RAPSZÓDIA – Szenvedélyes hangú, csapongó gondolatmenetű óda. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: latin < görög] A RAPSZÓDIA R.P – P.R gyökből indul.: RaP – PaR. Mind a RAP*, mind a PAR gyök jelent beszédet is. A jó beszédkészségű gyermekre, leányzóra mondják székelyül: PARapács, paRAPács. A RAPSZÓDIA, szárnyaló, érzelmileg hullámzó, de ODAadó lelkiségű (óda, rapszódia). A szóban a REPülés REP gyöke is jelen van a beszédértelem mellett, annak az ógörögbe jutott e > a hangváltott alakjából. A szó gyök, a tartalom, beszéd, szó, SZÓrását, széles terjedésének értelmét viszi a rapSZÓdia szóba. A szóvégi DIA magyar nyelvben cselekvés, de az ógörögben át értelme is volt, vagyis átad. A zenei előadásmódja az ógörögöknél hasonlított a magyar regösök előadásához. Valaha egy tőről szakadt nép voltak. RÖPködve SZÁlló ODAadó DAl – a szó ősmag(yar)-nyelvi értelme, vagy szárnyaló odaadó dal szava, rövidítve: RÖPSZÓDAL. A PSZ hangcsoport – APSZÓ – a fizikai hullámzás nyomán kialakuló ösztönös indulatszavakban: hOPPSZA, rOPSZ, zsUPSZ mutatja az egyszer fent, egyszer lent hullámzást is. Tehát kötődik a hullámzó, szárnyaló értelemhez. A D hangcsoport – ÓDI – az ODAADÁs szóban fejezi ki az ÓDA mondanivalóját.
A P.SZ – SZ.P gyökkel: PuSZ – SZéP alkotható a SZÉP vagy PUSZi szavak. Az ősmag(yar) eredetiség bizonyítására összevethető a madrigál, ballada, elégia, óda címszavaknál leírtakkal.
* Az újkori énekmondást RAPPER szóval fejezik ki, mivel nem lehet más szavuk rá, csak ősmag(yar)-nyelvi gyökön alapuló.
MADRIGÁL – Középkori rövid szerelmes vers. A 16 – 17. sz-i világi zenében többszólamú kórusmű. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: olasz] A MADRIGÁL is M.D – D.M gyökbővítmény: MaD – DaM. A MAD gyök a szerző feltáMADó, lebegő, felemelő érzéseinek leírója. Tehát a MADár szárnyalása az ihlető. A vers RIGmusok sora. Az R.G – G.R gyök: RuG – GöR, RUGalmasságot, GÖRdülékenységet leíró alapszó. A RIGmus az ősi REGöket is jellemezte. Aki REGölt, az RIGmusban énekelt, tehát: REGöl – RIGál. A DR kötött mássalhangzó-páros itt D.R – R.D alvógyök: DeR – ReD hangjaival alkothatók a DERű, DEReng, suDÁR szavak. A DR hangcsoport – ADRI – a cÉDRUs szóban az emelkedő értéket, a sODRÓ szóban a lendületet leíró. A MADRIGÁL szó minden eleme ősmag(yar)-nyelvi eredetű. Ha az olasz nyelvben alakult ki a kifejezés, ez is egy példája annak, hogy az utódnyelvek csak az ősmag(yar)-nyelvi gyökök felhasználásával alkothatnak szavakat! Összevethető a rapszódia, ballada, elégia, óda címszónál leírtakkal.
