencei jelenlétére!
És még egy, amit – önmagukat istenhívő, templomjáró keresztényeknek valló – emberek sem hisznek el:
A Teremtő Isten, aki e nyelvet alkotta – és hangjait, beszédelemeit az első ember összes sejtjei DNS örökítő szalagjának számítógépes ütemtervébe beírta a hárommilliárd kódjel közé, kitörölhetetlenül, átörökíthetően – képes volt megfelelő, kedvező feltételrendszert teremteni az általa alkotott teremtési ősnyelv megőrzésére!
Tetszik, vagy nem tetszik, hiszik, vagy nem hiszik, ez tény!
Őskeresés
A mai magyarság nem elégedett békés életvitelű őssel! Békés szántóvető, eke szarván, kasza-, kapanyelén élő, fémolvasztó, kovácsoló, famegmunkáló ácsoló építő, cserépedényt készítő, szépen, mívesen dolgozó ezermester ős, aki nem gyilkolt, nem hódított, nem rabolt, csak szépet, jót alkotott? Nem kell!
Nem kell, ha nem lovagolt körbe két világrészt, nem alapított birodalmat, elnyomó, adószedő államot, nem rettegtek tőle népek, nemzetek! Ilyen névtelen senki fia, nem kell ősnek!
A ma embere, a véres világtörténelem – mindenki által rettegett – csillagai közt válogatva keresi őseit. Békés népeket lerohanó, véres kezű „dicső” hódító, hírhedten híres hősök közt keresgél. Ennek ellenére azon siránkozik, hogy ma miért nem lehet béke a népek közt.
Nem visszás? Istenítjük a természetes életvitelt elferdítő birodalomépítőket, minden értéket hadi vállalkozásra fordítókat, s közben azon siránkozunk, hogy nincs jólét, béke, bőség, nincs gazdag étek a terítéken.
Életmód, amelyre a teremtés ősnyelve ösztönöz
Világos: az ősnyelvet nem őrizhette meg nagyhatalmi, birodalmi álmokat dédelgető nép! Ezt mindenki kivetheti fejéből! Csak oly jelentéktelen nép, amely összezárt a változást hozó külső hatások előtt. Nem szerepelt hódítóként, az elmúlt évezredek vérrel mocskolt, gyalázatos történelmének színpadán. Csak önvédelemből fogott fegyvert, nem támadott más népekre, nem uralt gyengébbeket. Szerényen, serényen dolgozó, egyszerű, szépet kedvelő-művelő, békés hagyományokat követő, földművelő, állattartó, kézműves munkát végző regélő, mesélő, daloló nép. Csak ilyen letelepedett, kalákaszellemű, összetartó, egymás gondolatait ismerő, székes életet élő, eszközöket készítő kézműves, haszonállatokat tenyésztő, növényi élelmet termesztő, földművelő nép ajkain szókincsben gazdagodva, maradhatott meg érintetlenül évezredeken át az ősi nyelv.
Azt is illik tudni, hogy soha nem a háborúkedvelő hódítók voltak a valóban szép, értékes, igazi ősi hagyományok teremtői, őrzői, művelői, szépérzék, művészet fejlesztői, hanem békés természetű alkotó nép. Példa a romboló római és az etruszk-toszkán művészi értékű hagyaték közti különbség.
A nyelvet megőrzők botjai végén nem emberölésre alkalmas fegyverek, hanem földművelő fémeszközök voltak. Egy nép gyökerei meghatározzák jellemét, történelmét, életvitele milyenségét, céljait, megvalósításait. Ez minden vitán felülálló tény! Székely, magyar emberek csőcselékként soha nem rontottak rá békés, fegyvertelen szomszédokra, álmukból is felverve, gyilkolva nőt, gyermeket, öreget. Soha!
E hagyományőrző nép a Kárpát-medence ősfoglaló, békés, székes életmódot folytató lakossága békével érkezett ide, békés életet kívánt élni, népi művészete utolérhetetlen, nyelvi gazdagsága kimeríthetetlen, mivel ősi gyökerekből sarjadt.
A Kárpát-medencét szűzfoglalás nyomán birtokba vevő, ősnyelvű, székes-telepes, székely-magyar nép – annak ellenére, hogy nem épített államot, nem ültetett ingyenélő urakat saját nyakára, mégis oly szilárdan megszervezett volt, hogy kibírta az évezredek viharait, egyetlen birodalom sem tudta széttaposni, még a vaskezű, könyörtelen római birodalom sem!
E békés, gazdálkodó szűzfoglaló nép nem volt vándorló hajlamú, nem voltak hadviselő, birodalomépítő ősei, parancsuralmi vezetői sem, csak békés munkát végzők. Kárpát-medencei hazáját sosem hagyta el, nem vette el senki országát! Letelepedés után teljesen önellátó életmódra rendezkedett be, nem keresett szövetségest, nem vegyült idegenekkel, nem keveredett senkivel!
Tévút a magyar ősiség keresése „dicső” fegyverviselő hadinépek nyomát kutatva, bár az ázsiai ágat ez jellemezte. Ám nem az ázsiaiak az ősi örökség művelői, hanem a Kárpát-medence lakói, akik a Vízözön előtti ősiség közbirtok-kaláka értékeinek, és a Noé, Jáfet idejében kialakult népszokások, hagyományok, ősnyelv őrzői, akik nem vándoroltak, nem vegyültek, soha nem mozdultak ki a Kárpátok ölelő karéján kívül kalandok kedvéért. Soha nem törtek rá szomszédaikra zsákmányszerzés céllal.
A székelyeknél nem volt állandó katonaság, nem volt semmiféle ingyenélő népség, így hadsereg sem, de szükség esetén mindenki készen állt védeni földjét. Hősiességüket hazájuk védelmében mutatták ki. mindenki bátor katona volt, s ha szükség úgy hozta, megvédte földjét. A székely, amikor hazatért a kötelező honvédő hadi útról, másnap megfogta az eke szarvát, a kasza nyelét, faragóbárdot, gyalut stb., mert elsődleges alapfoglalkozása földművelő vagy kézműves volt, és nem katona!
Ki volt Jáfet, a székelyek ősatyja?
Jáfet volt Noé legkisebb fia, és úgy tűnik, legjelentéktelenebb. Ő volt a legszeretettebb, és szerető szívű, szófogadó, jó fiú. Neve is tükrözi: jó fiú, jó fet – Jófet, Jáfet. Nem volt oly tekintélyes – bár bölcs előrelátó volt –, mint az elsőszülött Sem, Szem, akinek utódai betöltötték az újrakezdett élet kezdőkörét a térségben. Nem volt oly bikaerős, akaratos, mint Kám, Khám, másik nevein: Csoma, Eröklös, aki az oroszlánt is agyonverte puszta ököllel, s akinek fiai, sarjai – köztük Nimród, Hammurabi – követték példáját, később hatalmas hódító, mindenkit kegyetlenül leigázó asszír-bábeli néppé növekedve.
Tisztázandó: Jáfet, Noé fia a székelyek ősatyja, nem volt zsidó, szebben mondva: héber eredetű.
