A ma oktatott, magyarnak mondott tudományos nyelvészet felszínen futtatott nyelvészei szerint nincs más út, csak a hivatalosan elfogadott finnugor elmélet útja. Ám van, aki másképp tudja, és gyökelmélet alapú nyelvelemző kutatásai teljesen más eredményt mutatnak: a finnugor elmélet tévösvény, s ha van finnugor ág, akkor az csak a teremtés nyelvéből, az ómagyar ősnyelvből sarjadó ágacska. Ez alapon minden utódnyelv rokon a magyar nyelvvel.
A gyöknyelvészeti elemzések által eddig feltárt nyelvi titkok hitelesítik a teremtés tényét, és mint hitelt érdemlő anyag, beépíthetők a teremtést bizonyító nagy összképbe. Így a teremtés világképösszesség valóságágának könnyebb megértését szolgálják. A nyelv teremtőjének bölcsességét igazolja, hogy e nyelvből alakult ki az emberi történelem alatt eddig beszélt összes utódnyelv. Bizonyíték: mindannyi e nyelvben ma is élő elemekre épül! Sok nyelv kihalt, született sok új helyükbe. A kihalt nyelvet nem gyászolja senki, ha marad utódja, az már új utat vág magának.
A ma ismert nyelvek, a latin, germán, angolszász, szláv nyelvek ágai, leánynyelvei, az utóbbi ezer év alatt értek be. Ezek mindannyi, keveredő, egymásból töltődő nyelvek. A keleti nyelvek keveredéséből is újak születtek.
A teremtés nyelvének szóépítő alapanyaga – amely minden ma beszélt nyelv alapját képezi – oly gazdag, hogy abból a továbbiakban is születhetnek új nyelvek. Ugyanis minden, minden –, ami e világra teremtetett – a végtelenség jegyét viseli magán, így a nyelv is.
Szögezzük le, a magyar nyelv bizonyíthatóan, bizonyítottan a teremtés nyelvének tisztán fennmaradt egyenes ága, nem a nyelvészek tulajdona! A nyelvhelyesség őrzésével megbízott magyar nyelvész a valóságban népszolga lenne, és csak úgy elfogadható igazi szakember, ha a nyelvről, annak eredetéről, szavainak kialakulásáról a tényleges valóságot kutatja, tárja fel a nyelv tulajdonosai, beszélői elé. Különben csak egy simlisen, szándékosan hazudozó!
A nyelvet az első teremtett ember kapta örökül, utódaira átörökíthetően, akik egyszerű emberekként építették fel az elmúlt évezredek folyamán, így a nyelv az övék! Azé a népé, amely oly egyénekből tevődik össze, akik születésüktől fogva halálukig, a bölcsőtől a sírig, mindennapjaikban beszélik, azon mesélnek, regélnek, s e nyelven dalolnak, énekelnek. A már idézett Kosztolányi után szabadon: ’Akikben mélyen benn van, a vérük csöppjeiben, idegeik dúcában, metafizikai rejtélyként, és ebben az egyedül való életben így nyilatkozhatnak meg igazán.’
De a nyelvek eredetét kutató más nyelvűeké is, hiszen az ő nyelvük is ebből sarjazott, és annak minden alapvető elemét, kialakulásának titkait ebben – a teremtés ma is élő nyelvében – találják meg.
Sajnos, a mai közhasználati nyelvet, akadémiai hivatalos, hivatásos bérnyelvészei, ízétől-zamatától megfosztott, központi nyelvészrendeletekkel kénykedv szerint ide-oda ráncigált, túlszabályozott, kiherélt, megcsonkított, és idegen kifejezésekkel teletűzdelt nyelvvé gyúrta. Úgy tűnik, szeretnék végre kivetni, kisiklatni az eredeti pályáról. Azonban e nyelvet védi, a minden más nyelvtől eltérő, sajátos – gyökök szóbokraira, értelemhordozó hangcsoportokra, szó-hangvázak szócsalád rendszerére épülő – nyelvszerkezeti váza. Az idegen szavak nem épülnek be szervesen soha.
A nyelv teljes egésze, tájnyelveivel együtt összetartozó nyelvi egység, s így minden jelensége együtt vizsgálandó. Nem alárendeltje a tájnyelv az úgynevezett „helyes”, száraz szabályok közé szorított köznyelvnek! A tájak nyelveinek oktatása kötelező volna. Azok őrzik az alapnyelv színezetének ősi árnyalatait, ízét-zamatát. A tájnyelvek emelik ki a felszínre a kiejtési lehetőségek ízes fordulatait, ismeretük visz el a nyelv mélységeinek felfedezéséhez. Tájnyelveink nem tartalmaznak mellőzendő kifejezéseket! A közhasználati, irodalmi és tájnyelveket egyaránt párhuzamban oktatni kellene! Az őskortól fennmaradt történeti leírásokat a nyelvi összességgel egybevetve, párhuzamba állítva lehet elhelyezni az elfogadható, oktatandó, vagy mellőzendő oldalon.
