Napjaink csavaros valósága, hogy a szóbeli megnyilvánulásaikban békére vágyó, békét áhító emberek nem a történelem békés alkotóit, nagy feltalálóit, azoknak a mindennapi munkát, a megélhetést könnyebbé tevő felfedezéseit kívánják megismerni, hanem inkább a történelem nagy verekedőit, dicső múltú bajnokait, a vért ontó ősi hősöket.
Mindenki a harcokról, háborúkról szeret olvasni, azokról kíván többet tudni.
A történelem mindenkori békés embere nem méltó arra, hogy a krónikák lapjaira kerüljön, mert a történelem csak vért ontó, válogatás nélkül gyilkoló, romboló, javakat tönkretevő hadi népekről, s a békés ember munkájából gazdagodó, de azt kíméletlenül elnyomó, kifosztó erőszakos uralmakról, uralkodókról beszél. Azokról szólnak a dicshimnuszok.
Senkit, vagy nagyon keveseket érdekel, hogyan épült fel az ősnyelv, hogyan élte túl alkotó gyökeivel teljesen változatlanul a történelem pusztító viharait. Pedig tudnia kellene mindenkinek, hogy az ősnyelv nem veszett el, nem veszhet el, és hogy az ősnyelv egyetlen gyökszava sem változott meg szemernyit sem évezredeken át. Azon a nyelven szól a legtöbb népdal, a legszebb szövegekkel. Azon a nyelven őrizték meg a legtöbb ősi történetet, amelyet a mai tudomány semmibe vesz, ennek ellenére igazak.
Az ősnyelvet a maga páratlan szépségében, az övéiért, szeretteiért dolgozó, békésen szántó-vető föld embere építette fel, őrizte meg.
Ő a történelem igazi hőse.