Még Sém sem, mert tőle sok más nép is származott. Az első „héber ősapa”, Ábrahám, Sém ágán született, több mint három évszázaddal az Özönvíz után, egy-két évvel Noé halála előtt.
Ábrahám előtt senki nem tekinthető hébernek, zsidónak!
Vízözön utáni újrakezdés idején Jáfet az ő családját, utódait úgy nevelte, amilyen nevelésben ő is részesült. Rendkívül szerető gondoskodó apa volt, odaadó szeretettel békés munkára nevelte sarjait. Ezermesterekké nevelte, mivel ő is az volt. Nem tiltotta más népekkel keveredést, hanem szülői szeretettel óvta attól őket. Honnan gondolom? A nevelés utólagos eredményeiből.
A tiltást csak haláláig tartották volna. A szeretettel nevelés évezredekre hatott!
Jáfet a mintát édesapjától, Noétól vette, aki a Vízözön után 350 éven át volt a Föld népének vezető tekintélye. Ennek ellenére nem lett király, nem alakított ki udvartartást, nem alapított államot, nem ültetett ingyenélő, elnyomó urakat utódai közül, utódai nyakára. Az Özönvíz előtti közbirtok-kaláka életrendet, életszemléletet ajánlta utódainak.
Jáfet is erre tanította övéit: ne uralkodjanak se egymáson, se másokon, ne legyenek hódító, világuralmi hajlamaik, terveik. Így e törzs szerény – föld- és kézműves – életvitelű népként, sem akkor, sem később, nem kereste a feltűnést, nem szólt bele világformáló dolgokba, hanem csendben, szerényen végezte közhasznú munkáját. Ő és családja nem vett részt a Nimród által kezdeményezett toronyépítésben. Így nyelvük sem keveredett.
Jáfet az Özönvíz előttről hozta a tudást, képességet fa, fém, agyag megmunkálásra, kézművességre, és ezekre megtanította fiait. Mindent, amire szükségük van az életben, ők maguk állítsák elő. Legyen mindenféle mesterséget értő köztük: fából, agyagból, vasból, rézből és más anyagokból edényt, szerszámot készítő, ácsként, kőművesként házat építő. Legyenek ezermesterek, az élet területén előforduló gondjaikat külső segítség nélkül, bármilyen mostoha körülmények közt megoldják, minden felmerülő akadályt átlépni saját erejükből, testvéri kaláka összefogásban.
Zárt társadalmi rendben éljenek, nemzetségi, leszármazási alapon megszervezve, kerüljék el idegenekkel való oktalan keveredést. Gazdálkodó, állattenyésztő berendezkedésükben, nemcsak megtanította őket mindenre, amit ő tudott, hanem mélyen elméjükbe, szívükbe véste, hogy egymás iránt szeretetet tanúsítsanak. A törzsi főség tisztelete, békés életvitel jellemezze, tiszteljék Istenüket, szeressék szüleiket, magzataikat.
Jáfet utódainak nem kellett államfői udvartartás, csak egy nemzetségfő, RABONBÁN, a nép nagymestere (rabon = mester, bán = nagy), aki felügyelte a sziklaszilárd, KÖZBIRTOK-KALÁKA alapokon álló sajátos társadalmi rendet, erkölcsi rendet. Személyi tulajdonban saját szerszámkészlet, udvartartás, családi állatállomány, tanya körüli kisbirtok. Ezen kívül, kint a lábokban, erdőn, minden közös tulajdon volt, de a családok használatában, hogy létszám szerint jusson mindenből a törzs minden tagjának. A megművelendő földeket nyilakban osztották el a családok közt, növekedő szükség szerint. Ha kihalt egy család, a nyílföld visszaszállt a közre, és azt az egyre növekedő létszámú családoknak osztották ki. Zárt társadalmi rendjébe idegen nem léphetett be, elbitorlási szándékkal.
Felesége a lányokat tanította: fonni, szép mintákat rajzolni, szőni, kötni, varrni. Asszonyaik minden szépet, otthont feldíszíteni valót fonó-szövő-varrók legyenek, meleg ruhákban járassák övéiket, semmiért ne forduljanak más népekhez. Ízletes étkeket sütni-főzni, családjaikat jól táplálni, örömet okozni a finomságokkal. Legyenek dalaik, regéik, meséik, legyenek boldogok, énekeljenek, táncoljanak, vigadjanak, gyermekeiknek meséljenek régmúltban megtörtént ősi dolgokról, játsszanak velük, szeressék őket.
Arra oktatta, hogy társadalmi szervezkedésük alapja egymást segítő, jóban-rosszban együtt, kitartó – együtt örülve, sírva – egymást támogató alapú közbirtok-kalákarendszer legyen. Úgy éljék mindennapjaikat, e gondolattal hajtsák fejüket álomra, és e gondolattal ébredjenek. Ez, egymást gyámolító, kalákaszellemű, segítő, gyengét felkaroló közösségi kötődésű alappal bíró nevelést adják tovább sarjaiknak. Senki ne legyen elesett közülük, a kalákarendszer oda-vissza működjön hosszú távon, helységeken belül, és ha szükség úgy kívánta, azon kívül, nagyközösségi szinten is.
Mivel nem volt magántulajdon, így nem kötöttek vérfertőző vagyonmegtartó házasságot.
És működött évezredeken át, nagyapáink koráig.
Oly nagy tisztelet övezte ősatyjukat, és szeretetteljes ősatyai tanácsai oly mélyre hatottak az egyszerű szántó-vető életmódot folytató utódaiban, hogy évezredeken át megtartották tanácsait, családközpontú, tekintélyelvű társadalmi rendiségüket ahhoz igazítván.
Törvényeik szokásjogon alapultak, azok szabályozták szervezett életvitelüket. közbirtok-kalákarendszerben mindig a gyengébb megsegítése volt elsődleges. Évezredeken át működő kalákasegítő rendszerük kizárta a reménytelen nélkülözést és a bűnözést is, mert nem adott táptalajt annak.
Jáfet utódainak, köztük a székelyeknek semmi közük nincs származási alapon a birodalomalapító Nimróddal. Már ott elhatárolódtak tőle. Nem ápoltak közösséget vele, világnézete, keménykezű uralkodói hajlama miatt. Nimród világuralomra törő fölénye, nyomasztóan hatott rájuk és mindazokra, akik nem hódoltak be neki. Ám Jáfet oly tekintély volt, hogy vele Nimród nem mert ujjat húzni! E fejlemények nyomán az egymás iránti tisztelet, s a kölcsönös kaláka segítségnyújtás, szeretet légkörében, s annak törvénye szerint élő, ősnyelvet megőrző Jáfet székes életelvű székita, szkíta sarjai úgy döntöttek: máshol telepednek le. Valószínű, atyjuk Jáfet tanácsára, még Noé ősatyjuk életében, felkerekedtek tartalékaikkal, s elindultak új székhelyet, hazát keresni a már túlzsúfolttá váló Vizközmezőről, Mezopotámiából.
Eleve úgy indultak, hogy jól roppanó, JÓROPA – PORa = földje, röge, BURokja termőföldet keresnek, amelyen befészkelhetik magukat. Rálelvén, JÓROPA névvel nevezték. Sokasodván, idővel betöltötték JÓROPA földjét. Ma is JÓROPA a neve, csak görögösen írják: EURÓPA.