Történelem
Történészek jelentős része az ókorban is gazdája kedvére hazudva, őt hősként, bölcsként dicsőítve, írta krónikáit. Érthető, hisz ura asztalánál hízott. Ebből következik, hogy a mai történészek által felhasználható ősi kútforrások jelentős hányada – enyhén szólva – nem teljesen megbízható. Csak a független, kívülálló krónikás beszélt, írt igazat.
Az utóbbi kétszáz évben alig van hiteles, valós tényeket rögzítő történelmi leírás. Majd minden történész simlisen hazudja saját nemzete történelmét, és kora uralkodó politikai tényezőinek kedvére, parancsára ír. A világháborúk vérgőzös eseményeinek irányítói, győztesei íratták, erőltették rá minden népre az események saját szempontjukból kedvezőnek vélt változatát, magukat tisztára mosakodva, a vesztesekre kenvén, hárítván minden ártatlanul kiontott vért, Isten és emberiség ellen elkövetett bűnt, becstelenséget, és persze – mélyen hallgatva a sajátjaikról, a világ legigazságosabb nemzeteiként akarván beajánlani magukat. Mutatóba oly országot vágtak darabokra, kikiáltva főbűnösnek, amely semmiképp nem volt kezdeményezője a világméretű vérontásnak.
Tisztelet a kevés – mellőzött, félresöpört, elnémított – kivételt képező, becsületes történésznek.
Bartha Antal: A IX – X. századi Magyar Társadalom könyvében önmagát tette hiteltelenné: „A magyar hordák megtelepedése ezen az akkor igen ritka népességű, mondhatni teljesen üres területen.” (Kárpát-medence).
A Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, Glatz Ferenc: A magyarok krónikája című életművében írta: „Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek és nőgyilkosság régi tradíció… görbe lábú gyilkosok, primitív hordák, nyelvük nem lévén csak makognak, s a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el…”
Tehát „hordák” – szerintük – ezt írják őseikről! Azaz – valljuk be – nem az ő őseik, hisz felmenőik révén egyikük sem mélyen tudatosan gyökerezett abban a népben, amelynek történelméről ír háttéri erők ösztönzésére. Ennyi.
Ők csak beszélik e nyelvet. Megrendelésre írtak, bensőjükből fakadó utálatot kifejező jelzőkkel dúsítottan.
A Magyar Tudományos Akadémia szerint, a hódító rómaiak alig lelték élő léleknek nyomát Kárpát-medence jóformán teljesen üres területén. A kor krónikása, Ammianus Marcellinus római tábornok másképp ír erről: „Egyetlen szó…: marha”, amelyet említ, jelzi az őslakók kilétét, nyelvi hovatartozását. Azonban a történészek változatlanul azt szajkózzák, hogy ezer év után is csak vajszívű, békés szlávok lézengtek itt, akik közé a legalapvetőbb műveltség nélküli, bamba, makogó kalandor, kegyetlen „görbelábú, gyermek és nőgyilkos” vad, haramia, barbár, durva népség tört be vérszomjasan, gyilkos szándékkal.
Vajon hogyan úszták meg a lézengő őstelepesek, és gyermekei, asszonyai élve?
Vagy tán valami okból gyors megszelídülés vett erőt ezeken a görbelábú, ragadozó, vadbarom magyarokon, és eltűrték a békés, finom szláv bánásmódot. Felolvadtak attól, hogy tárt karokkal, önzetlen odaadó szeretettel fogadták, s hogy megtanították földet művelni, szépen viselkedni, beszélni.
Ha itt nem élt komoly, művelt hagyományokat őrző magyar nyelvű nép, hány nemzedék alatt művelődtek – szláv segítséggel, szláv asszonyok melegágyán, a vad, haramia, barbár, kegyetlen, „honfoglaló” ősmakogók – tagolt veretes magyar beszédű széplelkekké, s oly gazdag szókincsre, amelyen mesélni, rímekben verselni lehet? A vérontáshoz, asszony-, gyermekgyilkoláshoz szokott görbelábúak hörgő durvasága mikor érte el a lírai dallamköltő szintet?
A latin utcanyelvből kialakuló utódnyelveknek jóval több, mint ezer évre volt szükségük a letisztuláshoz!
Az idő itt sürgetett, kétszázezer népdal megírása volt hátra, amelyhez szavakat kellett lopkodni a vajszívű szlávoktól! S hol a népmesekincs? Tulipán virágmotívumok felkutatása varrottasokhoz, faragásokhoz!
A beérkezés és jelen idő közt van kb. 1230 év. Ez behatárolt, megnyújthatatlan idő! Balassi Bálintig, Tinódiig rövid idő, verselő, rímes-dallamos nyelv kialakulásához. A kicsi nagytól tanul, gyerek a szüleitől hallottak szerint beszél, tehát makogva.
Mennyi idő alatt alakult ki a magyar nyelv sajátos nyelvszerkezete, gyökök szóbokrai, hangcsoportjai, hangvázak szócsaládjai, szókincstára teljesen, oly szóbőséggel, hogy nyelvünkben csak a mozgás, vagy a beszéd, szólás mozzanatainak megjelenítésére külön-külön közel 10-15 ezer egyszavas kifejezése van? Évezredek kellenek ehhez!
