Mi a pillanat? A szempillantás, egy rövid villámlás, egy vaku villanása. Csak egy másodpercbe is több villanás fér bele. S akkor mennyi fér el egy percbe? Egy órába, egy napba, egy évbe? És hány pillanat fér el egy életbe? Milliók milliója! És események nagy pillanata? Abból is elférne sok, de talán még sincs oly sok belőle életünkben.
Ezekről a pillanatokról nem is lehet írni a teljesség igényével, mert egy nagyon hosszú tanulmány kerekedne ki belőle. Csak felvillantani lehet néhányat közülük. Mi is az ilyen pillanat? Ami azért már csak képletesen pillanat. Ez sokféle lehet, de mindahány érzelmi töltetű. Lehet fölemelő, lehet lehangoló. Ezeket tovább boncolva lehet vidám, örömteli, de lehet szomorú, lesújtó, gyászos, lehet magasztos, de mindegyike valamilyen eseményhez kötődik, és mindannyi a szívre hat. Ezek az élet mérföldkövei. Ezekből áll össze emlékeink könyve. S emlékeink könyvében a nagy pillanatok a fejezetek címsorai. Eseményi nagy pillanat nincs oly sok az életünkben. Oly felemelő pillanat, melyre mindig szívesen emlékszünk vissza, mely valahányszor visszatér emlékezetünkbe, betölti egész lényünket, melytől melegség futja el szívünket, vagy kellemes borzongás fut végig rajtunk. Oly pillanat, mely fájó ugyan, de mégis vissza-visszatér, s bár könnyekre fakaszt, mégis gyógyírként hat, mert egy szeretett lényhez tartozó, vele átélt közös emlékeinkhez kötődő.
A szülőnek drága pillanatok a gyerek érkezése, az első hang, az első mosoly, az első csicsergés, az első lépés megtétele. Az első lépés a kisgyerek számára is nagy pillanat. Még akkor is, ha erre nem emlékszik vissza felnőtt korában. Emlékszem, amikor nagyobbik fiam két héttel első születésnapja előtt önmagától lépett kettőt az ágytól a fűtőtestig. Oly nagyot kiáltott, amilyen csak a kis torkán kifért, akár egy indián vezér a megnyert csata után. Vagy egy futball-világbajnokság döntőjében a csatár az általa rúgott – a trófea sorsát eldöntő – gólnál. Egy kisgyerek első sikerének tele torokkal világgá kiáltott győzelmi ujjongása volt. Soha nem felejtem el örömtől sugárzó, diadalmas arckifejezését. Megkapaszkodott a fűtőtestben, megfordult, becélozta a távot, s vissza az ágyhoz. S többé nem kellett járóka. Ellökte magától. Hatalmas jelentőségű esemény volt a kisfiam számára. Felnőtt az életben rá váró kihívások egyik legnagyobbikához, az elsőhöz a nagy-nagy feladatok közül. Járt a saját lábán! És egyedül!! E sikernek euforikus öröme tört föl abban az örömrivalgásban. Ettől kezdve csak egyedül akart járni. És nagyon örült minden megtett lépésnek a kisgyerek őszinteségének mesterkéletlen, felhőtlen örömével. Ez volt egyike a nagy pillanatoknak. Neki is, nekünk is. Ez egy drága emlékként marad meg a szülő szívében, és nagyon örülök, hogy épp otthon voltam, jelen lehettem ennél a nagy pillanatnál.
