Az emberi történelem földi világa egy színpad, cirkusz, amelyen bemutató sorozatok zajlanak. A színen császárok, királyok, híres vezérek, kardcsörtető katonák díszes hadifelszerelésben, harci mének, fényes fegyverek dicsekvően tüntető felvonultatása. A krónikás egyféle dramaturg, színműíró, ráhangolódik az egymást követő eseményekre, de a hadfiakat etető-ruházó köznépet nem említi. Leírja a bonyolódó gubancos történések fejleményeit, drámák, tragédiák sorozatait, benéz a színfalak mögé is, majd saját hovatartozása, érzelmei, rokonszenve szerint, önnön szemszögéből kiértékel, ítél, méltat, hazabeszél. Végén a szereplőkre, népre, nemzetre kiható csattanóval – világra szóló, új korszakot nyitó, birodalomalapító, drámai győzelem vagy vesztesként, tragikus hősi halállal megdicsőülés – lezárja a krónikát. Csak az igazi, dicső hős történelmi alak, aki éles kardokkal, hegyes dárdákkal, nyilakkal, rémítgetve, gyilkolva, gyújtogatva, ordítozva, végigbőgte a világot. E krónikák kevés szót ejtenek békés népekről. Az írott történelem nem békés életet élőkről, kizárólag csak hódító rablók gazságairól, viszályokról, harácsolásokról, gyilkos ármánykodásról, csatákról, fegyverek zajáról, embervérben tocsogó undorító tettekről szól. „Szent” cél: nemzeti dicsőség, s a birodalom területének növelése. Az álmából felvert, megtámadott nép letaposott mezői, rétjei, tönkretett terményei, elpusztított állatai, köznépi áldozatai: nők, gyermekek, öregek – csak járulékos veszteség.
Szinte semmit vagy alig valamit tudunk az első: szövőszék, kötőgép, csavarmenet, kerék, fogaskerék, végtelen csavar, emelőcsiga és más közhasznú eszköz ősi feltalálójáról, alkotójáról. Ám a történelem úgy számol be minden nagyhatalmú – népek által bálványként tisztelt – véreskezű, kegyetlen, gyilkos, hatalmaskodó, népelnyomó, verekedő hódítóról, mint fontos, „fényes, dicső” személyiségről, aki korszakalkotó hadjárataival történelemalakító, sorsformáló, országot építő jeles tetteket vitt véghez. A történelem a vész, sikoltó lárma, rablás, gyilkolás, értelmetlen pusztítás, rombolás, fordulatos hangulatát értékeli, rögzíti. Ahhoz, hogy rákerüljön egy személy, nép a történelem lapjaira, gyilkolnia, rabolnia, más népek területeit elfoglalnia, vagy ilyen gazemberek ellen védekezve küzdenie kellett. Ez utóbbiak valóban népüket, szeretteiket életük árán védelmező, igazi bátor hősök voltak!
Ők az igazi hősök, nem a hódító rablógyilkosok!
Egy békés népről…, ugyan mit lehetne írni? Nincs eget rengető drámai küzdelem, harc, háború, véres csatatér. Nincs semmilyen nagy, tüzes – szíveket felhevítő, fokozható, magával ragadó – szólamömlengés. Nincs birodalmi álom, tömegmozgás, emberfeletti harci küzdelem, nem folyik hősi vér, nincs önfeláldozó, dicső győztes. Nincs megdicsőítő, szívszakító, megrendítő, történelmi színpadra illő, tragikus, fenséges hősi halál.
A békés népek csak dolgoznak, egymást segítve építenek, vetnek, aratnak, szőnek-fonnak, mesélnek, adnak-vesznek, jó kedvűen vigadnak, hagyományaikat gazdagítják, ápolják, szerelmesen dalolnak, szeretnek, gyermeket szülnek-nevelnek, árváikról, elaggott öregjeikről gondoskodnak.
A békés emberek gondolkodnak, feltalálnak elmés szerkezeteket, amivel könnyebbé teszik mások mindennapi közhasznú termelő, termesztő munkáját, hogy mindenkinek bőven jusson mindenből. Ennyi.
A történelmi krónikást – még ha értékeli is – nem ejti meg különösebben egy békés nép életesemény sorozata, unalmasnak véli, nem serkenti dicső krónikák írására, legfeljebb néhány mondat erejéig emlékszik meg. Békés népnél – ha nem éri támadás – nem történik szinte semmi feljegyzésre méltó, történelmi színpadra illő gubancos mozzanat.
