A mai magyar akadémiai álláspont szerint az úgynevezett honfoglaló magyar nép egy nyelvtelen nép volt. Vagyis egyénenként, és összességükben nem birtokoltak semmilyen beszélt nyelvet, makogva érkeztek meg a Kárpátok vonulatáig. Az egyik n/agymenő – akinek csoda, hogy még nem sült el az agya, de sosem késő – közölte írásban: „nyelvük nem lévén makogtak”. Ezt így írásban, nem kocsmai asztal mellett, egyetemi tanárként, akadémiai elnökként. Egy ilyen fényes – legalábbis kívülről – koponya megállapításai nem felülírhatók. Hogyan lehetséges ez? Gondoljunk bele mi, ha már ő nem tette meg a hatokos fejével. Emberekről van szó, akik szerelemben fogantatnak, kilenc hónapig hordozza méhében anyukájuk, és születésük után is egy soha el nem szakítható lelki köldökzsinór köti őket magzatukhoz. Minden széppel, jóval ellátja, gügyög, dalol, mesél neki. Kebléből táplálja, ölében hordozza, mindenre tanítja. Azonban ezeket a magyarokat nem tanította senki, nem volt gyermekkoruk, nem volt szerető édesanyjuk, aki ölében-bölcsőben dajkálva, szeretve oktatva, mesélve, dalolva bevezesse az életbe. Megszülte, kidobta a fűre, felnőttek, mint a fűzfa az árokmentén, mint a hasznavehetetlen gyom a gyepűn, nem hallottak emberi beszédet, amit rögtön felfoghattak volna, s később görbelábú apjuktól mutogatva csak azt tanulták meg, hogyan kell gyalogosan nyerget hordozni, mint kutya a kölykét. Aztán karikalábon – nyereggel a vállukon egyensúlyozva – begurultak a Kárpát medencébe. Itt találkoztak az agyoniskolázott, fejlett akadémiai, nyelvtanilag tökéletesen kidolgozott – bocs, ez nem kifejezés… kiművelt ez a helyes – nyelvkinccsel rendelkező agrármérnök, ipari lángelme, agysebész, motorizált szlávokkal. Első dolguk volt, azok nyelvét ellopni az éjszaka leple alatt, mialatt orvul legyilkolták asszonyaikat, gyermekeiket. Ugyanis ebben hatalmas tudásuk volt. A fent említett (kívülről) fényes koponya történetírásában erre is kitért. Mivel lovuk nem volt, halak hátán gyakoroltak, mondjuk vizaháton, amelyekkel felúsztattak egészen Pozsonyig, de ott a tótok dicsőséges győzelmet arattak felettük, visszaverve őket. Lovat először a tót Szvatopluk adott a fenekük alá. Ismerős a veretes, ősi, minden szempontból sokatmondó: „tótok lova” kifejezés. Ám ezt a gyönyörű fehér lovat, makogó dínomdánom közepette gyorsan meg is ették. Az olyan gyermeket, amelyik nem görbelábbal született, nem tartották meg. Bár nincsenek megbízható források, hogy mi lett a sorsuk – ugyanis a magasröptű történész még nem kutatta ki, a Tajgetosz meg nem volt kéznél –, talán ló feláldozó tivornyáikon valószínű azokat is megsütötték. Jöttek a szarból – néhány már ellopott finnugor és török szót makogva –, s mivel addigi létük során nem tanultak semmit, sült, sík hülye volt mindannyi. Némelyik már öregkort ért, de még mindig tagolatlan torokhangon vétette észre magát, s miközben a földre tett nyergén fingon puhította főzte a húst, itta fostig a szláv behozatalból eredő erjesztett kumiszt. Ez volt a kezdet, amelyet követett a nagy ezer éves ki/oktató tanterv megvalósítása, amelyet Pozsonyban épp most öntenek bötűkbe, mint meghamisíthatatlan, minden szempontból megvizsgált, igazolt (begazolt), bizonyított, veretes, patinás ősi történelmet. De ami fő, megtanították beszélni őket. Ellenőrizhetők az akadémiai szótárakban a szóeredetre vonatkozó bejegyzések. A szavak kb. 97 százalékban: szláv, szlovák, finnugor, török, latin, alán, permi, portugál, francia stb. eredetűként vannak bejegyezve. Ami ezen felül van, annak eredete ismeretlen. Vagyis szerintük igaz, amit a (kívülről) fényes koponya írt: “a sokkal műveltebb szlávok (és más népek) nyelvét lopták el”. Ébresztő! Olyan, mint magyar nyelv, nem is létezik! Következésképpen, meg kell szüntetni az akadémiai nyelvészetet!