A kellemes, édesen borzongató pillanatok legtöbbje elmúlt fiatalságunkhoz kötődik. Némelyike a gyönyörű pillanatok fogalomkörébe tartozó. Ezek a pillanatok szemszögenként mások. Elbűvölően gyönyörű pillanat, amikor először toppan eléd egy neked rendkívülien tetsző lány. Felkavaró érzés, amikor először fogod meg e lánynak a kezét. Megszorítani sem mered, félsz, nehogy elhúzza. Aztán mégis finoman, és az ő keze megremeg. A kezek beszéde a kezdet. Az első érintés első pillanata, annak varázsa. Összeér a delej két pólusa, bezárul a kör, megindul az áram, kigyúl valahol bent az egész énedet beragyogó fény… Napokig, … talán egy életen át hatása alatt maradsz. Egy lánynak kellemes pillanatnak számít, ha egy fiú észreveszi őt, és hosszan, kitartóan nézi. Ez azt jelenti, hogy nem volt hiábavaló a smink, a frizura, a szép blúz, szoknya, cipő, táska. Jó az összkép, figyelemfelkeltő! Magára vonta a fiú tekintetét! Tulajdonképpen ez minden nő összes szépítkezési fáradozásának célja – tetszeni. Abban a pillanatban ő egy kifutón, emelvényen megmutatkozó topmodell, manöken, színésznő, s ha sikere van, akkor óriási sikerélménye is van! Mindent elért, amit el akart érni, mert elbűvölt egy férfit. A szíve olvad tőle, és örömének alig van határa. – Megfogtam tekintetét, körülölelt, körülsimogatott vele! És ha még tudná, hogy mi megy végbe a férfi szívében! Mert a férfilélekre olyan felajzó hatással van a látvány, mint a női testnek az érintés, simogatás. De ezt talán a kislány még nem is tudja, csak sejti. De ez is elég első lépésnek. A lánynak még az a nagy pillanat, ha a neki is tetsző fiú láthatóan bezsong tőle, aztán megérinti, megfogja kezét. Rendkívül fölemelő érzés számára, ha kezet csókol, ha szeméből sugárzik a szépsége iránt érzett elbűvöltség, a vágy gyötrő lángja, gyöngéden magához vonja, átöleli, megsimogatja, becézi, kényezteti, megcsókolja. És később, ha felidézi az édes pillanatokat, mindig végigfut testén a delej. Férfiként más a szempont. Nem az volt a nagy pillanat, amikor ránéztem egy lányra, hanem, ha a lány észrevett, és mosolyogva visszanézett rám. Nem az volt, amikor megfoghattam a lány kezét, hanem, ha a lány engedte kezét belesimulni, és meg is fogta a kezemet. Nem az volt, ha magamhoz vonhattam a lányt, hanem ha ő is hozzám simult, és nem az volt a nagy pillanat, ha megcsókolhattam a lányt, hanem, ha a lány visszacsókolt, sőt, ha gömbölyű karjaival átölelte nyakamat, és visszacsókolt. Ez már egy nagy-nagy pillanat volt számomra! A legnagyobbak egyike! Remélhetően neki is. S minden ilyen pillanatnál elöntött a bizsergető forróság. Egyébként ezek mind egyenként a nagy pillanat részei. A szerelmes szív pillanatai. Hasonlít a nagy művészek művei lépésenkénti alkotási mozzanataihoz, mely külön-külön, egyenként is a művész öröme, és végül elvezet a beteljesüléshez, a leleplezés nagy-nagy pillanatához. Amikor lehull a lepel! De ezek csak az egyszerű, őszinte szívűeknek nagy pillanatok. A nagymenőknek: egy Don Juannak, Casanovának nem. Azoknak csak egy tyúk a sok közül. Csak a puha, sikamlós emlék marad, de a személy nem. Szőke volt, vagy barna? Talán…, de ki tudja …, és mit számít? Á… nem is emlékszik… kit érdekel már? Azoknak nincsenek nagy pillanataik. Az övék nem szerelem, hanem valami olyan, élménynélküli szalag-sorozatgyártáshoz hasonló, trófeagyűjtő, ösztönkielégítő tornagyakorlat, és egy ok a többi kan előtti dicsekvésre. Hasonlítanak ahhoz, aki sietve, zabálva eszik, nem érzi az illatokat, orra akár a cipő orra, nem élvezi ki ínyével az étel ízét, nagy darabokban nyeli le. Siet vele, még két ebédre hivatalos. Egyik eset élményanyagát fel sem dolgozzák nem létező szívükben, s már ott a másik. Habzsolják az életet, elkenik szájukat, elmaszatolják magukat. Vagy, mint ki hallgatja a zenét, lebeg a dallamok szárnyán, de nem várja ki az utolsó akkord elhangzása utáni felemelő pillanatot, a művészi élmény teljes átélését, a gyönyörű akkordoktól felkorbácsolt, emelkedett hangulatban levő lélek hullámzásának begyűrűződését, elcsitulását, máris rohan tovább, van még egy koncert… Nincs igény a fennkölt hangulat szépségeinek átélésére, az abból való megújító feloldódásra. Nincs is nagy pillanat életükben, összefolyik minden, ami emlék lehetne, emléktelen, értéktelen zagyvasággá. Fogadják részvétünket. Az ilyenek, bár mozgalmas az életük, mégis élménytelenek, akár az utcalányok kiégett, sivár élete, vagy, mint a csak a pénzre összpontosító, zsugori harácsolók. Hamar kiégnek, koravének lesznek, hamarabb elmennek. Jó utat nekik.
