ÓBÉGAT, OCSÚDIK, ÓDA, OLLÓ

Előzetesként le kell írnom, hogy mint bármely más ember, én is menet közben jövök rá érdekes dolgokra. Biztos megfigyelték sokan, hogy szót ejtek mássalhangzók mellett kialakuló hangcsoportokról. Ugyanígy a kötött mássalhangzó-párosokkal (azonos hangoknál is: LL, KK) kialakuló értelemadó hangcsoportokról is. Ezeket régebb hangnyaláboknak neveztem, de mivel a nyaláb szó kissé fura, ugyanakkor voltak, akik hangyalábaknak olvasták – áttértem a hangcsoport megnevezésre.  

Minden mássalhangzónak van egy hangcsoportja, udvara, amely a mellette két oldalt álló magánhangzókkal alakul ki (óda, ocsú stb.). Ez hangoktól függően több értelmet képvisel mind a kellemes (jó), mind a kellemetlen (rossz) oldalon, és legkevesebb három értelmezése van. Ezt még bővíti a felcserélődő magánhangzók által képviselt értelem. Vannak olyan hangok, amelyek nem csak a két végletet kifejezők (jó – rossz), hanem középen, mint választók is jelen vannak. Ezek a V és D hangok. Ezeknek így még terjedelmesebb a kifejező sávszélességük. Tehát erre rákereshetnek a következőkben.

ÓBÉGAT – Hangosan jajgat és sír. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: német] Az ÓB – BÓ ősgyökből induló szó. A CzF Szótár is a német au weh! felkiáltásából alakult szónak véli, pedig a BÉ gyök a nagy fogalmának (lásd a B hang bevezetőjét) jelentésével van jelen a szóban, vagyis nagy, erős kiaBÁlás. A BÉGet, BŐGet, kiaBÁl szavak kapcsolódnak értelemben az ÓBÉGatás jelenségéhez. Ez valami okból kikerülte Czuczor és Fogarasi figyelmét. Inkább az valószínű, hogy az au weh! német felkiáltás indult az ősmag(ar)-nyelvi kifejezésből, és semmiképp nem fordítva!  

OCSÚDIK – Álomból, bódulatból magához tér. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: ?] Az OCSÚDIK az OCS – CSO (ucs – csu) ősgyökből indul, Az OCSÚDIK alapja nem az OCSÚ gyök. A feloCSÚDÁs – ráébredés valamilyen valóságra. Az ébresztés, ébredés pillanatában az élőlény, de főleg az ember első arckifejeződése a ráCSODÁlkozás. A D hangcsoport – ÚDI – jelen van a szóban. Tehát ez a CSODA gyökéből induló szó. Ugyanakkor hozzátehető az OlDódás érzete is, midőn az ébredő OlDódni kezd a való irányába. Tehát a szókezdő O hang inkább az OlDó O hangja, de a D hang is jelen van az UD – ÜDÍtő víz jelentésével, hiszen a lOCSolás – felÜDítés, kivéve, ha DŰhítés. Tehát több oldalról közelíthető értelmezés szempontjából a kifejezés. A legkevesebb három jellemzőből kialakuló megnevezés törvényszerű a magyar nyelvben.  

ÓDA – Magasztos tárgyú, emelkedett hangú lírai költemény. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: latin < görög] Az ÓDA szó, egészében D hangcsoport: ÓDA, s az ÓD – DÓ, AD – DA ősgyökök értelmét hordozza. Ha a szó mondanivalóját vesszük alapul – márpedig a gyökök, szavak kialakulásánál ez a döntő – akkor a lelki ODAADÁs, ODA-ADÁs hangulata övezi. A teljes ODAADÁs vÉDElem értelmű is. Se nem latin, se nem görög eredetű, hanem jóval régebbi – ősmag(ar)-nyelvi. Magasztos hangvételű verses megnyilvánulások jóval Horatius vagy Szapphó és nyelveik kialakulása előtt már voltak, még akkor is, ha nem maradtak fenn az utókor számára. Amint egy helység történelme nem az első róla szóló írás, okmány keltezésekor kezdődik, így az első ÓDA sem ógörög vagy latin nyelven írt költemény volt. Összevethető a ballada, elégia címszavakkal, amelyek szintén ősmag(yar)-nyelvi eredetűek.   OLLÓ – Két pengéből álló, nyitható, csukható nyíróeszköz. Amikor két játékos az ellenfelet szabálytalanul fogja közre. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: török] Az OLLÓ az LL hangcsoportja. Az OLLÓ elsősorban vágóeszköz. A CzF Szótár szerint: „E szó, mint alakjából kitetszik, igenév, az elavult orol törzsöktől, melynek gyöke or am. ar és ir, honnan ort egészen am. irt, s rokon értelmü vele arat is; ortókapa Gömörben am. irtókapa, orotni a székelyeknél am. irtani s orotvány am. irtovány. E szerént olló elemezve orló, oroló, azaz: metsző, nyirő t. i. eszköz, melyben az r áthasonult l-vé, mint a sarló, tarló köz kiejtéssel salló, talló. Alapfogalomban rokonai mindazon szók, melyek gyökeit az erősen hangzó ar, er, ir, or, ur teszi, s vágásra, metszésre vonatkoznak, mint: arat, a tájdivatos alló (arló), gyarat, csoroszla, doroszol, sarol, sarabol, sarló, tarol, tarló, kard, karcz, karczol, sért, gereben, ír, írt, nyír, nyirbál, stb.” Kiem. K.S. De más értelme is van a szónak. Így lehet leÁLLÍtani egy folyamatot. A sportban a támadó OLLÓba fogásnál a le- vagy megÁLLÍtás a cél. Az OLLÓhoz hasonló csipesszel fogják OLLÓba a véreret, hogy elÁLLÍtsák a vérzést. Az R hangos eredeti szóalakban – ORLÓ – az RL kötött mássalhangzó-páros körül kialakuló értelemadó hangcsoport mutatkozik meg. Az ORLA és változatai a szavakban valaminek az útját elVÁGni* értelmet visznek be. Ilyen esetben tORLÓdás alakul ki. Tehát a VÁGódónak ez esetben OLLÓ szerepe van, elVÁGja valakik útját azaz VÁGját. Ezt teszi a vitORLA a széllel, a kORLÁt a tömeggel – elÁLLja, ElVÁGja útjukat. A vitORLA nem tudja teljesen leÁLLÍtani a szél mozgását, így sodORLAt áll elő. A szél magával ragadja az útját elVÁGó vitORLÁt. Tehát az OLLÓ és ORLÓ bizonyos értelemben hasonlóak. *Itt egy érdekes nyelvi jelenséggel találkozunk. Ugyanis a VÁG gyök jelentése: ÚT is. A tényleges utat VÁGták. Vagy a hegyoldalba VÁGták, vagy az erdő fáit VÁGták ki, hogy átVÁGjanak rajta, vagy patak által VÁGott mederben vezetett út. A rónán nyomot VÁG a kerék. VÁGtat, aki lóval úton van, de ha siet, VÁGódik valahová. Tehát a VÁGódás, haladás jelentésű. Ám aki még az úton is átVÁG, az elVÁGhatja valaki útját (gyalogátkelő), azaz annak le kell ÁLLnia a haladásban, míg az úton átVÁGó VÁGódó áthalad.