KLASSZIKUS – A görög-római ókorra vonatkozó, vele kapcsolatos műveltség. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: latin] A KLASSZIKUS szó K.L – L.K gyök alapjára épül: KaL – LaK. A szó keletkezése visszavihető a görög-római ókoron túlra, még az Özönvíz előtti időre. A szó a KL páros mellett tartalmazza a SZIK gyökszót. A KL párost a legKeményebb K és a legLengébb L hang alkotja, s ezért nagyon ellentmondásos értelmű különböző szavakban. A KL hangcsoport – I/KLA – jelen van a csUKLÓ, a régies sIKLA (boka), mint kemény kötődésű, ugyanakkor rendkívül hajLéKony ízületek megnevezésében. Az igazi szónOKLAtot szabadon adják elő, de szorosan kötődnie kell egy tárgyhoz és az előadó személyiségéhez. A nyAKLÓ nem szorítja az állat nyakát, de valamihez kötve tartja. A szIKLA kemény kő, de elmozdulhat helyéről, és GÖRdülve (kör) vagy sIKLÓ (síkul) mozgásban indulhat a völgy felé. A KL páros, mint K.L – L.K alvógyök: KaL – LaK, hangjaival alkotható szavak olyan tárgyakat írnak le, amelyek őrzik ősi rendeltetésüket, alakjukat: KULcs, KALap, KALány, KILincs, és mindannyinak köze van a KÖR fogalmához! E KÖRértelem különben érvényes az összes KL kezdetű, idegenül hangzó szóra, amelyek esetenként a mindig ugyanoda visszatérő (klub) vagy gyors ismétlődés (klopfol), esetleg épp KÖRalak (kloáka) jelzői a szóban. Az SZ hangcsoport – ASSZI – jelen van az ASZAl szóban, amely a gyümölcs időtállóvá tétele. A nyOSZOlya őrzi őseredeti, a mESSZI múlt óta azonos szerepét: az a fÉSZEk, ahol az emberpár nÁSZOl, majd a fESZÜlő, SZÜlni kÉSZÜlő anya világra hozza magzatát. A bESZÉd is ősi, első gondolatközlő mód, amely ma is ugyanaz. A mASSZA, a gomolygó tömeg, hOSSZÚ évezredeken át, és ma is a valamit valamiből képzés alapanyaga. Az SZ.K – K.SZ gyök: SZiK – KéSZ, ami klasSZIKus, az KÉSZ, kipróbált, évezredeken át működőképes, bevált, gyakorlatok hosszú sorában igazolt, azon változtatni nem kell, nem tanácsos. Mindennek a lényege, fő azonosítója a SZÍKjában él, képződik. A klasSZIKus nem változhat, mert a SZÍKja*, a dolgok töve, szíve, keményen rögzült alapja nem engedi! A K hangcsoport – IKU – a szoros, mozdíthatatlan beÉKElődés, az ősi, ma is érvényes erkölcsi követelmények ÉKEssége az elvetemült szabadelvűség ellenében. A sokszor nyAKAs, AKAratos ellenállás a felhígult, lőre újjal szemben, de amely hatÉKOny a régi, örökérvényű értÉKEk megőrzésére, s nem hajlÉKOny, hogy a divatos áramlatok ide vagy oda sodorják. A szózáró K.S – S.K gyök: KuS – SoK, a KOS keménysége, a KÉS élessége, a SOKK, amivel szembemegy a lőrét védő szabadelvű, amikor találkozik egy igazi KLASSZIKUS, ősi erényeket, értékeket megőrzővel, védelmezővel. A KLASSZIKUS nem magyarnak tartott szó, de minden szóalkotó eleme ómagyar ősnyelvi és csak a mai magyar nyelven értelmezhető: (szi)KLA-sszikus. A KLASSZIKUS irányzat: szoros, SZIKLAszerűen kemény kötődés valamely beosztályozott régi hagyományhoz. A KLaSSZiK – SZiKLa hangváz: K-L-SSZ-K – SZ-K-L. Mind az ógörög, mind a latin nyelv, az ősnyelv leányága. A kifejezést szómegfordított alakban örökölték: SZI-KLA – KLA-SZI, majd némileg módosult azon nyelvek hangzástörvényei szerint. KL – LK: a KLasszikus életvitel, formaiság, megaLKuvás néLKül, sziKLaszilárdan ragaszkodik, kötődik ősi gyökereihez. /*/ Ezért nem lehet egy igazi SZÉKely soha szabadelvű. Az igazi SZÉKely SZIKlakeményen ragaSZKodik az ősi erkölcsi, életviteli értékekhez, mivel tudja, hogy az a megtartó életerő, az a SZÍK, az éltető megújulás SZIKrányi apró, de újra kiterebélyesedni képes töve. Ha azt elveszíti, mintegy saját SZÉKét, megtartó alapzatát rúgja föl, hagyja összeomlani.