Az is egy pillanat, amikor nagy későre, de ráébredünk, rádöbbenünk tapintatlanságunkból eredő valamilyen nagy hibára, mellyel másoknak okoztunk kellemetlen perceket, s melyeket helyrehozni már nem lehet, késő. Erről szól az alábbi történet. A hatvanas években, húszas éveim közepén udvaroltam egy lánynak, ahová száz kilométerről utaztam átlag kéthetente. Akkoriban sokat dohányoztam, napi két csomag épphogy elég volt. Náluk senki nem dohányzott, én viszont hatalmas füstfelhőket hagytam magam után. Nem sokkal azután, hogy kapcsolatunk véget ért, elhagytam a dohányzást. A későbbiekben egy alkalommal arra jártam, és bementem hozzájuk. Körülbelül egy félórát ültem ott, s mielőtt eljöttem volna, a lány anyukája megkérdezte, hogy most nem dohányzom? Mondtam: nem, de miből gondolja? Mire ő megjegyezte, hogy régebb ennyi idő alatt kettőt is elszívtam. Majd hozzátette: – Ha tudnád, mennyit szellőztettünk minden ittléted után. Mintha egy hatalmas pofont kent volna le nekem, amit meg is érdemeltem volna! Azt hittem, elsüllyedek a szégyentől, és még ma, annyi év után is elszégyellem magam, ha eszembe jut akkori tapintatlanságom, és gondolatban mindig bocsánatot kérek tőlük. A tapintatlan dohányos olyan, mint a liba. Oda fosik (elnézést), ahol el van söpörve. Nos – sajnos – ilyen voltam akkor én is.
Nagy pillanat egy valamire való alkalmasság, tehetség felfedezése önmagunkban. Például amikor az első dallam pendült meg bennem. Csodálatos érzés volt. Eldúdoltam, nem akartam hinni. Ez bennem fogant?! Nem lehet igaz! Nem hallottam már valahol? Nem! Aztán újra. Ujjongni tudtam volna, világgá kiáltani, mint kisfiam első önerőből megtett lépését. Olyan fölemelő, varázslatos érzés lehet ez, mint amikor az első magzat adja első életjelét, … először mozdul meg az anyuka méhében. Mai napig minden, amit sikerrel megalkotok – legyen akár csak egy szövegtöredék, egy mondat, vagy egy mély gondolat sikeres, közérthető kifejtése, egy dallam, egy dalszöveg – határtalan örömmel tölt el. Akkor is, ha egy pillanat alatt jött ihletés alatti, s akkor is, ha tudatosan kidolgozott valami. Minden ilyen eset egy-egy csodálatos pillanatnak számít életemben. Az alkotás örömének nagy pillanatai. És az is kellemes pillanat, ha egy olvasóm kedvezően nyilatkozik írásaimról. Ha azt mondja: tetszett neki, mintha az ő gondolatait írtam volna le, személyesen az ő szívéhez szólt, vagy szinte önmagát látta benne, ő is ugyanezt írná, mert ez van neki is a szívében. És biztat: csak így tovább, s mellyel további munkára sarkall.
——————
S vannak gyászosan lesújtó nagy pillanatok. Egy szeretett, kedves hozzánk tartozó személy távozása az életből. Még lesújtóbb, ha egy váratlan baleset áldozata lett. Ha egy kisgyerek veszíti el szüleit végzetes balesetben. Ott maradni egyedül ebben a rideg, érzelemszegény világban azok nélkül, akik addig szeretettel ölelték magukhoz, minden gondját-baját, szükségleteit fölvállalták. Akiknek ő mindenüket jelentette, s akik védőpajzs voltak számára, akik a szülői szeretet, melegség, védelem, oltalom, biztonság megtestesítői, gyermeki igényeinek kielégítői voltak. Akiken kívül senki nincs a világon – senki, aki szülői ösztönből eredően, és úgy, oly tiszta szívből tudja szeretni. Soha. Senki. Ez egy végzetes veszteség. Egyszerre szakad el a szeretet éltető lelki köldökzsinórja, és a túlsó felén nem marad senki, eltűnik a forrás onnan, nem árad rajta tovább az éltető szeretet, rajongás, és ő egyedül leng azon védtelenül. Nincs többé anyuka, apuka! Hatalmas űr tátong tovább lelkében, melyet nem tud betölteni senki úgy. Örökre elvesz életéből ez a kincs, soha vissza nem térően. Mintha az élet színpadán levő gong megkonduló hangja visszhangzana – egy fémes, rideg kongás, mely könyörtelenül lezár egy boldog fejezetet az életben. Ez egyike a legridegebb, legfájóbb szívdermesztő pillanatoknak. Még élesen jelen van a szívben a boldog együttlét emléke, de már elvágva a fonal, soha össze nem köthetően. Árván egyedül maradni, simogató szülői kéz nélkül ebben a szeretetnélküli világban, akár egy zsenge palánta a pusztító jégesőben, a dühöngő viharban. S mily hosszú időnek kell eltelnie, hogy enyhüljön a fájdalom, hogy elmosódjon, s hogy a múlt drága kincsévé válva balzsamként is hasson az emlékezés. Hogy valami örömnek is helyet adjon, hogy fölemelő pillanat is jöhessen majd, ami vigasztal. Mert jöhet. Ez a lélek gazdagságának függvénye. A fájdalomnak van megtermékenyítő hatása is, s ha érzelemben gazdag a lélek, akkor van, amibe gyökereznie. Az igazgyöngy is fájdalom terméke! És micsoda érték, micsoda szépség rejlik benne!