Az ősnyelvet birtokló, ahhoz módfelett ragaszkodó nép a Vizek közi mezőről Mezopotámiából jött nyugati irányba. Megművelhető, megmunkálható, bőtermő földet, új hazát, telepnek való helyet, széket keresni, fészket rakni, letelepedni. A teremtés ősnyelvét beszélő nép lépett elsőnek JÓROPA, EURÓPA földjére.
Ez a honfoglalás, fegyverek, harc, vérontás nélküli szűzfoglalás volt, egy üres térre település. E nép magával hozta az eredeti ősi nyelvét, és e nyelven adott nevet minden hegynek, völgynek, víznek e földrészen Urál hegyvonulatától Gibraltár sziklájáig, Szibériától Ibériáig, sőt tovább a mai Amerika földjén is, hisz ekkor még átjárható volt a sekély vízállás végett, s az állatvilág is szétterjedt arrafelé.
Ha Jáfet utódai nyomát keressük, azokat a népeket kell kutatni, akiknek nevében a székes, székita életmódra utaló SZK hangpáros jelen van. A szicíliai SZIKulok, etruSZKok, korSZIKaiak, gaSZKonok, baSZKok, SZOKoták (skót), SZKíták, eSZKimók, SZÉKelyek.
Jáfet ősatyjuktól kapott, erős alapokkal bíró, helyhez kötött székes társadalmi szervezettségi rendre neveltség, erős családi, rokoni kötődés, mai napig kihat az utód székes népekre. Bár az elnyomottságuk miatt megfogyatkoztak, még ma is jól körülhatárolható szigeteket, enklávékat alkotnak az őket elnyomók közt, és több ezer éven át tudatosan, híven megtartották az örökül kapott családközpontú életmintát. Megfigyelhető e népeken az erős szülőhelyhez kötődés, összetartás, még a legmostohább életkörülmények közt is. A családi egység ma is jellemző, s az is, hogy nem uralkodtak másokon.
Az útra kelő székes családok szétoszlottak. Egy része lemorzsolódott Ázsiában, a többi átjött Jóropába a Kárpát-tenger partvidékére, a mai hegygerinceken, fennsíkokon telepedett le. Innen az Italközi földnyelven le Szicília (Székelia, ia = -ság, -ség – Székelység) felé vonultak. Erős családi kötődés meghatározó ma is a szicíliai népnél. Egy törzs a vízközi sávon, Italköz, Vízköz, Italja tarján, földnyelvén maradt – Italián. Az etruszk törzs Toszkánát népesítette be, és egyenlőségen alapuló köztársaságot létesítettek. Mario Alinei olasz nyelvkutató szerint is a Kárpát-medencéből érkeztek oda. Ők sokat tuszkoló, TRUszkoló, trudáló, eltörődő, keményen négyelő, dolgozó, szépet, tartósat alkotó nép volt. Etruszk, görög keverékből jött létre később Italköz földjén, Italián a latin nép. A szavak hangváza bizonyít:
ToSZKáN – eTRuSZK hangváz: T-SZ-K-N – T-R-SZ-K, vagy
TaLiáN – LaTiN – iTaLiáN hangváz: T-L-N – L-T-N – T-L-N.
A megnevezések igazolják székelyek jelenlétét Szicíliában, a félszigeten, és északra is. Az ETNA, amely vET NAgyot kitöréskor, ahogyan VEti a ZUVatot a VEZÚV. A déli helységek, az ORMÓkra, sziklákra épített TaORMIna, PalERMÓ, Katanzáró, Cséfalu csefálói a tengerparti kőfal, kefal mellett, Szirákháza, azaz Siracuza és mások.
Szaporodtak, a közeli Korzikát is betöltötték, amely akkor még nem volt sziget, alacsony vízállás lévén.
A Jáfet-utód többi törzs tovább vonult napveszte (vest), azaz nyugat felé: kemény kiállású baszkok, a jól gazdálkodó, ízes étkeket készítő gaszkonok, a mindent aprólékosan kiszámító szokota, szokásaikhoz ragaszkodó szkotok, ma skótok, az észkas helyekre letelepedő észkimók. E népeket később erőszakos hódítók kerítették be, de sajátos életmódjukat, szokásaikat megőrizték, megóvták napjainkig.
A kelta, gall, latin, germán, szaxon és a többi néptörzs mind utánuk érkezett Jóropába, teljesen más felfogással, világuralmi hajlamokkal, nagyhatalmi, birodalmi terveket szövögető, önző, nagyzási hóbortban szenvelgő, alacsony erkölcsiségű népségek, akik sanyargatják ma is a kisebbségben levőket, ám az SZK népek szívósan védik magukat.
Mivel a Kárpát-medencét víz borította, az ide telepedők csak a parton, a mai fennsíkokon, hegygerinceken kezdtek gazdálkodni. Az ősnyelvet beszélő székelyek érkeztek elsőként, akik körüllakták, benépesítették a tenger partvidékét. A medence nyugati oldalán a Duna torkolat mellett Bécsnél, Pozsonynál lakták be a tengerpartot. Ott, a mély fekvésű, mocsaras térségtől kissé alább ömlött a Duna lármásan, pozsogón a Kárpát vagy Pannon-tengerbe.
Az itt letelepedők egyik része a tengerpart északi dombos felvidékét népesítette be, a többiek követték később a tengerszint apadásával kialakuló Duna meder vonalát és költöztek alább-alább a partok mentén, betöltvén a síkvidéket. Aki a Kárpát-medence történelmét, helynevei eredetét nem az ősi földfelszín sajátos helyi eseményeinek kutatásával, a települések kialakulásával kezdi, az nem jut igaz, valós eredményre, és csak a szláv, német eredet valótlanságait, hazugságait terjeszti.
Akik először telepedtek le itt, azok adtak nevet hegyeknek, forrásoknak, patakoknak. Bizonyíték, hogy mindennek – forrásnak, völgynek, folyónak, hegynek, minden Duna-menti helységnek – ősnyelven, a mai magyar nyelven érthető neve van.
Magyar gyökelemzéssel ismerhető fel a déli Alpok környéki, de a cseh területeken levő magyar hangzású hegy, völgy, folyó és helységnevek jelentése.
Út vezetett a görög szigetek felől is. A csángók jóval később, déli irányból, a görög törzsektől elszakadva, a Balkánon jöttek fel Moldvába, a Kárpát-tenger karéján kívülre. Soha nem mozdultak helyükről, bizonyítván, hogy nem csavargó nép, hanem helyüket megőrző, gazdálkodók voltak és maradtak.
Vashegy, Vaskapu, Iszter
A térséget víz fedte, amely a Vaskapu laza sziklái közt szivárgott le, mint egy házereszen, ESZTERhéján.
Történelmi pillanat volt a sziklák leomlása a víztömeg súlya miatt. Ekkor kapu nyílt a Vashegy sziklái között, Vaskapu, amelyen a víz ellenállhatatlanul tört utat a korábbi sekély árok nyomvonalán a sík mezőn, hogy végül vizét Tölcsénél (ma Tulcea), tölcsérszerű elágazó ereken beletöltse, tulcse a nagy tóba, a későbbi Fekete-tengerbe.