A valóság – Árpáddal nem honfoglalók, hanem befogadott letelepülők érkeztek. Nem makogtak csak az ázsiai nyelvőrlő malomból jővén, a Kárpát-medencei ősnyelvtől eltérő, kevert nyelven szóltak az őstelepes székelyekhez.
Kalandozásaik valós oka sem tisztázott, mivel ott köznépet nem bántottak, nem raboltak. Nyilaiktól hadinép, tábori papság rettegett.
A Sankt Galleni történet, az egy véletlen áldozattal, jó példa, a magyar hadfiak viselkedésére.
A történészek úgy írnak, mintha szemtanúkként számolnának be, s mindig szembemennek a valósággal. Temérdek nyelvi és tárgyi bizonyíték van: a Kárpát-medence sűrűn lakott vidék volt! Aztán írnak nagy-nagy tömegű népvándorlásokról, holott csak néhány nagyobb család, vagy törzs kért átvonulást az őslakó székelyektől, akik átengedték, de nem keveredtek velük. A „teljesen üres területen” állítással szemben, az évezredek alatt itt élő székelyek által adott, magyar nyelvszerkezeti vázra, gyökökre, épülő több évezredes ősiségű földrajzi nevek: hegyek, völgyek, patakok, folyók, helységek nevei teljesen ellenkezőt bizonyítanak. Kezdetben vízzel borított Kárpát-medencei élővilág kialakulása sajátos történettel bír, erről kevés szó esik a történészek könyveiben vagy semmi.
Az élet, a gazdálkodás, az akkori partvidéken, a mai hegycsúcsok közelében, a hegykaréjokon, fennsíkokon, források, erek, patakok közelében indult. Itt jelentek meg az első szűzfoglaló telepesek, itt alakultak ki foltokban az első tanyák, kistelepülések. A vizek lassú, szakaszos apadása következtében, az iszap leülepedés nyomán képződő lépcsőzetes pallagokon folytatódott a földművelő, állattartó gazdálkodás. A források, patakok, fennsíkok mai napig viselik több évezredes neveiket. A víz apadása nyomán a múló évszázadok alatt, az összetartozó, összeszokott rokoni, kalákakötődésű családok alább-alább költöztek, s vitték a kezdeti településük, és a forrás, patak nevét, mígnem a völgyekben, síkságokon végleg kialakult a mai települési összkép.
Visszatérve a hivatásos történészi hazugságokhoz: itt nem makogók éltek, hanem érzelmileg gazdag, szoros kalákaközösségi életet élő, munkálkodó – gondolataikat őseiktől megörökölt nyelvükön megosztó – emberek. A csúcsoktól lefelé, a folyók torkolatáig kialakuló megnevezések a bizonyítékai, az itt élők több évezredes történelmének. E nevek képzését késztető okokat, jellemzőket kellene kutatni, nem a makogó hazugságot szajkózni.
A néprajz, népköltészet és a nyelv szókincse is mást mond. Aki csak makog, annak értelme silány – ily állapotában tanulásra, alkotásra képtelen. Ha a műveletlen magyar törzsek csak makogtak, mégis honnan a legeldugottabb magyar tájakon is a gyönyörűséges varrottas, kötött, csipkézett, szőtt minták tömkelege? Honnan a faragott-festett fakészítményei és sajátos építő művészete? Honnan az anyaságot jelképező tulipán díszelem –, amely gazdagítja varrottasaik és kelengyés ládáik színes rajzolatait –, ha itt még a későbbi évszázadokban sem termesztették a tulipánt? Akkor e jelképnek minősülő díszítőelemeket valahonnan hozták magukkal? De ez esetben mégis rendelkeztek messzi múltból eredő műveltséggel! A tulipánrajzolatok bizonyítják, hogy eredetük abból a korból való, amikor a Földet a Vízözön előtti páraburok védte, mindenhol egyenlő hőmérséklet uralkodott, és e virág, a tulipán, a többivel együtt, mindenhol virult az ősnyelvűek életterében. A virág alakjának pontos megfigyelése után kialakuló értelmes következtetés nyomán vált a nőiséget szemléltető alapmintává már hosszú évezredekkel ezelőtt.
Szószegény nyelvben nincs verselés, nem lelni rímeket. Makogva nem lehet énekelni. Évezredekbe telik a nyelv feltöltése, dallamvilág kialakulása. Rímek tekintetében utolérhetetlen gazdagságú népköltészete nem jöhetett létre makogásból. A rímek a bőséges szókinccsel rendelkező nyelv hímes mintái mindig a helyükre kérik magukat a versek szövegszövevényében. A népdalt, népmesét nem rendelésre írják, az élet eseményei a késztetők. A népköltészet hosszú évezredek alatt gazdagodóan bővülő kincsestár. A népdal-, népmesekincs egy nép érzelemösszességének szépségekkel telített, dúsított túlcsorduló folyamai által üdítően nedűsített, sarjadó virágözöne.