Egy tragédia híre lesújtó, gyászos pillanat! Elveszíteni felnőtt korban is azokat, akiket szeretünk, hatalmas veszteség. Egy szeretett gyermek elvesztése, aki belőled, testedből, lelkedből épült, édes magzatod, akivel minden mozdulatában, sikereiben, kudarcaiban együtt éreztél, együtt örültél, együtt sírtál, együtt lélegeztél, érte éltél, akire minden szereteted áradt. Akinek igyekeztél átadni minden élettapasztalatodat, hogy elkerülje a bukásokat. Akit drágábbnak éreztél önmagadnál, életednél. És egy sorscsapás, egy szörnyű tragikus pillanat nyomán nem marad más csak fényképe, ruhái, tárgyai. De döbbenetesen lesújtó, egy pillanat alatt elveszíteni azt is, akit ifjan megszerettél, akivel együtt terveztél, együtt élted meg életed legboldogabb éveit. Amikor sajgó szívvel, mérhetetlen torokszorító fájdalommal nézed a helyét…, ahol ülni szokott…, ahol eljárt…, megérinted könyveit, ruháit, még érzed illatát … Ébredéskor még a vele álmodás kábulatában ösztönszerűen átnyúlsz az ágy másik felére megsimogatni…, de nem találod…, nincs ott…, többé soha nem lesz már ott! Elment… örökre… Csak álmaidban jön eléd, csak álmaid vigasza marad számodra. Nincs rosszabb, mint egyedül maradni. Amikor már nincs, kinek elpanaszoljuk fájdalmainkat, kinek vállán elsírjuk bánatunkat., nincs, kivel megosszuk a továbbiakban bennünket érő örömöket.
Ezek a gyászos pillanatok késztetnek mérlegelésre, elmúlt életünk újraértékelésére, új értékrend kialakítására. Ekkor döbbenünk rá, hogy sokszor milyen hiába futottunk, hogy semmilyen anyagi gazdagság nem pótolja a szerető emberi kapcsolatokat és a kapcsolatokat megszínesítő érzelmi nagy pillanatokat. Talán több időt kellett volna együtt lennünk vele. Mindent érte tettünk, érte gyűjtöttünk, közben nem volt időnk rá, csak futó pillanatok, és ő már nincs. Semmit sem ér a sok gürc, futás, pénz, ha elveszítjük a küzdelmeink kedvezményezett célszemélyét. Különösen, ha minden erkölcsi szabályt felrúgva halmozunk értelmetlenül, ha tetteink mögött nincs szerető emberi érzelem. Halmozunk akár a mások kárára is, csak a pénz szeretetétől vezérelve, s akiknek emiatt elveszítjük értékelését, rokonszenvét, fájdalmunkban sem éreznek egyet velünk. És ez talán a legrosszabb! Ha ilyenek voltunk, magunkra maradunk a fájdalmak végeláthatatlan sivár homoksivatagjának közepén, együttérzés, vigasztaló szó nélkül. Csak a végtelen forró, élettelen homokmező, semmi zöld, semmi remény. A sivatagban a kincsek mit sem érnek. Ott az üdítő víz az érték, az jelenti az életet, nem a kincsek, nem a pénz, és a velünk együtt érzők vigasztalása üdítő víz számunkra a fájdalmak sivatagában! Mert szívenütő egyedül maradni a fájdalommal. Akiktől vigasztalást remélnénk, várnánk, távolról elkerülnek, és akkor talán rájövünk, hogy semmi, a világ minden pénze sem ér fel értékben a szeretetteljes emberi kapcsolatokkal! Semmi! Semmi!
És ha a megjobbító gondolatainkat nem felejtjük ott a gyászháznál vagy a temető kapuján belül, hanem hazavisszük, és engedjük, hogy hatással legyenek a továbbiakban életünkre – értelmesen, szívvel, szeretettel élni –, akkor annak a gyászos pillanatnak jobbító hatása is lesz ránk. Az élet nem áll meg! A szeretett kedves emlékét megőrizzük, és szivárványosan csillogó könnyeinken át továbbra is a jövőt, az élet értelmét, a valódit, igazi értelmet kell keresnünk, mert vannak még talán élő szeretteink, akik várnak ránk, akiknek még nyújtani tudunk. Olyanok, akik általunk, rajtunk keresztül vélik beteljesülni jövőbeni elképzeléseiket Tovább kell lépnünk, és remélnünk! S akkor az addig elszenvedett fájdalmainkból még terem igazgyöngy számunkra, melyben mások is gyönyörködhetnek. S talán következnek még nagyon szép, fölemelő, örömteli nagy pillanataink is életünkben. Úgy legyen!
Kolumbán Sándor