BALLADA – Drámai menetű, rendszerint tragikus tárgyú, szaggatott, homályos előadású rövid elbeszélő költemény, illetve ennek műfaja. Ilyen jellegű zenemű. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: angol < …provanszál] A BALos kimenetelű történetek egyidősek az emberrel. A BALLADA szó is B.L – L.B gyökből ered: BaL – LoB. A szótárak magyarázatai a BALLADA táncos, zenés előadására, mint műfajra, találónak tűnhetnek, de ha elmegyünk a történet gyökeréig, az okig –, amelyet megzenésítenek, tánccal szemléltetnek – akkor rájövünk, hogy a nagy BAj, a végzetes BALeset az, amely kiváltja a történet szóban elbeszélését, s amely alapja a műnek. Az LL hangcsoport – ALLA – kifejezi a lassú járásmódot: bALLAg, kULLOg, csELLEng stb. Ám itt az emberi érzelmek, érzékek szerepe is fontos. A hALLOtt, felvILLAnó, ILLAt, ILLEt szavak mögötti jelenségek érzékeinkkel felfoghatók, érzelmeinket mélyen befolyásolók lehetnek. A szótári meghatározásban említett szaggatott jelző a lassú, BALLAgó járásra utal. A BALLADA olyan, mint egy gyászmenet: lassú, az elmúlásnak a lélekben kiváltott szomorú méltóságteljességét példázó. A szó fordított alakja: DALABAL, azaz DAL, amely BALos kicsengésű. A BALLADA szó nem az alig több mint egy évezredes latinutód okcitán (provanszál) nyelven keletkezett, hanem visszanyúlik az őskor homályába, amikor az első megtörtént végzetes, döbbenetes hatású, gyászos esetet értelmezni, elbeszélni, méltatni próbálták. Az akkor beszélt ősmag(yar)-nyelven született a megnevezés, amely fedi jellemzőit, a fogalomra vonatkozó körértelmet. Onnan örökölték az újabb kor nyelvei. Összevethető a rapszódia, madrigál, elégia, óda címszónál leírtakkal. ELÉGIA – Bánatos hangú lírai költemény.[ A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk:latin < görög] Az ELÉGIA az EL – LE ősgyökkel induló, és ősmag(yar)-nyelvi szóból módosult ógörögre. Az L hangcsoport – ELÉ – az ÉLEt jELEnségeiről, azokról alkotott vÉLEmény, bizonyos érzeli tELÍtettség leírója. A G hangcsoport – ÉGI – szerint a kiÉGEttség miatt sEGÍtsÉGÉrt, vagy a megelÉGEdés vÉGEtt hálából az ÉGIek felé fordulást is jelenti. Az IA kötött magánhangzó-páros lehet rIAdalom, de örömkIÁltás is. Az ELÉGIÁról: „A római költészetben kialakult lírai műfaj. Az elégia melankolikus hangulatú, emlékező jellegű, hol fáradt beletörődést, hol bizakodó megnyugvást sugárzó lírai költemény. Pl.: Berzsenyi Dániel: A közelítő tél. A görög költészetben mindenfajta disztichonban írt költemény neve. A romantikus zenében: szomorkás hangulatú mű; gyászdal.” Kiem. K.S. http://www.kislexikon.hu/elegia.html#ixzz3JpfYv9wQ Az ELÉGIA tehát voltaképpen megELÉGelés vagy megELÉGedés értelmű, mELAnkolikus hangulatú, emlékező jellegű lírai költemények, zeneművek gyűjtőneve. A CzF Szótár leírása a visszamagyarított alagya névről: „A hellen-latin elegiából módosított szó. A gyöngédebb lyrai vagy lantos költészet egyik neme, mely eleinte csak szomorú, kesergő érzelmeket fejezett ki, de utóbb Horácz bizonyítása szerint víg tárgyakat is zengett.” Czuczorék nem vizsgálták az ELÉGIA, mint megnevezés és a műfaj tartalmi összesség, irányzat – megELÉGelés vagy megELÉGedés – összhangját. ÓDA – Magasztos tárgyú, emelkedett hangú lírai költemény. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: latin < görög] Az ÓDA szó, egészében D hangcsoport: ÓDA, s az ÓD – DÓ, AD – DA ősgyökök értelmét hordozza. Ha a szó mondanivalóját vesszük alapul – márpedig a gyökök, szavak kialakulásánál ez a döntő – akkor a lelki ODAADÁs, ODA-ADÁs hangulata övezi. A teljes ODAADÁs vÉDElem, ÉDEngő értelmű is. Se nem latin, se nem görög eredetű, hanem jóval régebbi – ősmag(ar)-nyelvi. Magasztos hangvételű verses megnyilvánulások jóval Horatius vagy Szapphó és nyelveik kialakulása előtt már voltak, még akkor is, ha nem maradtak fenn az utókor számára. Amint egy helység történelme nem az első róla szóló írás, okmány keltezésekor kezdődik, így az első ÓDA sem ógörög vagy latin nyelven írt költemény volt. Összevethető a ballada, elégia, madrigál, rapszódia címszavakkal, amelyek szintén ősmag(yar)-nyelvi eredetűek.