Kiöblögették a makogó szájukat, kész a gazdag szókincs a versírásra? Pár évtized alatt „makogó, asszony és gyermekgyilkosokból” gazdag néplélekké válva, kialakult a nyelv teljes szókincse, és képes volt több százezer szebbnél szebb prózai mese és dalolható vers, azaz népdal alkotására, ekkorra már kötetnyi népdal állt készen? Mert a guzsalyos fonó-szövő, tollfosztó s egyéb kalákákon ezeket dalolták és meséket is mondtak. Jöhetett a szoknyabolond Balassi Bálint, a regös, lantos Tinódi s a többi rímfaragó verset, dalt írni, volt bőven rímekbe szedhető szó, lehetett válogatni. A magyar nyelven író költők, prózaírók hatalmas szókinccsel bírtak saját nyelvükben.
A reformkor idejére már oly gazdag volt a magyar nyelv, hogy Kazinczy „elérkezettnek vélte” a gyomlálást, kivágta belőle a dallamos félmúltat, Kiherélte a szintén dallamos jövő időt is. amelyet szépen kifogazott, mint egy fogaslécet, vagy mint egy öltözői sorfogast. Szerencsére a tájnyelvek őrzik még itt-ott ezeket a számkivetett igeidőket.
Várjuk a történészektől az események lefolyásának, a szókincs kialakulás folyamatának feltárását időrendi kimutatásban. Hogyan alakult ki ily rövid idő alatt a világ leggazdagabb szókincsével bíró, színes, gazdag nyelv, amelyen a leggazdagabb népmesetár és népdalok több százezrei születtek – ezek szerint – néhány száz év alatt?
Azt tartják, hogy az igazi tudomány, érzelem és indulatmentes. Akkor mégis hitelesek a fenti történészek írásai? Mitől? Hiszen az idézett – sarkalatos történelmi fordulópontokat leíró – állításaik, nemcsak hamis ferdítések, hanem minden tárgy- és észszerűséget, szakmai okfejtést nélkülöző, kaján, cinikus, csúfondáros, rosszmájú, mocskolódó gúnyolódó jelzőkkel teljesek! Valósággal folyik belőlük a leértékelő, gyűlölködő megvetés. Miért? Jöhet a felelet!
Egyedül a beszélt nyelv, a tájak nyelve, a történelem hiteles élő tanúja
Gyökelemzések kimutatják: a magyar nyelvi gyökök, hangcsoport elemek ősiségtől évezredeken át változatlanok maradtak, bizonyítván eredetiségüket. Hosszú évek alatt kikristályosodott véleményem: egyedül a beszélt nyelv mond igazat. A teremtés nyelve, az ősnyelv, amely bizonyítottan ma is él. A mindennapok beszélt nyelvét nem hamisították az emberi történelem évezredein át. Eszükbe sem jutott. A többit viszont mindent. Az irodalmi nyelvet is. A mai közéleti nyelv, a mindennapok közhasználati nyelve, már a felkavart mocsár, pocsolya képét nyújtja.
A nyelvből tudjuk meg, észszerű következtetés nyomán: a világuralomra törő Nimród és hódító utódai nem lehettek a nyelvet megőrző néptörzs őse! Hódító vándor népek soha nem őrizték meg eredeti nyelvüket.
Csak egy – minden életfeltételt biztosítani képes területen – szűzfoglalóként letelepedett, atyái-anyái szokásaihoz, nyelvéhez hűségesen ragaszkodó, önmagát mindennel ellátó, önfenntartó nép volt képes erre. Oly nép, amely semmi okon nem függ mástól, nem enged sorai közé idegeneket, nem vegyül, nem keveredik semmiféle más néppel.
Ha a valóságot kívánjuk megismerni, akkor a ma is élő ősnyelvhez kell fordulni, mint megbízható forráshoz. Az emberi történelem eseményeit csendben figyelő, mindent rögzítő beszélt ősnyelv az egyedüli hiteles tanúja a történelemnek. A mindennapok beszélt nyelve magába szívta, szavakba öntve rögzítette a történelmi események – kép, hang, íz, illat és érintés emberi érzékekre ható – nyomait. Rögzítette az azokra ösztönből megfogalmazódó viszontválaszokat is. Így alakult ki évezredek alatt a nyelv szókincse, mint hatalmas szóvirágos, mintás szövedék, amelyben minden mintázat az emberekkel megtörtént eseményekről beszél. Jelen van az ősi kép a nyelvben pazar, gyönyörű összességben. mivel az eseményeket átélő emberek az érzékeiket érő hatások képe, illata, íze, hangja, érintése nyomán egyre táguló, gazdagodó érzelmeiket visszavetítve alkottak neveket, szavakat. A megtörtént események pontos ismeretéhez fontos volna az évezredek néma tanújának, az ősnyelvnek és szavainak kutatása. A nép ajkán élő tájszavakban mélységesen mély igazság rejlik. Egy igazi, őszinte ember nem neveti, nem röhögi ki a különböző tájak sajátos szerkezetű, kiejtésű szavait. Inkább elgondolkodik: mit is mond mélységében az a szó? Az ősi kifejezéseket őrző tájnyelvek, azoknak ma is élő szavai hordozzák a hamisítatlan ősi valóságot! Talán ezért van, hogy a magyar nyelvoktatás az iskolákban minden eszközzel elfojtani igyekszik a gyerekek tájnyelv használatát, azon a címen, hogy nem helyes, és adja a szájukba az elfogadott hivatalos közhasználati nyelvet: ezt így kell ejteni!
