A ma is élő ősnyelv, a teremtés nyelve, értelmes szóképző nyelv, amely mintegy láncolatban mutatja az értelmi kapcsolatok folyamát. Csak ha az alábbi mondatokat nézzük, láthatók ahogyan egymást követik az értelemazonos folyamatos kapcsolódások: REGvel indul, s az ÉGbolton egyre inkább hévvel ÉGve, eREGel a nap délig, az ÉGi csúcsig. A nap másik vÉGE, amikor a nap megelÉGElve az eREGelÉST, elESVE, ESTvel fejeződik be, a nap elESTE, lenyugVÁSA (lenyugvása: elvása, eltűne) után. Ekkor ESTE jön a munkától megnyuguVÁS sora a VASora, VACSora, VECSere, az szabadon elEREdő FECSegés, a FECSegő étek ideje. Ez a napi ESEmények megbESZÉLésÉNEK és az ÉNEKlésnek, a REGének, regÉNEK ideje. Utána jön a puha LOM, pihés ALOM, édes ÁLOM ideje, és ezzel vÉGE a napi eREGelésnek, s a napi REGének. Nem hasonlítható egyetlen utódnyelv sem hozzá, mivel azok hervadt lárvaszavak gyűjteményei, olyan beszáradt kifejezések, amelyeket csak ragokkal és képzőkkel lehet mozgásba hozni. Ezért nem igaz az a tétel, hogy a magyar ragozó nyelv. Inkább így volna találó: a magyar nyelv egymáshoz ragasztott gyökök és hangcsoportok nyelve. A magyar nyelv minden eleme élő, önképző, nem ragokkal, képzőkkel mozgatott, alkalmas szavak képzésére a végtelenig. Az igazi, egyedi, csak a magyar nyelvre alkalmazható nyelvtan szerint az ősnyelvben, s így a mai magyar nyelvben, nincsenek grammatikai értelemben vett: ragok, képzők. A magyar szavak mindegyike gyökök és hangcsoportok füzérei, láncolatai a kezdőgyöktől a záró gyökig.