(részlet)
Vannak gyászosan lesújtó nagy pillanatok az életben. Egy szeretett, kedves hozzánk tartozó személy távozása az életből. Még lesújtóbb, ha egy váratlan baleset áldozata lett.
Ha egy kisgyerek veszíti el szüleit végzetes balesetben. Ott maradni egyedül ebben a rideg, érzelemszegény világban azok nélkül, akik addig szeretettel ölelték magukhoz, minden gondját-baját, szükségleteit fölvállalták. Akiknek ő mindenüket jelentette, s akik védőpajzs voltak számára, akik a szülői szeretet, melegség, védelem, oltalom, biztonság megtestesítői, gyermeki igényeinek kielégítői voltak. Akiken kívül senki nincs a világon – senki, aki szülői ösztönből eredően, és úgy, oly tiszta szívből tudja szeretni.
Soha. Senki. Ez egy végzetes veszteség.
Egyszerre szakad el a szeretet éltető lelki köldökzsinórja, és a túlsó felén nem marad senki, eltűnik a forrás onnan, nem árad rajta tovább az éltető szeretet, rajongás, és ő egyedül leng azon védtelenül. Nincs többé anyuka, apuka! Hatalmas űr tátong tovább lelkében, melyet nem tud betölteni senki úgy. Örökre elvesz életéből ez a kincs, soha vissza nem térően. Mintha az élet színpadán levő gong megkonduló hangja visszhangzana – egy fémes, rideg kongás, mely könyörtelenül lezár egy boldog fejezetet az életben. Ez egyike a legridegebb, legfájóbb szívdermesztő pillanatoknak. Még élesen jelen van a szívben a boldog együttlét emléke, de már elvágva a fonal, soha össze nem köthetően.
Árván egyedül maradni, simogató szülői kéz nélkül ebben a szeretetnélküli világban, akár egy zsenge palánta a pusztító jégesőben, a dühöngő viharban. S mily hosszú időnek kell eltelnie, hogy enyhüljön a fájdalom, hogy elmosódjon, s hogy a múlt drága kincsévé válva balzsamként is hasson az emlékezés. Hogy valami örömnek is helyet adjon, hogy fölemelő pillanat is jöhessen majd, ami vigasztal.
Mert jöhet. Ez a lélek gazdagságának függvénye. A fájdalomnak van megtermékenyítő hatása is, s ha érzelemben gazdag a lélek, akkor van, amibe gyökereznie.
Az igazgyöngy is fájdalom terméke! És micsoda érték, micsoda szépség rejlik benne!
Egy tragédia híre lesújtó, gyászos pillanat! Elveszíteni felnőtt korban is azokat, akiket szeretünk, hatalmas veszteség. Egy szeretett gyermek elvesztése, aki belőled, testedből, lelkedből épült, édes magzatod, akivel minden mozdulatában, sikereiben, kudarcaiban együtt éreztél, együtt örültél, együtt sírtál, együtt lélegeztél, érte éltél, akire minden szereteted áradt. Akinek igyekeztél átadni minden élettapasztalatodat, hogy elkerülje a bukásokat. Akit drágábbnak éreztél önmagadnál, életednél. És egy sorscsapás, egy szörnyű tragikus pillanat nyomán nem marad más csak fényképe, ruhái, tárgyai.
De döbbenetesen lesújtó, egy pillanat alatt elveszíteni azt is, akit ifjan megszerettél, akivel együtt terveztél, együtt élted meg életed legboldogabb éveit. Amikor sajgó szívvel, mérhetetlen torokszorító fájdalommal nézed a helyét…, ahol ülni szokott…, ahol eljárt…, megérinted könyveit, ruháit, még érzed illatát … Ébredéskor még a vele álmodás kábulatában ösztönszerűen átnyúlsz az ágy másik felére megsimogatni…, de nem találod…, nincs ott…, többé soha nem lesz már ott! Elment… örökre…
Csak álmaidban jön eléd, csak álmaid vigasza marad számodra.
Nincs rosszabb, mint egyedül maradni. Amikor már nincs, kinek elpanaszoljuk fájdalmainkat, kinek vállán elsírjuk bánatunkat, nincs, kivel megosszuk a továbbiakban bennünket érő örömöket.
Ezek a gyászos pillanatok késztetnek mérlegelésre, elmúlt életünk újraértékelésére, új értékrend kialakítására.
Ekkor döbbenünk rá, hogy sokszor milyen hiába futottunk, hogy semmilyen anyagi gazdagság nem pótolja a szerető emberi kapcsolatokat és a kapcsolatokat megszínesítő érzelmi nagy pillanatokat. Talán több időt kellett volna együtt lennünk vele. Mindent érte tettünk, érte gyűjtöttünk, közben nem volt időnk rá, csak futó pillanatok, és ő már nincs. Semmit sem ér a sok gürc, futás, pénz, ha elveszítjük a küzdelmeink kedvezményezett célszemélyét. Különösen, ha minden erkölcsi szabályt felrúgva halmozunk értelmetlenül, ha tetteink mögött nincs szerető emberi érzelem. Halmozunk akár a mások kárára is, csak a pénz szeretetétől vezérelve, s akiknek emiatt elveszítjük értékelését, rokonszenvét, fájdalmunkban sem éreznek egyet velünk.
És ez talán a legrosszabb!
Ha ilyenek voltunk, magunkra maradunk a fájdalmak végeláthatatlan sivár homoksivatagjának közepén, együttérzés, vigasztaló szó nélkül. Csak a végtelen forró, élettelen homokmező, semmi zöld, semmi remény. A sivatagban a kincsek mit sem érnek. Ott az üdítő víz az érték, az jelenti az életet, nem a kincsek, nem a pénz, és a velünk együtt érzők vigasztalása üdítő víz számunkra a fájdalmak sivatagában!
Mert szívenütő egyedül maradni a fájdalommal. Akiktől vigasztalást remélnénk, várnánk, távolról elkerülnek, és akkor talán rájövünk, hogy semmi, a világ minden pénze sem ér fel értékben a szeretetteljes emberi kapcsolatokkal!
Semmi! Semmi!
És ha a megjobbító gondolatainkat nem felejtjük ott a gyászháznál vagy a temető kapuján belül, hanem hazavisszük, és engedjük, hogy hatással legyenek a továbbiakban életünkre – értelmesen, szívvel, szeretettel élni –, akkor annak a gyászos pillanatnak jobbító hatása is lesz ránk.
Az élet nem áll meg! A szeretett kedves emlékét megőrizzük, és szivárványosan csillogó könnyeinken át továbbra is a jövőt, az élet értelmét, a valódit, igazi értelmet kell keresnünk, mert vannak még talán élő szeretteink, akik várnak ránk, akiknek még nyújtani tudunk. Olyanok, akik általunk, rajtunk keresztül vélik beteljesülni jövőbeni elképzeléseiket
Tovább kell lépnünk, és remélnünk! S akkor az addig elszenvedett fájdalmainkból még terem igazgyöngy számunkra, amelyben mások is gyönyörködhetnek.
S talán következnek még nagyon szép, fölemelő, örömteli nagy pillanataink is életünkben.
Úgy legyen!