A Vashegy szikláiból addig lefolyó víz lassan nESZTEtt, erESZTEtt, mint az ESZTERhéj. Az alatt lakók az ősnyelvű néptörzs sarjai voltak, megfigyelték, ahogyan a Vashegy sziklatorlódás rései áterESZTEtték a vizet, amely lassan, de állandóan szivárgott, mivel volt több erESZTÉk rés. A sziklákból nESZTŐ, s azokon, mint ESZTERhéjon lefolyó vizet, erESZTERnek, ESZTERnek, ISZTERnek nevezték. Minden folyó, forrása jellemzőiről kapja nevét, így ez is. Itt egy új folyó született, nESZTEtt. Mint folyónak, nem volt köze a vízgyűjtőt feltöltő Dunához, az Pozsonynál véget ért.
Ám a Fekete-erdőben eredő Dunának is ősnyelvűek adtak nevet. Ők a Duna vonalát követve, alább költözve érkeztek nyugat felől a Kárpát-tenger partjaira. A Duna torkolatvidékén települők szintén ősnyelvű székely nép volt.
Az ottani székelyek tudatában a Duna vízbősége erőteljes képet hagyott, és ez okon maradhatott meg napjainkig a bőség fogalmaként a székely közbeszédben. A dús búzatábla jelzője még ma is: olyan, mint a Duna.
A Kárpát-tenger fokozatosan apadt, szakaszosan szivárgott, néha nagyobb mennyiségben, máskor lassan. Így a vizek apadása nyomán, a partok karéján közben lerakodó iszaprétegekből lépcsőzetes pallagok alakultak ki, amelyeket birtokba vettek a lassan alább költöző ott élők. A friss iszapüledék bőséges terményözönnel látta el őket
Az apadást követők tanyákat építettek, kisebb helységeket alapítottak, és a jellemzők szerint neveket adtak.
Az ideérkezők előbb mindannyian a körpáti, kárpáti partok hosszú vonalán települtek le, a székelyek a Kárpátok karéján, a palócok északon, a dák ág a déli partokon. Törzseik nevei lehettek különbözők, de egyetlen szkíta, székes tömbhöz tartoztak, s mindannyian az ősnyelvet beszélték sajátos tájnyelvi szólásban.
Ezek az ómagyar ősnyelvű népek lakták be a Kárpát-tenger körüli forrásvidéket. Az élet a források mellett indult. Erre bizonyíték a Kárpátokban, annak mindkét oldalán eredő összes folyóvíz, amelyeknek nevei mind-mind a forrásvidék jellegzetességeit őrzik, mivel azoknak jellemzői nyomán nevezték meg, és az összes név magyarul beszél! A PARTOKon letelepülés után, mint védő KÖRPÁT kapta a karéjszerű part a KÁRPÁT nevet. A szavak hangvázai igazolják e tényt.
KöRPáT – PaRToK – KáRPáT hangváz: K-R-P-T – P-R-T-K – K-R-P-T
Az ősnyelvű nép végigélte a térség domborzata kialakulásának, földrajzi változásainak egész történelmét, ezt tükrözik a források, patakok, hegyek, völgyek, összes megnevezései, amelyek ma is a régi, ősi alakot őrzik:
Detre, Barót, Kormos, Vargyas, Bölön, Ajta, Ivó, Filió, Küküllő, Aranyos, Olt, Maros, Tisza, Szamosok, Körösök, Visztula, Donyeszter, Szeret, Zsil, Árges, Pószáda, Dombóvize, Gyalomvize és az összes többi,
Végigélte a Duna medrének, nyomvonalának kialakulását, s mind alább költözve. Lassan Duna névre változott az addigi Eszter, Iszter néven nevezett alsó szakasz egész hosszában, s ők fészket raktak a minden oldalról hegyektől védett, felszáradó Kárpát-medencében.
A székelyeket, palócokat némelyek az ősi honukat elhagyó hunok, a vándor hajlamú rava avarát (út) rovó, koptató avarok utódainak tartják. Egyik nép sem utóda a hunoknak, avaroknak, hiszen jóval azok ideérkezése előttiek, és nem vándorok, mint azok, hanem helyt ülő székes nép!
A hunok nem ősei a magyaroknak sem, hanem csak egy párhuzamos ág lehet. A hunok a Kárpát-medencében viszonylag rövid időt töltöttek. Atillával érkeztek, és halála után kivonultak. Csak a hunok közül itt rekedők épülhettek be házassággal a medence ősnyelvű lakói közé, székellyé válva.
A felvidéki Csallóközben élő PALÓCok neve vita tárgya, sokan nem tartják hitelesnek. Nemrég olvastam, hogy a PALÓC nép a filiszteus törzs egyik ága. Ez bizonyításra vár. Gyökelemzéssel próbáltam keresni a név tartalmát, bár nem tartom döntőnek a megállapításomat. PALÓCok nevében áll sűrítve életmódjuk. Nem viskókban éltek. Házaikat, kunyhóikat CÖLÖPökből, PALLÓkból, gerendákból építették. Kezdeti eszköz a megmunkáló BOT – nevezhető PÁLCÁnak is – jelen van nevükben. A nyelv itt is igazolja a történelmi valót: PaLóC – LaPoC – CöLöP hangváz: P-L-C – L-P-C – C-L-P.
Lehettek, nevükben sajátos jellemzőt hordozó székelytörzs is. A mai hegygerincek melletti fennsíkokon, PALLAGokon kezdték, s folytatták földművelő életüket. Mind a PALÓC, mind a SZÉKELY törzsnek azonos társadalmi szervezettsége volt. A később rájuk tóduló, TÓTuló szlávok, tőlük tanulták meg a GAZDPODÁLás (pod = föld), földdel GAZDálkodás, GOZPODÁLás műveleteit. A tótok tőlük vettek át minden művelet, szerszám, napszak megnevezést: gozpodál, garázsd, kapa, kasza, gereblye, vacsora, gerenda, varkocs stb.
Kárpát-medencei települések kialakulása sajátos, fordítottja Európa más részein levőkkel. Előbb a hegyi települések alakultak ki, síkvidékiek később.
A Duna-menti településneveken kimutatható az apadást követő jellemző Bécstől Mohácsig és tovább is. Az egész térséget a teremtés ősnyelvét, a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő, székes, székita, szkíta székelyek lakták be. Korai idők minden helységének eredeti, mai napig élő magyar neve van. Ez gyöknyelvészeti elemzéssel kimutatható. Ám a hivatalos történelem, és nyelvészet nem akar tudni erről.
Még a hegyvidéki székely településnevek eredetét is szlávként szajkózzák, erőltetik megbízóik talpát nyalván. Ugyanis azok szerint, minden magyarországi helységnevet kötelezően szláv vagy német eredetűként kell jegyezni!
A Kárpát-medencében tilos még csak feltételezni is magyar ősiséget!