Amióta a hangok, gyökök, hangcsoportok elemzéseibe belemélyedve felleltem, megismertem a nyelv alapvető titkait, mindent átszűrök rajta. Az utódnyelvek által megörökölt szavak megfejtései nyomán kiteljesíthető az ősnyelvi szókincs, és így a régmúlt eseményeire vonatkozóan még átfogóbb ismereteket nyerhetünk.
Persze, ehhez meg kell ismerni az évezredek óta változatlan, állandó állagú gyökök, hangcsoportok, hangvázak keletkezésének kiváltó okait, értelmét, jelentését, színezett árnyalataik mondanivalóját, lévén mindegyiknek legkevesebb három értelmi irányultsága. Gyöknyelvtani elemzés segítségével ismerhető fel a szaporodással kapcsolatos összes kifejezés, e kifejezéseket alkotó nyelvi elemek átszövik az egész magyar nyelvet, mert mindennél fontosabb volt az emberi párkapcsolat, szaporodás, hogy betöltse értelmes lényekkel a Földet. Gyöknyelvtani elemzés segítségével ismerhető fel a nyelv szavainak minden árnyalatot, apró rezdülést rögzítő tartalmi gazdagsága.
A gyöknyelvtani elemzés segítségével ismerhető fel az emberi történelem kezdeti állapota, a mindennapok akkori tevékenységei, eszközei, a hét napjai neveinek kialakulása, azok valós jelentése az egyes napokra tervezett, ismétlődő tevékenységek függvényében. A számok jelentése, megnevezése a szaporodás függvényében alakult ki, és innen válik világossá, mi miért kapta azt a nevet, ahogyan ma ismerjük.
A földrajzi megnevezések bizonyító ereje
Minden ősi földrajzi megnevezés a teremtés ősnyelvén adatott, amelyet egyedüli nyelvként beszélt 2000 éven át az emberiség. Az emberek az érzékeiket érő hatás nyomán, alapján alkották e neveket. Az Özönvíz előtti több mint 1650, s az utána 350 év egynyelvűség idején, mialatt kezdett szétterjedni az északi féltekén a gyorsan szaporodó nép.
A Földön, az akkori földrajzi helyek: hegyek, völgyek, folyók, tavak mindenhol az ősnyelven kaptak nevet. A domborulatok, mélyedések, hegyek, völgyek, folyók, tavak ősnyelvi nevei, megnevezései ezek alapvető jellemzőit rejtik. E nevekben is jelen van az első benyomás ősi képe, s az ahhoz fűződő későbbi tapasztalatok összessége.
A nyelvből tudjuk meg, hogy az Özönvíz után, kezdetben csak az északi féltekén volt élet, ekkor tudatosodott, hogy az észak hideg, zord, mord, nord, a dél meleg. Jóval később ismerte föl az Özönvíz utáni nemzedék, hogy a távoli dél épp oly zord, mord, nord, mint északon, de már a köztudatban rögzült az észak – nord és a dél – meleg fogalom. Ekkor kapott nevet az északi félteke kATLANszerű, több mérföld mélységű GOL Felé (üreg felé) tartó vízáramlat, a GOLF, amitől feltelt nagy kATLANok özöne: k/ATLANTI óceán, kialakult annak sárgászöld SARGASSO tengere. Addig csak bel tó, BALTI tengerré lett. Hófödte, fehér, hALvány, átmÁSZKÁlható, csÚSZKÁlva átcsÁSZKÁlható ALASZKA sáv. Hófödte hegyek nevében az AL ősgyök fehér jelentésű: ALpok, A(L)peninni, UrAL, ALtáj, HimALája, ALaszka, CsALhó.
A nyelvben élő megnevezésekből tudjuk meg, hogy kender, len termesztés, fonás, szövés, kötés, szappanfőzés és sok más alapvetően életfontosságú művelet már az egynyelvűség idején létezett, mivel az utódnyelvek ama alapszavak módosult alakzatait használják. Ez minden másnál is mérvadó.
A nyelvből tudjuk meg – összevetve a bibliai beszámolókkal –, hogy az Özönvíz előtt semmilyen vadtermésű növény nem volt, amint ragadozók, rágcsálók, bogarak, férgek sem voltak kártevők! Mert minden növény, állat, ami teremtetett, hasznos volt. Ezt a mai világ ismeretében fel sem fogjuk.
A nyelvből tudjuk meg azt is, hogy mit jelent, mennyire beszédes a kumisz, a nyereg szó, milyen értelmet hordoz a szekér, kengyel, lőcs, kapa, kasza, gereblye, kucsma, hagyma stb. neve, miért beszél zöldséget az, akinek zűrzavaros, érthetetlen a beszéde. Erről a szótár címszavainál találnak bizonyítékokat.
