Az 1960-as éveket írtuk. Az ország élén a körmönfont, ravasz, hatalomért mindenre képes Gh. Gheorghiu Dej állt. Ő volt – ahogyan a kommunizmusban szokás volt mondani – népünk, pártunk és kormányunk szeretett vezetője. Ellene pisszenni, személyéből gúnyt űzni nem volt tanácsos, mert estéről reggelre eltűnhetett az ember, de úgy, hogy soha többé nyomát sem találták. Még a politikai viccek legártatlanabbika is megért pár évet.
Ekkor kelt az a mondás Székelyföldön: Aki hallgassa, annak es hat hónap.
Brassóban az autógyár gondnoksága alatt működött a Vörös Zászló nevű iskolaközpont közel 1000 tanulóval. Az 1956-os magyarországi forradalom leverése után, 1957-58-ban, a nagy politikai tisztogatások idején ennek az iskolának a végzősei közül letartóztatták az Erdélyi Magyar Ifjak nevű ifjúsági szervezet tagjait, és 10-20 év közötti börtönéveket mértek ki rájuk.
Nem volt irgalom. Magyarok voltak, így kettős volt a bűnük.
Velük együtt ’60-as évek elején az ország lakosainak 15%-a „élvezte” az állami ellátás áldásait politikai elítéltként az ország különböző börtöneiben, munkatáboraiban szenvedvén. Mindenhol besúgók leskelődtek, füleltek, hogy az első gyanús jelre vigyék a hírt a szekus tartótisztjeiknek. Akit ezek „beajánltak”, annak az elkövetkező évekre biztosítva volt a szállás valamelyik börtönben vagy munkatáborban.
Osztályfőnöki előtti szünet vége.
Mindenki bent van az 5-ös tanteremben, a szokásos zsivaj közepette az osztályfőnökre várva, aki oly szigorú ember volt, hogy soha nyolcasnál jobb jegyet nem adott senkinek. Az volt a csúcs nála. Nem szerettük az öreget különösebben, gúnyneve is volt, mindig azon említettük, ha róla esett szó. Mindig csendes volt, nem emlékszem háborgásaira, nem mutatta ki indulatait.
A katedra fölött, mint minden osztályteremben, kifüggesztve „szeretett” vezetőnk Gh. Gheorghiu Dej államfő képe, aki a Vasgárda idején, kommunista földalatti mozgalom „legendás hőseként halálmegvető bátorsággal küzdött” a magasztos eszmékért (stb. stb. stb.), hogy aztán a szovjetek segítségével hatalomra jutva, politikai ellenfeleit a boldog vadászmezőkre küldve mindenki jótevője lehessen, de főleg a fent említett 15%-nak.
Az osztály aznap kapta meg a havi szappanadagját az akkor jól ismert kulcsszappant. Az ekkor kapott szappan nem volt kiszárítva, rendkívül puha, képlékeny, könnyen gyúrható volt. Egyik másik elkezdett játszani, apró golyócskákat gyúrva a szappanból, egymást dobálva vele.
Hogy ki kezdte, nem emlékszem, de egyszerre csak odacsapódott a katedra fölötti „szeretett vezetőnk” fenséges fizimiskájához egy jókora, golyóvá gyúrt szappandarab, amely szépen oda is ragadt.
Ez volt kezdet, és mintha parancsszó hangzott volna el, a következő pillanatban tízesével röpült a többi, hozzáillő csatakiáltásoktól kísérve. Egy perc alatt az egész kép, és a körülötte levő faloldal is tele volt szappandarabokkal.
Ebben az önfeledt, csodálatos hévvel teli pillanatban nyílt az ajtó, és belépett a szigorú osztályfőnök, Dózsa Iván mérnöktanár.
Olyan csend lett, hogy még a légy sem mert felrepülni…
Az öregúrnak ez kissé furcsa volt, nézett ránk, aztán a katedrára, táblára, nem tudta mire vélni az egyszerre beállt nagy csendet.
S ekkor a falra tévedt tekintetével megpillantotta a képet.
Biztos vagyok benne, hogy agyán átfutottak az elmúlt évek történései, hosszú börtönévekre ítélt volt tanítványai, az országban levő állapotok, a sok bebörtönzött ember…
Ő tudta azt –, amit mi meg sem gondoltunk – mi következhet, ha illetéktelen fülekbe jut e dolog! S a csendes öregúr egyszerre féltőn haragossá vált. Ránk nézett szigorú tekintettel:
– Gyerekek, nektek teljesen elment az eszetek? Tudjátok, mivel jár ez?! Azonnal le azt a képet onnan!
És ekkor esett le a tantusz minden kis koponyában, ugrottak az első sorból, le a képet, le a szappan darabokat, letörülni a falat, mintha semmi sem történt volna.
Az öregúr tudta, hogy ezt itt és most, a tantermen belül, harmincegy szempár közt kell elintézni, de azonnal! Nem szaladt az igazgatóhoz, nem vitte ki a megtörténtek hírét a falakon kívül senkinek.
Pedig a harminc gyerekből, ha egy is áruló lesz, őt is lecsukták volna bűnpártolásért.
Szerencsére nem kotyogott senki.
De ekkor megtudtuk, hogy a szigorú öregúr szíve mélyén szeret minket, mert a szigorú tekintetben megcsillant valami más is. Nem akart bajt, inkább vállalta a közös lebukás veszélyét, aztán lesz valami.
Egyiket elküldte a szertárba, hozatott másik képet a falra, s a szappanost be a kályhába.
És a kis öregember, a mi osztályfőnökünk egyszerre bátor, hős óriássá nőtt szemünkben. Ettől kezdve másként viszonyultunk hozzá.
Amikor diplomavizsgára készültünk, megtudta, hogy egyikünket elvágták műszaki rajzból. Megcsonkult volna az osztály, ha a harminc magyar gyerekből egy kiesik.
A másik magyar osztály tanulóiból nála kettő állt bukásra.
Az öregúr leült annak az osztálynak az osztályfőnökével, a műszaki rajztanárral, és megbeszélték, hogy egy újabb esélyt kell adni a gyerekeknek, de nem kell elvágni őket.
Nem engedte, hogy magyar gyerek megbukjon, esélyt adott nekik.
És mindenki átment!
Végzősökként ünnepi vacsorát, úgymond bankettet szerveztünk a Cenk alatt sétányon levő vendéglőbe, s meghívtuk őt és kedves tanárainkat. Az öregúr nagyon megilletődött, könnytől csillogó szemmel mondta, őt eddig egyetlen osztálya sem hívta meg ilyen eseményre.
Több osztályt nem vállalt osztályfőnökként. Mi voltunk az utolsók e sorban.
A rákövetkező évben nyugdíjba vonult.