Örkény István néhány írótársával a Balatonon nyaralt, az íróknak fenntartott üdülőben. Ugyanabban az időben üdült ott az írók, párt által megbízott felügyelője is, a 14-es lakosztályban. Örkény ismerte az „elvtárs” intim szokásait, és azt is tudta róla, hogy minden frissen kifüggesztett faliújságot elolvas. Egy felhívást rögtönzött írógépén, s becsúsztatta a faliújság üveglapja alá. Aztán társaival elbújtak a közeli – hallótávolságon belüli – sarok mögé, várva, mikor halad el a főmufti. A felhívás így szólt: Kérjük a kedves elvtársakat, ne vizeljenek a mosdókagylóba, mivel a napokban megejtett ellenőrzés során a 14-es lakosztály mosdókagylójában ammóniák nyomokat találtunk. A főcenzor jött is feleségével, és meglátván a friss olvasnivalót, nem hagyhatta ki a csemegézést. Odamentek, és miután elolvasták a felhívást, az irodalom „védőszentje” elfehéredett, leforrázott képpel nézett feleségére, aki korholva szólt rá: – Ugye megmondtam, Józsi, hogy ne pisiljen mindig a mosdókagylóba, mert előbb-utóbb észreveszik! A sarok mögött megbújt társaságból, mint fojtószelepből sistergett a visszafogott kacaj. Alig tudták visszatartani, és csak akkor nevették ki magukat jóízűen, miután amazok már eltűntek a színről. Ráthonyi Róbert egy alkalommal vidéki előadásra sietett, és amint egy falu főutcáján hajtott végig, elütött egy csirkét. Lefékezett, visszament, felvette a laposra nyomott baromfit, és odavitte a kapu előtti padon ülő idős emberhez: – Bácsika, az önöké volt-e ez a csirke? Megtérítem a kárt. Az öreg csak nézte a kimúlt baromfit. Majd nagy későre megszólalt: – Nem. Nekünk ilyen lapos csirkénk nem volt.