A nyelvből tudjuk az első fekhelyek neveit: ágy, nyoszolya, matrasz, heverő, kanapé, kerevet, fotel, szófa stb. amelyek a párkapcsolat, nemiség jellemzőit sűrítik, de alakjaik, alkotó anyagaik neveit is őrzik mind a mai napig.
Azt is, hogy mily nagy KEGY a GYAKás adománya, az áGYÉK gyümölcse a GYErmeK, a kis GYEK-szon, az asSZONYi áGYÉK nászának SZONja, zonja, zöngéje, zsengéje = fia, azaz: ÉDESZ, IDISZ MAGva, kICSInye, dISZKÉje, akire bÜSZKE. Ezek a minősítések az utódnyelvek családneveiben megjelennek végződésként, előtagként Példák: JackSON, MAC Arthur, StefanIDISZ, NikolICS, DinESCU, DembinSZKI stb. Az alkotó gyökök, hangcsoportok rejtik a jellemzőket.
A nyelvből tudjuk meg, a HORTOBÁGY névben rögzítve van a kezdeti állapot. Kezdetben egy nagy terjedelmű, gyönyörű, Édenkert-szerű, fás-füves-tavas liget volt. HORT = kert, TOB – bot, botoltható, botolt, azaz megművelt BÁGY = termőföld, BOTszerű növényeket (innen a botanika) növesztő, s hogy jól teremjen GYÁB = vizesárok kell, azaz GYÁBOT (bágy) kell vezetni a HORT, kert növényei (bot – tob) ÁGYához (tobágy). A vizek mesterséges lecsapolása előtt, nem volt puszta, mint ma. Erről a szótárban a címszónál. Azt is megvillantja, hogy a JOB-BÁGY szó eredetileg JOB = munka, JOB – BAJ. Székelyföldön ma is BAJ az elvégzendő munka neve. BÁGY = föld, azaz földművelő, BÁGYasztó.
A nyelvből tudjuk meg, hogy a BOT, mint eszköz, három területen volt használt: földművelő ráBOToló, roBOToló szerszám, lendíthető fegyver és nemi TOBzódási BOT. A BOT jelen volt a munkavégzési folyamatokban. A magvakat BOTtal ütött lyukakba vetették, a gyümölcsöket BOTtal verték le, a gyökereket BOTtal ásták ki. Némelyik mai napig őrzi nevében a BOT nevét: BATUL alma, amelyet BOTOLva szereztek meg, s amelynek nem ártott az ütés. Ez a gyümölcs tartósan tárolható ma is a BOTOLás nyomaival, nem rohad, csak megtaplósodik az ütés nyoma. Van olyan gyökér, amely tájnyelvi és utódnyelvi nevében őrzi a BOT nevet: BATáta, PITyóka, PETerzselyem, PETrezselyem stb. Némelyik BOT alakú, de BOTtal is PÖTckölTÉK, PITszkálTÁK ki, és úgy készítetTEK TÁKot, éTEKet belőlük. A BOToló, ráBOToló munka végét nevezték elBOTolt, elBÜTült állapotnak. Székelyföldön ma is ez a neve. Erről még a bot címszónál a szótárban. Innen az utódnyelvek: raBOTa, roBOTa, arBEIT, arBEJDe, arBEID, és más szavai.
A nyelvből tudjuk meg, hogy BOTkapcsolatú a szomBAT nap neve, mint munkától, BOTolástól mentes nap. A BOT szó, szomBAT (szom = hiány) nevében is megjelenik már a történelem kora hajnalán. A szombat címszónál bővebben.
A nyelvből tudjuk meg, hogy az első fegyver is BOT volt, BOTokkal védték javaikat a szintén BOTokkal támadó hordáktól. BOTokkal hadakoztak egymás ellen. Utódnyelvekben: bate, batle, batalia, batalion stb.
A nyelvből tudjuk meg, hogy az időbeosztás – hónapok, hetek – már a kezdetek idején, az első nagycsaládok, sátoralja törzsek idején kialakultak. A hét napjainak nevei is. Ezek sajátos: munka, közösségi tevékenységek, pihenés beosztásai nyomán kaptak nevet. Minden nap megnevezése azon a napon végzett tevékenység, vagy ahhoz kötődő fő jellemzők nyomán alakult ki a teremtés ősi nyelvén. Nem idegen eredetű egyetlen ilyen név sem a magyar nyelvben. Az utódnyelvekben ezekből alakultak számnevek a nap heti sorrendi neve után: csütör, pént.
A nyelvből tudjuk meg, hogy Arkhimédész csak újra felfedezte azokat a tételeket, amelyek már régtől ismertek az ősnyelvet beszélők, különben nem lennének a nyelvben az ismeret alapú, méret vonatkozású: mérték, érték, merít stb. szavak. Pithagorász tételét is ismerték évezredekkel előtte a PITire hegyezett, mAGAs HÁGÓRA emelt gúlák, piramisok építői, és a nulla fogalmát is. Pithagorász neve magyar nyelvelemekből áll, amint minden ismert ógörög név, megnevezés is. Az ógörög nyelv a teremtés nyelvének negédesen eszezett változataként különült el.