Gyökelemzéssel kimutatható a magyar eredet. Nem véletlen, hogy a mai bérnyelvészet foggal és körömmel küzd a magyar nyelv: hang- és gyökértelem szerinti elemzése ellen, különben fény derül összes tömény hazugságaikra! Az akadémiai vezérletű hivatalos, hivatásos történész, nyelvész szakma megbízásból, ferdítő szándékkal, erőlteti idegen telepesek jelenlétét, hogy a Kárpát-medencei magyar ősiséget tűz-víz kizárja. Ebbe őrül bele a történész, nyelvész szolgahad.
Csakhogy az ő lázálmuk nem beilleszthető az igazolható történelmi-nyelvi összképbe. A szlávok még csírában sem voltak a szűzfoglalás idején, amely az Özönvíz utáni első századokban, több évezreddel Árpád és a római kor előtt zajlott le. Attól kezdve az ősnyelvet megőrző nép lakta be a térséget, a Duna mentét is. Erre bizonyíték a földrajzi nevek nyelvi nyomai, az Őrségtől a Hargitáig mindenhol.
A székely társadalom közbirtok-kaláka szokásrendjét a római alárendeltség sem változtatta meg. Miután megszűnt a római uralom, s összeomlott Atilla birodalma, utána sem vált prédává e nép, nem keresett szövetségest, mert eleve kizárt minden keveredést. Így őrizte meg nyelvét tisztán.
A nyelvet megőrző székely, székita, szkíta alaptörzs élelmezte Atilla hadi népét, ameddig itt voltak a Kárpát-medencében. Később Árpádét is. Sem Atilla, sem Árpád népe nem kapált, nem kaszált, nem hajolt le a gyökereket kiásni. Egyikük sem beszélte tisztán az ősnyelvet, mert ők keveredett nyelvvel érkeztek ide. Azok őrizték meg, akik vérségi alapon jóhiszeműen fogadták őket, akik őrizték ősi értékeiket, soraik közé nem fogadván be senki idegent. Megőrizték közbirtok-kalákarendszerüket, s békés gazdálkodókként évezredeken át éltek itt a Kárpátok által ölelt térségben.
Erről sajnos, az újrasikált történelem sem tesz említést érdemben. A történészek – valamiféle megszállottságból eredően – mindig a fegyverek, hadak útvonalai körül keresik a történelmi múltat. A békés gazdálkodók, nyelvét őrző csendes történelmi többség – a dicső fegyveres hadak árnyékában – csak töltelék, szolganép lehet…szerintük.
A való igazat, a Vizek mezejéről Jóropa felé vezető több útvonalon kialakult földrajzi megnevezések, a pillanatnyi viszonyok, állapotok nyomán születő településnevek őrzik. Ezek kutatandók az értelemhordozó nyelvelemek alapján. Persze, ha a való igazság kiderítése a cél.
E fentiek ellenére, nem eszményíthetjük az ősnyelvet megőrző népet sem. Alapvető jó jellemzőik – állandó egymásra figyelés, kölcsönös segítés, kalákaszellem uralta ősi szokásrendjük, békés alkotó hagyományaik, s öregeik általi jóra serkentés – ellenére köztük is voltak belső személyi villongások, békétlenségek. De mivel a teremtés nyelve ahhoz méltó viselkedésre, igazmondásra kötelez, az ilyenek a kaláka, kölcsönös egymást segítő elv alapjain álló társadalmukban – helyileg a lófői, súlyosabb esetekben a rabonbáni ítéletekkel – megoldást találtak.
Árpádot és népét rokoni címen fogadták be. Úgy jártak velük, mint Budavár a besomfordáló janicsárokkal, végén úrrá lettek rajtuk, elveszítették hazájuk feletti rendelkezésüket.
Nem tudni hívták-e de fogadták Árpád hadait, és kötöttek szerződést velük, amelynek erős kötődésű szellemiségét érintetlen épségben őrizte a székely fél. A másik fél? Erről alább.
Árpádék érkezésének következményei az őslakosokra
Árpáddal, helyet kérő letelepülők érkeztek. Semmijük sem volt. Mindent a helyi szűzfoglaló őslakosságtól vettek el. Tehát voltaképpen elfoglalták a területet. Mégiscsak honfoglalás volt, saját részükre. A Kárpát-medencei szűzfoglaló őslakó székelyek, jóhiszeműen, rokonként, testvérként, sorstársakként fogadták be őket, nem rájuk nehezedő uralkodókként! A tényleges következmény, csalódás volt – teljesen megváltozott életük, életrendjük, és nem jóra! A későbbiekben székelyként megmaradni akarók egyféle szűk nemzeti parkba (rezervátumba) kényszerültek, amit ma Székelyföldnek nevezünk. Alapjában véve – honfoglalás lett a befogadásból! A rabonbán is elköltözött Pilisből a Küküllő melletti Budvárra.
Árpáddal és hadaival megérkezett a fejedelmi, uralkodói fényűzés, a társadalmi rendi tagozódás, megérkezett az ADÓ – úri réteget eltartani kötelezettség –, megszűnt az addigi teljes egyenlőség. Addig a rabonbán és a lófők sem voltak gazdagabbak az átlagnál, és semmilyen ingyenélő réteget nem kellett eltartaniuk!
Megérkezett az elnyomó ÁLLAMHATALOM, a nép hátán élősködő teljes ingyenélő eszközrendszerével. A fejedelmi hadak nyugati kalandozásai rossz fényt vetettek az összességre – az őslakosokra is, mert egy kalap alá tartozóknak vették – felbőszítve a megtámadott nyugati hatalmakat.
E kalandos hadi vállalkozások igazi oka ellentmondásos, azóta sem tisztázott. Állítólag, a nyugati hatalmak által zsoldért bérbefogadott hadi vállalkozás volt, ami eléggé lealacsonyító egy egyenes jelleműnek tartott nép részéről. Valóság viszont, hogy az egyszerű köznépet sehol nem bántottak, nem raboltak (Sankt Galleni történet), bár a hadinépük és állatállományuk ellátást igényelt, s a világon minden had, megművelt területeket tapos szét. Valakiket mégis kifosztottak, ha zsákmánnyal tértek vissza! Nyilaiktól rettegett nyugat népe!
A kalandozások miatt az ottani uralkodó réteg meggyűlölte Kárpát-medence népét, és ennek következménye volt a magyarok elleni szervezett hadi összefogás. Ez okból jött a támadás Pozsonynál.
De ez sem tiszta, mert a leírás szerint mindenki összefogott a magyarok ellen. Ez visszás állítás, mert azok, akiknek hasznos volt zsoldba fogadott magyar had, nem jöhettek ellenük. Csak azok, akiket legyőztek. Ám a leírás szerint az egész nyugat katonai szövetségre lépett a magyarok ellen. Ez így megmagyarázhatatlan!
Ha a nyugati kalandozások elmaradnak, a Kárpát-medence népét nem támadták volna meg a nyugati hadak, hiszen addig semmi gondjuk nem volt velük évezredeken át!
Királyi uralom
A királyi intézmény megalakításakor, királyság megalapításakor indult el a romlás. A királyság megalapítása után kötelezővé vált eltartani az összes léha udvari úrhatnám kölöncöt, a léhűtő semmittevő, naplopó, gőgös, dölyfös, fennhéjázó, cifrálkodó, kényes dologkerülők hadát.
