Ősmag(yar)-nyelvi szavainkról némi keserű, maró gúnnyal
NEFELEJCS – Érdes levelű, apró, halványkék virágú növény. [MÉKSz: német] A növény nem német, hiszen annak nincs nemzetisége. Nem is a növényről van szó, hanem a névről, és teljesen érthető, hogy német eredetet írtak, ugyebár, ha NEFELEJCS magyar szó?! Az, hogy szószerinti fordítása némileg megegyezik, ez azt jelenti, hogy onnan vette a magyar nyelv. A német vergiss – felejt, mein – enyém, nicht – nem. Vergissmeinnicht – nefelejcs. De a magyar annyira bunkó, hogy mégsem szó szerint vette át: NEMENYÉMFELEJT, hanem: NEFELEJCS. Mert a magyar nyelv tömören fogalmaz. A nefelejcs szóban benne van az is, hogy RÓLAD, RÓLAM, vagyis KETTŐNKRŐL van szó, hogy te engem ne felejts el. Ehhez elég annyi: NEFELEJCS. E szó az ősmag(yar)-nyelven alakult ki, és lám, majd minden nyelv szó szerint ily értelemmel nevezte meg saját nyelvén ezt a rokonszenves, szerény, szép kisvirágot. Így a román NU-MĂ-UITA, az angol FORGET-ME-NOT, holland VERGEET-MIJ-NIET, szuahéli KUSAHAU-ME-SI, maláj LUPA-SAYA-TIDAK, tamil MAṟAKKA-EṉṉAI-ILLAI stb. Akkor a magyar nyelv miért ne tehette volna meg saját erőből, német segédlet nélkül? A válasz: azért mert a szótárszerkesztők, megbízóik és a glatzok szerint annyira buta, bunkó, béna a magyar, de annyira, hogy szükségét is állva végezte, ruhában, amíg egy szláv vagy német nem mondta meg: te, ökör, ehhez le kell guggolni, s le kell tolni a nadrágot. Csak arra nehéz rájönnöm a bunkó magyar agyammal, hogy ez a sok okos takonyevő, buzi majom mi a jó édesanyját keres e bunkó ország bunkó népe közt? Mennének innen, míg valamennyinek nem sül el az agya a sok okos töltettől!