A nyelvből tudjuk meg, hogy a cserekereskedelemből átmenetként, a vas volt az első vásári fémfizetőeszköz. Ez már a sosemvolt, úgynevezett kőkorban, jóval a szintén mondvacsinált bronzkor, vaskor előtt, hiszen a vasat, rezet az Özönvíz előtt, a teremtés utáni emberi történelem első évezredében már ismerték, használták. Az emberiség történelmében nem léteztek az egész emberi műveltséget meghatározó szakaszokra osztó ilyen korok. Azok csak egyes térségeket elfoglaló törzsek életet újrakezdő jelenségeinek helyi nyomai. A ma oktatott történelem itt is ferdít.
A nyelvből tudjuk meg, hogy az ősnyelven kaptak nevet a kezdetben belakott földrészek: JÓl ROPPAnó, porhanyó, poronyó, JÓ ROPA termőföldű EURÓPA. A cIFRA és RIKA (gazdag) KIRÁlyi szépségű AFRI-RIKA – AFRIKA. A hatalmas kiterjedésű, nagy ÁZSIÓval bíró ÁZSIA.
A nyelvi összképből, a földrajzi nevekből tudunk a térségek akkori állapotáról. A Kárpát-tenger vize szakaszos lecsapolódását, üledék pallagok kialakulását. A Kárpát-medence lassú szakaszos felszáradása nyomán a folyókövető költözések, időrendben kialakuló települések nevei beszélnek létrejöttük történetéről. Székelyföldön Barótkövénél eredő patakot követve alapították BARÓT helységét a síkon. Vargyas patak folyását követők VARGYAS falut. Bár előbb a Trencs dombon építkeztek, a síkság felszáradása után a Vargyas mellé költöztek. A Detre folyását követők DITRÓt. Barasó forrásától leköltözők BRASSÓ alapítói. Ajta patak mellett népes családok lakhattak, mert három falu is kitelt belőlük: SZÁRAZ-, KÖZÉP- és NAGYAJTA. Bölön patak forrása mellől BÖLÖN lakói.
Példái ennek a Duna-menti helységnevek is. De beszélnek a Kárpátokból eredő folyók és a kialakuló helységek nevei, amelyek a források jellemzőiről kapták nevüket, mivel ott indult el az emberi élet a kezdetek idején.
Erőteljes példa erre a KÜKÜLLŐ forrásvidéke is sűrűn telített kövekkel, régiesen KÜEKkel, KŰKkel. Mintha a KŰK ELLEnék, szülnék. KŰK ELLIk, KÜK OLLÓja, gidája, fia-lánya, KŰKön ÜLŐ: KÜKÜLLŐ. A világhálón felvétel is lelhető a kűkkel telített forrásvidékről. A forrásánál sűrűn lelhető csillámló ARANYszemcsékről kapta nevét az ARANYOS folyó Az iSZAMló, iSZAMOS iSZApú szőke SZAMOSok, a szintén ISZApos szőke TISZA is forrásvidéke jellemzőiből nyerte nevét, a VÍZTOLÓ s közben tISZTULÓ VISZTULA, valamint az összes többi folyó is.
A földfelszíni változásokat követő események meghatározták a folyók körül élők életét, akik a víz apadásával lassan költöztek mind alább-alább, és többnyire a források jellemzői szerint adtak nevet kialakuló településeiknek, helységeiknek, s a folyók a torkolatig forrásuk jellemzői nyomán kapott neveiket őrizték meg. Így kapunk képet elmúlt évezredek történelméről, s megtudjuk a települések kialakulásának sorrendjét is. Fényt derül arra is, hogy a Kárpát-medencében – Európa többi nagytérségeitől eltérően – a helységek kialakulása: hegyvidék –> alföld irányú volt. A hegyvidéki települések évszázadokkal, évezreddel régebbiek, mint a síkvidékiek. Kutatni kellene a forrásvidékek körül az első ősi telephelyek nyomait keresve.
A nyelvi összképből, a földrajzi megnevezésekből ismerjük fel, hogy az ősnyelvet megőrző fő törzs itt székelt a Kárpát-medencében jóval a római kort megelőzően, már az Özönvíz utáni első századoktól, sőt már az Eszter, Iszter folyó, a Fekete tenger kialakulása előtt. E nép, az itt letelepedése után, soha nem vándorolt, nem hódított, csak muszáj önvédelemből fogott fegyvert. Ők adtak nevet mindennek a térségben. Ők voltak a székita, szkíta nép ősnyelvet őrző, szorgalmas, munkálkodó főtörzse, nem az Ázsia térségében élő, idegenekkel is keveredők. Ezeket végül ők hívták, vagy tőlük kért bebocsátást Árpád fejedelem katonai hadi népe. A nyelvi összképből tudjuk meg, hogy Árpád bejövetele nem honfoglalás volt, hanem bekéredzés, befogadás az ősnyelvet őrző főtörzs ölébe.