A királyi birtokrendszer megalapításakor uralkodói jogon kisajátították az őslakossági közbirtok jelentős részét, a legeslegjavát és királyi birtokként iktatták. A kisajátított, elbitorolt területeiken megszüntették – még a római uralom alatt sem bántott, évezredekig az egész Kárpát-medencében érvényben levő – közbirtok-kaláka társadalmi rendet. Magánbirtokká nevezték át, hogy hűségérdem címén jutalmazzák a hatalom támogatása, megtartása fejében. Lassan, fokozatosan, simán – amolyan Budavárt elfoglaló török módon – ravaszsággal, erővel, hatalommal, átvették a vezetést, félreállították a népét szerető, békés rabonbánt. Lassú léptekkel a testvériesség álcája alatt, kivetkőztették legértékesebb birtokaikból. Később kitalálták a királyi koronabirtok intézményrendszert, s aki ellenállt az lázadónak minősült. Lassan fokozatosan sorvasztották el a Kárpát-medencei közbirtok rendszert. Ami maradt, az csak satnya végelgyengülő folyamatként élt tovább.
Összegzés
Az összevissza hazudozó történelemnek nevezett firkálmányokkal szemben álló tény, a Kárpát-medencében nem volt keveredés. Nem éltek itt sem szláv, sem más népek. A népvándorlás sem itt zajlott, a hegykaréj sűrű erdősége megvédte attól a medence népét.
E nép területe nem volt átjáró udvar, ahogyan a hazug történelem tanítja. Nem voltak itt népvándorlás hullámok, – az csak az utólag képzeletből leírt, szépített-rútított történelmi mesék része – családok csoportjai jöhettek patakok folyása mentén, de nem hatalmas tömegek. Hogy vannak idegen sírhelyek. Az átutazóktól nem tagadták meg halottaik eltemetését. De nem keveredtek velük.
Erre legerőteljesebb bizonyíték a NYELV. A tisztán megőrzött ősi NYELV, amelynek ősi tisztaságban fennmaradását e másfél ezer oldalas szótárban összegzett, gyöknyelvészeti elemzésekkel bizonyítom be.
Ha igaz lenne az a szinte egymást érő népvándorlások sora – ahogyan a történészet hazudja – ez a nép eltűnt volna a süllyesztőben. De nem tűnt el, sőt minden hegy, völgy, folyó, helység az általuk beszélt ősnyelven kapott nevet, s értelme csak magyar elemzésben fejthető meg. A medencét betöltő székely nép nem vegyült idegenekkel. Ennek titka a sajátos felépítésű társadalmi rendjében keresendő.
Az ősi székely közbirtok még száz éve sem volt osztható idegenek közt, de ma sem, az ősiségben semmiképp! A szoros kötődésű kalákarendszerű közösségbe nem hatolhatott be idegen. A termőföld, erdő közbirtok, köztulajdon volt, család, családlétszám szerint. A kihalt családok földje újra eloszthatóvá vált, de csak a közösségen belül.
Innen ered a szólás: Székelynek születni kell!
A nyilakra osztott földből idegen nem kapott, csak rendkívül esetekben: számottevő vitézi tett, beházasodás.
A nyelvet megőrző székes nép a székita, szkíta fő törzs előbb a Kárpátok körül, annak fennsíkjain, majd felszáradása után, annak ölében élt. Hangsúlyozom, ők nem a hunok itt rekedt utódai. E nép az Özönvíz utáni századokban érkező szűzfoglaló, székita, szkíta, székes, székely őstörzs, amelynek különböző nevű törzságai belakták az egész Kárpát-medencét.
Ha volt kalandot kedvelő, az vált ki közülük, és vándorolt el, majd visszatért az őstörzs szállásterületére, mert jobbat sehol nem talált. Ennek a történelmi időszaknak a beszámolóit külső személyek írták, és nagyon zavarosak.
Összevissza firkálnak különböző népek átáramlásáról, a nyelvet megőrző székes népet egy szóval sem említik. Ám az érintetlenül fennmaradt ősnyelv, és a közbirtok-kaláka alapú társadalmi rend azt bizonyítja, hogy a római kor sem volt képes megbontani a székita, szkíta székelyek társadalmi, rendi, nyelvi egységét.
Azt is bizonyítja: a római hatalmat csak az adó érdekelte, nem ástak bele elfoglalt területek népei rendiségébe. Kárpát-medence székelyei Bécstől Gyimesig túlélték őket.
Azt is bizonyítja, hogy az itt élő őstörzs népesebb volt, sokkal népesebb, mint az Árpáddal érkezők, némelyek szerint tízszer annyi, s mivel az őstörzs tagjai belakták az egész térséget, így az Árpáddal érkezőknek megegyezés szerint oszlottak területet. Azok idővel megtanulták az elfeledett régi nyelvet, a helyiek, őseik eredeti beszélt nyelvét. Az nem tisztázott, hogy a mindig itt élő ősi székes főtörzs valami okon hívta, vagy csak testvéri kötődésből eredően befogadta. Az sem, hogy milyen megegyezés szerint fogadta el Árpád vezéri előjogát.
Elvben nem honfoglalás volt, csak betagolódás, amelyben a fő tényező nem Árpád hadi népe, hanem a befogadó őstörzs volt, a további egyenlőség elve alapján, a fejedelmi család kiemeltsége mellett. A vérszerződésben az őstörzs rabonbánjával, nagymesterével megerősítették a szövetséget. E vérszerződés ismert volt a nép minden tagja előtt. Nem kellett leírni, az ősnyelvet beszélők maradéktalanul tartották magukat adott szavukhoz.
A megállapodás a királyi intézmény felállításakor sérült alapjaiban. Bár a magyar királyok nem vonták soha kétségbe a székely ősi előjogot, de kényük-kedvük szerint rátették kezüket a közbirtok legjavára, s elbitorolták az őslakóktól a mondvacsinált Szentkorona jogán. Így lett végül mégis hon elfoglalás.
A nyelvi bizonyítékok birtokában jó lesz átgondolni, átrendezni némely eddigi állítást. Az ősi idők óta itt székelő szkíta, székita, székely őstörzs soha nem volt szolganépe a századokig Ázsiában tartózkodó, majd áttelepülő magyar törzseknek, hanem befogadó fő szövetséges.
A határvédelmet addig és azután is saját érdekében látta el, nem szolgaként, parancs végrehajtóként.
A székelyek által addig évezredeken át, a római birodalmi uralom alatt is megtartott ősi rend, Árpád és csapata bejövetelével elindult a bomlás útján.
Sajnos, ők az ázsiai katyvaszból hozták magukkal a magántulajdon birtokviszony, hódító hajlam és az úrhatnám fényűzés fertőző hatását is! Ez hatott a székelyek egy részére, mint a méreg. A beérkező kisebbség az őslakosokat a maga képére, hasonlatosságára alakította, bár a zöme, vérség szerint, mindannyian őslakos schitták, scythák, szkíták, szittyák, székelyek vérei volnának mind a mai napig Árvától Zimonyig, Lajtától Gyimesig.
