Azért, mert az első ember megteremtése óta, az élet minden pillanatában jelen volt, van az ember, az emberiség életében, és mindent rögzített, ami vele megtörtént. Vele volt örömében, bánatában, bármi is történt vele, minden élményét rögzítette a nyelv.
Az egész emberi történelem jelen van a nyelvben.
Az ember első nyelvi tevékenysége volt a körülötte levők megnevezése: „…mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi. Így adott az ember nevet minden jószágnak, az égi madaraknak és minden vadállatnak,…” Biblia 1. Móz. 2: 18-23
Az állatok nevei ma is azok, amelyeket az első ember adott nekik. E nevek azoknak fő jellemzőit sűrítik, tömörítik. Ugyanígy nevet adott a növényeknek. Azoknak neveiben is fő jellemzőik sűrítménye van tömörítve. Az élettelen anyagok is a beszélt nyelven kaptak nevet.
Ez az emberi történelem kezdete, annak korai nyelvi lenyomata.
Ádám megteremtése után hosszú éveket, évtizedeket vett igénybe az összes számára fellelhetők megnevezése azon a nyelven, amely sajátja volt. Előbb mindent alaposan megfigyelt, tanulmányozta, hogy kiismerje a fő jellemzőiket, és úgy adott nevet nekik. Ő volt az első állatszakértő, az első növénytanász, mai szóhasználattal: botanikus, és ő volt az első földész, földtanász, azaz geológus.
Gyökelemzéssel megfejthetők az Ádám által adott állat, növény, élettelen elemek neveinek tartalma… a ma is élő ősnyelven, magyarul.
Hihetetlen? Pedig így van.
A nyelv az ember legközelebbi társa, legbensőségesebb pillanatait is rögzítette. Sőt azokat rögzítette előbb. Mindent rögzített, amit az öt érzékkel észlelt a környezetéből. A nyelv szavai közül a férfi-nő közti érzelmi-testi kapcsolat, a szaporodás, család, s az ehhez kapcsolódó összesség leíró szavai a legbeszédesebbek, legbőségesebbek, legárnyaltabbak.
A nyelv, a szóképzés jelen volt az első ölelésnél, csóknál, és nevet adott a jelenségnek, érzésnek, a magas röptű érzelmi hullámzásnak. Ott volt velük szerelmi hancúrozás közben, rögzítette a pillanatot, a kéjérzetet kiváltó szervek fő jellemzői szerinti neveiket, nevet adott a testi, érzéki összefonódásnak, minden kellemes jelenségének, az érintés, illat, látvány, hang, íz vonatkozásában mindennek. Nevet adott az esemény legmegfelelőbb idejének, legalkalmasabb helyének. Rögzítette szavaiban az emberpár legbensőségesebb rejtett hálóhelyi nemi titkait, családi eseményeit.
A szülésnél is mindent rögzített, az egész folyamat minden érzelmi, képi jelenségét. Az érzelmi vihar pillanatait is megnevezte, amikor az első csöppséget kezében tarthatta. A megszületett kicsinynek is nevet adott. A számok a családszaporulatot követően kaptak nevet.
Jelen volt akkor is mikor éhezett, szomjazott, amikor evett, ivott, rögzítette a telítődést. Vele ment szükségét végezni, megnevezte azt is, ami elment tőle.
Elkísérte élelemszerző, gyümölcsgyűjtő, botoló útjára is. Mindenhol jelen volt, mindent rögzített szavaiban.
Akkor is jelen volt, amikor munkája megkönnyítése végett szerszámokat készített, és azoknak is nevet adott alakjuk, műveleti felhasználtságuk jellemzői szerint.
A napok neveit is a hét eseményrendjének beosztása szerint rögzítette.
A teremtés beszélt nyelve, az első ember ajkait elhagyó első tagolt hangtól, a történelmi korokon át az ember társa volt, mindenhol szorosan követve őt, az élet mindennapjainak eseményeit rögzítve a hosszú évek alatt kialakuló beszédelemekben, az egész nyelvi felépítményben, s amely egyedüli, hamisítatlan élő tanúja az emberi történelemnek.
Jelen volt a közerkölcs romlása nyomán előálló állapotok megnevezésénél. A védelemhez szükséges építmények, fegyverek készítésénél, azok megnevezésénél.
Nincs más olyan tanú, amely ennyire szorosan jelen lett volna az ember életében, mint a beszélt nyelv, amely kísérte őt az első lélegzetvételétől, és minden vele történő eseményt, érzelmi rezzenetet rögzíthetett volna. E nyelv minden emberi mozdulatnál – még a legeslegapróbb, legjelentéktelenebbeknél is – jelen volt, mindennek nevet adott, de az összes vele végbemenő minden történelmi eseménynek is.
Ez a nyelv, az egyszerű ember érzelmi töltetét: indulatait, örömét, bánatát tükröző – minden erőltetés, külső kényszer nélküli – természetszerű kifejeződés szavakban rögzített tömege. A mindennapokban képződő szavaiban, mint rétegződött üledéket rejti magában az egész – kevésbé békés, többnyire viharos, háborús – emberi történelmet.
Ez az a nyelv, amelyen az első emberek a teremtői parancsolatokat kapták. Ez az a nyelv, amelyen az első dalok, balladák, regök, mesék, legendák, krónikák születtek. Amely elsőként nyert írásbeliséget, s amelyen kezdetben – már az Özönvíz előtt – leírattak az emberrel történő események.
Összegezve: a leggazdagabb szókincs, a legváltozatosabb kifejezésözön az emberi létnek azokon a területein alakult ki, amelyek a legnagyobb hatást gyakoroltak érzékeire, ez okon a legnagyobb fokú érdeklődést váltották ki belőle, s így legfontosabbak számára. Ebben messzire megelőz minden mást a férfi-nő, a szaporodás tárgykörének kifejezésözöne.
Nyugodtan kijelenthető, hogy a nyelvi gazdagság legbőségesebb, legváltozatosabb, legszínesebb, legbensőségesebb kifejezései a házaspár legbelső hálószobájából indulnak és kettőjük közti érzelmi-testi egység kifejezői. Ezt követi a Teremtőjükkel való imádati kapcsolatuk bensőséges kifejezései, amelyek szintén a „belső házhoz”, a hálószobához kötődőek.
A többi a konyhában folytatódik, a meghitt családi egység, vérségi kötődések: apa, anya, testvér, nagyszülők, majd a küszöbön kívüli tágabb tér, a ház körül. a gazdaság, kert, rokoni kör, a mező, aztán tágul a kör a nagyvilág irányába.
A beszélt nyelv által alkotott – mindent jellemzője szerint megnevező – szavakkal lehet a leginkább bizonyítani a mai magyar nyelv ősnyelvként a teremtéstől induló eredetét. Mindenre több kifejezése volt, hatalmas szóbőséggel.
A család létszám bővülésével, majd a kialakuló közösségek életében a leginkább felmerülő tárgykörök kifejezései alakultak ki.
A teremtés nyelve, a mai magyar nyelv egy élő nyelv, amelynek szóképzési lehetőségei végtelenek. Azaz ma is, holnap is és a végtelenig képezhet bárki új szavakat, anélkül, hogy valakitől erre engedélyt kellene kérni. Főként nem az akadémiai nyelvészektől!
Mert ha tőlük függne, még ma is csak makognánk.