A kialakuló földrajzi nevekben, a nyelv rögzíti, mi, hogyan változott a tenger vízszint emelkedésével megszűnnek a földrészek közti átjárók. Atlantisz eltűnik, a szárazföldi út megszűnik Afrika Jóropa (Európa) közt Gibraltárnál. Északon csatorna alakul ki, elvágva a kalét, utat a Brit-föld felé, Alaszkánál megszűnik az átkelő. Az északi Bel-tóból Balti-tenger lesz, víz alá kerülnek városok a Földközi-tenger és Fekete-tenger közti térben. Afrika, Adria partvidékén lakott térségek kerülnek víz alá, elmerül Heraklion, kialakul az Átrontó-szoros (Otrantó), szigetté válnak Szicília, Korzika stb.
A nyelvi összképből, a meghatározó ősi törzsek sajátos jellemzői nyomán kapott neveiből, ismerjük fel – tetszik vagy nem tetszik – a létszámban szaporodásuk révén az alaptörzsekből kialakuló nemzetek fő jellemzőit: barangoló, csatangoló, marcangolók, mongorolók, szokotáló kiszámítással élők, székelők, törők-zúzók, türkölők, galléros flancolók, spannos merev, ólálkodó viselkedésűek, kotrobáló keltaibérek stb.
A félreértések elkerülése végett, szeretném kiemelni, hogy az összes földrészeken létező, magyar nyelven jól érthető földrajzi megnevezések (tamana) nem azt jelentik, hogy ott valaha magyar uralom volt, csak azt, hogy az akkor még egyetlen ősnyelv volt a névadó nép beszélt nyelve, amelynek akkor nem volt semmilyen neve, mert nem kellett megkülönböztetni semmilyen más nyelvtől, s amely a mai magyar nyelvvel azonos. A később módosuló nyelvek beszélőinek ajkain a megnevezések is módosultak, de alkotó gyökeik nem változtak, s így felismerhetők.
Ázsia némely részén a hadakat viselő szkíták, és a még ősnyelvet beszélő volgai bolgárok adtak földrajzi neveket.
Az újabb kori földrajzi nevek is ősnyelvi gyökökre épülnek, mivel egyetlen nyelvnek sincsen más szóalkotó eleme, csak az ősnyelvből megörökölt gyökök, hangcsoportok!
A nyelvészek előszeretettel jelölnek meg szavak eredőiként, közvetítőiként oly nyelveket, amelyek a történelmi újkorban alakultak ki. Ezek a végleges alakjukat alig több mint 6-800 éve elnyert, de azóta is folyton alakuló nyelvek – például a latin utcanyelv utódai: francia, spanyol, portugál, olasz, okcitán stb.– a nyelv-, szóeredet kutatásban nem alapnyelvek, amelyekhez igazodni kellene! Ezek mindegyike csak egy a sok többi utódnyelv közül. E nyelvek összes gyökei, szóelemei ősnyelvi eredetűek, és jelentésük, összes jellemzőik csak a mai magyar nyelven magyarázhatók meg!
——————————————————————————————————————————
FONTOS! E szótárban a címszavak utáni dőlt betűs meghatározások a Magyar Értelmező Kéziszótárból valók. Ezek találóak, pontosak. Szintén a MÉKSZ-ből van a dőlt betűk utáni zárjelben […] a hivatásos nyelvészet minden valós alapot nélkülöző hamis szóeredet megállapítása. Az ezt követő gyöknyelvtani szóelemzés viszont bemutatja, hogyan alakult ki a szó a teremtés ősnyelvében, a mai magyar nyelvben, s milyen jellemzők nyomán adtak neveket. Példaként:
bársony, bárszony – Selymesen sima felületű, puha tapintású finom bolyhos szövet. [török] A BÁRSONY szó a B.R – R.B gyökből indul: BáR, BőR – RaB, RiB. Élt az eszező BÁRSZONY változat is. A BáR – RaB gyök a BőR – RiB hasonlata a finom, simogatható női BŐR, RIB. BÁRSONYba, BÁRSZONYba BURkolható a női test. Egy másik bizonyíték az ősnyelvi, azaz magyar eredetre, a szó hangváza: BáRSZoNY – aSSZoNYBőR hangváz: B-R-SZ-NY – SZ-NY-B-R.
Látható, a szó minden alkotója magyarul magyarázható magyar értelmet hordozó magyar nyelvelem.
A hivatásos nyelvészet állításai ellenében e szótár, a magyar gyöknyelvészet elemző eszközeivel, az emberi öt érzéket – kép, hang, illat, illetés, íz – érő hatás viszontválaszát keresi, a megnevezésként fennmaradó tagolt nyelvi képződményt. A jellemzők nyomán alakuló névképző folyamatot vezeti le, s így a valós szóeredetre mutat rá.
A hivatásos nyelvészet képviselői az ő nézeteiktől eltérő megállapításokat hibásaknak véve, azokba kapaszkodva ócsárolandják talán a könyv anyagát, személyemet, ám a gyöknyelvészet itt felvonultatott elvi tételei és tárgyi bizonyítékai ellen semmilyen helytálló hatékony érvet nem tudnak felhozni.