Megjelent a rangkórság, s a Magyar Királyság megalapításával a címek, rangok, vagyonok ajándékozása hatott, mint a méreg, feldúlta az ősi rendet. Újdonsült uraik mindenféle idegen népséget rájuk telepítettek, amitől addig sikeresen megvédték magukat. Megszűnt a Kárpát-medencei igazi, tiszta székely rendtartás, csak egy kis erdélyi részre beszorítva maradt meg, egyféle rezervátumban.
Mivel az Árpáddal érkezőknek is hely kellett, valószínű nem ment súrlódás, érdeki összeütközések nélkül az átrendezéssel járó egyeztetés, közbirtok – magántulajdonjog különböző felfogása szerinti alkalmazása. Az Árpáddal érkezők a magánbirtok felfogással nyomultak, a székely pedig a közbirtok elvén nem engedett.
Valószínű, a királyi idők kezdetén uralkodói közbelépésre volt szükség. Aztán elnémításukra bevezették a Szent Korona-jogot. E címen akkor vették el földjeiket, amikor a Korona igényt tartott rá, amikor épp akarták. Pont, mint a kommunizmusban. Ez ellen nem volt jogorvoslat. A kisajátított birtokokat a királyi hűbéresek kapták szolgálataikért.
A székely közbirtokosság pedig lenyelte a békát.
A két réteg, valószínű, házasságok révén lassan összeolvadt. Egy ideig kis szigetekben minden tájegységben maradtak székelyek: Őrség, Zala, Szatmár, Bihar, Heves, Tolna, Baranya, Somogy stb. Majd a szászok betelepítésével megint kikanyarította a korona, Szepesség, Barcaság legjobban termő földjeinek legjavát a székely közbirtokból.
Székely sziget
Idővel az egész medence népe elveszítette székely jellegét. Csak a székely hagyományaikhoz rendkívüli hűséggel ragaszkodók tömörültek az Udvarhely melletti Budváron letelepülő rabonbán köré, létrehozván az anyaszéket. Ehhez csatlakoztak a Csík, Gyergyó, Maros, Kézdi, Sepsi környékén élők, nem engedvén felbomlani ősiségtől létező, erős kötődésű székeiket. Ilyen hűség okán költözhettek a bihari székelyek Udvarhely mellé a későbbi időkben.
Nem lehet hitelt adni az egész székelység Biharból költöztetésének, mivel ezzel azt akarják elhitetni, hogy jelenlegi helyén nem őshonos a székelység. Azonban ezt megcáfolják a földrajzi nevek: források, patakok, folyók, völgyek, hegyek megnevezései. A székelység itt élt már a Krisztus előtti korban, az Özönvíz utáni időktől. Ők voltak e térség első lakói. Belakták az egész medencét, nyomaik ma is fellelhetők a történelmi Magyar Királyság területén.
Nem vitatom, hogy voltak belső mozgások a térségben. Voltak ilyenek, a már említett szász betelepítéskor, ami szintén nem járt le súrlódásmentesen, hisz akkor az évezredekkel előtte itt élő, saját szűzfoglalással szerzett területein élő székelyek földjeit sajátította ki a király, a megmaradt Székelyföldet zsugorította, hogy szászokat telepítsen helyükbe. Barcaság legjobb termőföld területeit minősítették Királyfölddé, és adták a szászoknak. A szászok aztán meg is hálálták később, mert bárkivel összefogtak a magyarság ellen.
Erről szűziesen hallgatott a királyi történetírás, s hallgatnak ma is a történelemhamisítók.
Werbőczy István írta később a Hármaskönyvben a székelyekről: „Az erdélyi scithákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek, a kik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven „siculusoknak” nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Kiem. K.S.
Székes letelepedett népként belső mozgásaik sem voltak, kivéve az Aranyosra költözést. Nem vándoroltak, nem keveredtek. Évezredeken át éltek e megszervezésben, nem alapítottak városokat, a székely utálta a nagy tömörülést, az ő világa a tanya, legfeljebb kis falu. Nem szerették az államot, a rabságot. A rabonbán és a lófők voltak fölöttük, mint vezetők, tevékenységeik összehangolóiként. A székely ember sziklakeménységgel ragaszkodott ősi szokásaihoz.
Werbőczy korában már megtörtént a medencei keveredés az Ázsiából visszahívott, maguk közé fogadottakkal, akiket megtanítottak újra az ősi nyelvre. Az előzőleg egész Kárpát-medencét belakó székelyek ekkortól összevegyültek a visszatérőkkel, ám Erdély keleti részére kényszerítetten megmaradt érintetlenül a székely társadalmi rend. Csak a múlt század léleknyomorító – társadalmi életüket minden oldalról kikezdő – romboló, embertelen támadások alatt bomlott meg. De – ami fő – e szikla biztos rendszerük, életvitelük révén érintetlenül megőrizték ősi nyelvüket változatlanul. SZéKeLY – SZiKLa hangváz: SZ-K-LY – SZ-K-L. A nyelv igazolja, a székely… szikla volt! Volt.
Ma – ami maradt – román elnyomás alá kényszerítetten, állandó lejtőn van. Lassan eltűnőben minden régi, igazi értéket jelentő ősi székely jellemző.
A magyartalan akadémiai bértörténészet valóságtagadó álláspontját cáfolják a földrajzi nevek nyelvlenyomatai! A beszélt nyelv a hamisíthatatlan igaz tanú, megnevezésekben rögzítette a való igazat. A beszélt nyelvbe Kazinczyig nem nyúltak bele hamisítók ártó kezei, s így a nyelv által rögzítettek a valót tükrözik.
A nyelvi teljesség és a mai napig élő ősi, értelemhordozó nyelvelemek ismerete a hivatalosan eddig hangoztatottól eltérő származási gyökérre mutat. Azonban ehhez ismerni kell a nyelv – mint egyedüli megbízható forrás – titkait, tovább kutatni, szigorúan a nyelvelemek által mutatott irányt követve. Nem félrekalandozva némely bértörténészi, dogmává merevült – történelminek hazudott – nyomvonalon. Meghatározó tény, hogy az összes utódnyelvek világosan kimutathatóan az ősnyelvi értelemhordozó nyelvelemekből épülnek fel, azokból, amelyek a ma is élő ősnyelv, a magyar nyelv beszédes, oda-vissza forgatható, nyüzsgő, élő építőkövei. Az utódnyelvek szavainak eredeti mondandóját is, csak a ma is élő ősnyelven, magyarul lehet megfejteni.
Ősrégi szavak élnek a székelyutód göcseji, baranyai, szatmári, őrségi és más helyi maradványainak tájnyelveiben. Ugyanígy a palóc, csángó, de a többi tájak népeinek ajkain is. Nem kell menni sehová –, főleg Közép-Ázsia mezőire – a magyar nyelv gyökereit keresve, mert soha egyetlen nyelv sem maradt meg érintetlenül a vándorló népek ajkain, mindannyi keveredett. A magyar nyelvben nincsenek: török, tatár, szláv, német latin és más szavak. E népnek valós ősi szavai közt egyetlen vendégszava sem volt. Ma a szabados elvű trehányság nyúzza, rombolja, hígítja a nyelvet.
A történészet két iránya
Két táborra oszlott a történész szakma, többnyire két meghatározó irányt követ. Úgy tűnik, mintha mindkét irányt, mint követendő kedvelt vonalat előre megrajzolták volna maguknak, és mindkettő végleteket ostromol.
Egyik irányzat végtelenül lealázóan aljas, a magyar népet ocsmányul sárba tipró. Az ősmagyarokat makogó, műveletlen, tudatlan, barbár, bunkó, oktalanul vérengző, asszony, gyermekgyilkos, becstelen, aljas népként mutatja. Torzít, hazudik, ferdít, hamisít, félremagyaráz, úton-útfélen mocskot, hányadékot ömleng róluk.
Másik: túlontúl felhők fölé emelő, dicsőítő. Nagynevű ősök után kutat, akiknek csak jót, szépet, megszentelt tetteket tulajdonít, akik nem tévedtek, minden tettükben csak jól, hibátlanul jártak el. Az ilyen nem valós alapon áll, mert történészként tudnia kellene, hogy a hatalom építése, megtartása, még a legemberségesebb uralkodók esetében is emberi életek feláldozásával, vérontással járt. Aki a hatalomért embervért, sőt testvéri vért ont, ontat, az nem lehet szent! Nem szakrális, hogy sokak által kedvelt kifejezést használjak.
A tényleges történelmi igazság e két irányzat közt, középen lenne, de mégsem. Ugyanis e két történészi csapat közül egyik sem kutatja érdemben a Kárpát-medencei kezdeti állapotokat, az évezredes valóságot, az ősnyelv megőrzési, társadalmi-rendi szervezési alapok összhangját, s eddig csak zagyva, bizonyíték nélküli felületes megállapításokat, meséket költöttek néhány lelet nyomán. S mindkét irányzat hatalmas népvándorlási tömegek keveredésének hamis meséjét ontja, amelyet cáfol a tisztán megőrzött ősnyelv és kaláka-közbirtok társadalmi rend.
Mindent uraló tekintélyelv, és hatalmi szó ereje
A mai „tudományos” körökben a tekintélyelv érvényesül. Az államvezetést is uraló felsőbb pénzvilág-hatalom megadja az irányt az akadémiai vezetésnek, kinevezi a tekintélyes, de szófogadó szakágazat vezetőt, s azt kell követni. Látszat kedvéért lehet némi vita, végül győz a tekintély.
A másik oldalon a magyarok elődeit mindenki a dicső fegyverforgató hősökben keresi. Minden kutató híres, harcias, birodalomépítő ősi nagy nevek után kutat, mert úgy véli ettől dicsőül meg a nemzet. Jellemző az is, hogy messzi évezredek homályába viszik vissza a kezdetet, holott a kiszámítható időben nevekkel, tényekkel igazolható múlt csak néhány évezredes. Persze, ehhez okos tudósok kitalálták a „történelem előtti korszak” meghatározást.
Az ősiségben élők leszármazási vonalainak fellelése nehézkes, mert sok a fehér folt, az adatok hiányosak. Ez nem meglepő, hiszen van sok olyan – néhány száz évvel ezelőtt élt – ismert személyiség, akinek a viszonylagos időbeni történelmi közelség ellenére sem tudják a pontos születési idejét, helyét, szülei pontos nevét.
A valóság: sok esetben, a történész élénk fantáziája tölti ki a hiányzó, nem létező láncszemeket. De bízhatunk, mert vannak bátor, okos vállalkozó szellemű hét okleveles Pipabám*-ok közöttük, akik tudják, és tudják!
Hasonló, a kifejlődés, evolúció őslevesben „kifőtt” első élő sejtje, a képzeletbeli fejlődési vonulat hézagainak sejtéseken alapuló, fantázia szülte bizonygatása, hiányzó láncszemeinek meseszintű pótlása. Szerintük a földi élet alapja az őslevesben önmagától, minden külső hatás nélkül – ukmukfukk – kialakult első sejt. Ja, és benne, a DNS-ben az a – minden adatunkat tároló, jellemzőinket örökítő – bagatell hárommilliárd jegyű számítógépes szoftver.
Az, hogy tényként bizonyíthatatlan, már nem érdekli őket. Kívülállók ne szóljanak bele!
Vagy ott vannak a nyelvészek szóeredet hazugságai. Találnak egy magyar szóhoz hasonlót valamely idegen nyelvben, rögtön heurékát kiáltanak:
– Megvan, onnan lopták a szót, makogó őseitek!
Mindezt annak ellenére, hogy komoly gyökelemzési módszerrel, több oldalról vizsgálva bizonyítható – minden magyar szó saját fejlesztésű, és eredeti ősnyelvi gyökre épül!
Épp így állunk a történelemmel is. Találnak egy vitatható eredetű leletet, amely esetleg a Kárpát-medencén átengedett valamely idegen népcsoporthoz tartozott. Meglehet, kevés a felismerhetőségi jegy, de egy – meghatározó irányelvek alapján futtatott – főtekintélyű régész-történész megállapítja:
– E lelet csak ehhez a hatalmas tömegben átvonuló, sokáig itt időző nomád néphez tartozhatott.
Ezt kérik fentről! Kell a nomád katyvasz a Kárpát-medencébe.
Hasonló volt a magyarság eredetét „tudományosan” meghatározó finnugor elmélet bevezetése, amely ily formán hangzott: „Nekünk európai ősökre van szükségünk!”
Hazudnak rendületlenül. Életelvük az állandó hazudozás!
—————————————————————————————————————————————————
Hasonlók a mai „tudományos szakértői” gyöngyszemekhez:
– A kötelező kovid oltás minden embert megvéd a járványtól.
– Hamarosan új világrend jön. Nem lesz semmid, de boldog leszel.
– A szaporodáshoz, életrevaló új nemzedék neveléséhez nincs szükség nőre, férfire, anyára, apára, családra.
– Béke Nobel-díjat a tömeggyilkosoknak.
– A széndioxid és a tehénfing a légtérben szétoszolva, üvegházhatást okoz.
– A gyógyszeripar kizárólag a népegészséget tekinti fő célnak!
– A világ fő vezető politikusai, üzletemberei – annak ellenére, hogy üzletileg is érdeketek a fegyvergyártásban – mindannyian békét akarnak.
– A világot átszövő pénzügyi rendszer a népjólét legfőbb szavatolója.
És ami fő, a tömeg – demokrácia szabályai szerinti szavazásnál meghatározó nagyobbik fele – elhiszi ezeket!
Há, ha Pipabám aszmondja, akko úgy van.
———–
/*/ A kommunizmus kezdetén a mi falunkban is. megszervezték az írástudatlanok (analfabéták) iskoláját. Az idős nebulók közt volt egy tekintélynek örvendő ember, akit mindenki Pipás vagy Pipabá néven szólított, s akire figyeltek a többiek. Számtan órán a tanító kérdezte tőle: Mennyi kétszer kettő? Pipabá megvakarta feje búbját, s mondott egy számot. A tanító megkérdezett egy másikat: – Samu, maga mit mond? Mire Samu: – Há, ha Pipabám aszmongya, akko annyi.