Ha egy nép nem vitt véghez költői pennára kívánkozó dicső, hősi harci tetteket, nincs jelen a véres csaták színterén, nem hódított, nem foglalt területeket, nem ölt, nem gyilkolt, akkor nem történelmi nép, mint ilyen, történelmileg nem jegyzett, nem létezik, nulla! Olyan senki, semmi nép, mintha sosem létezett volna ezen a Földön.
Bizonyíték erre, a történelemből kifelejtett Kárpát-medence ősnépe. Az a nép, amely szűzfoglalóként érkezett az Özönvíz utáni II. évszázadban, azaz Kr. e. 2000 körül a Pannon-tenger partkaréjára, majd a tenger lecsapolódása, a medence lassú felszáradása után betöltötte, művelte, teleépítette, védte, őrizte, szerette. A Kárpát-medence népe, az ősnyelvet beszélő szkíta székely népe létezett!
E nép több évezredes Kárpát-medencei történelmére három letagadhatatlan, erőteljes bizonyíték van:
- A TEREMTÉS MA IS ÉLŐ NYELVÉT megőrizte érintetlenül, tisztán! NEM KEVEREDETT más néppel, az Ádámtól induló teremtés élő nyelvét beszélte, beszéli. Ha keveredett volna, elveszíti nyelvét.
- KÖZBIRTOK-KALÁKA TÁRSADALMI RENDJE szerint szervezte közéletét évezredeken át. Az ősei: Noé, Jáfet által gyakorolt, utódaiknak oktatott, rájuk hagyott sajátos szokásjogokkal. Történelme bármily viharai közt (római uralom, hun megszállás, magyar királyi uralom, tatár, török, osztrák), dédapáink, nagyapáink koráig megtartotta!
- KÁRPÁT-MEDENCE ÖSSZES FÖLDRAJZI NEVE Bécstől Gyimesig, Árvától Zimonyig, általuk adatott, sőt a Kárpátok mindkét oldalán a Dunáig, s annak partjain, le a Tölcse (Tulcea) torkolatig.
Ennek ellenére, még a különböző szerzők által újrasikált – tovább hamisított, lenyúzott, kibelezett – magyar történelem sem ír róluk valós érdemben, s amit ír, az is többnyire hazugság. Mindenkit átvándoroltatnak, megemlítenek, aki a medencében soha meg sem fordult, csak a szűzfoglaló őstulajdonos népet nem.
Ha a „magyar” történetírók nem is, de Ammianus Marcellinus római tábornok és történetíró, Rerum Gestarum című művének egyik fejezetében beszámol e népről érdemben, szavahihetően. Leírja, hogy i.sz. 359-ben a medence népe fellázadt a súlyos adók miatt. Oly jelentős adózó tömegről, államkincstárt érintő jelentős mennyiségű adóról volt szó, hogy hiánya súlyosan hatott a birodalmi gazdaságra. A népi felháborodás meg hatalmas méretet öltött. Ez okból II. Constantius római császár személyesen szállt ki a helyszínre, megpróbálván csillapítani a háborgókat, eligazítani az ügyet. Azonban nem engedett az adóból, így még nagyobb zűrzavar lett. „Egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját.” Tehát jelentős adózó néptömeg élt itt, ezért jött a császár személyesen. Itt lemarházták, csizmát vágtak hozzá (nem bocskort!)„…letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját…”, ám nem bántották testi épségét. Bátor nép volt, de nem vérszomjas, csak igazságot akart, móresre tanítani az elnyomó uralkodót. A történetíró nem ismerte e nép nyelvét, s a „marha” felkiáltást, harci jelszónak vélte, holott csak a császár bunkóságát minősítették. Ugyanis a „marha” szó, a tejelő, igavonó állat neve, amelyet haragunkban vágunk valaki fejéhez, csak magyar nyelven él! Bizonyíték ez arra, hogy a medence lakói ekkor az ősfoglaló, ősnyelvű székelyek voltak.
E leírásból képet nyerhetünk a pax romana, azaz római béke milyenségéről, szigorúságáról, és a császár jelleméről is. Őket az adó érdekelte, egy ilyen helyi heccet, személyi sértést nem toroltak meg vaskezű keménységgel.
Herodotosz, történetíró, i. e. 484-ben született, felnőttként írta az alábbiakat: „Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk… Ez az első, mely a Scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje…” Herodotosz előtt, kb. i.e. a VI., VII, században a Duna már áttörte a Vashegy gátját, Vaskaput nyitott, és alsó folyása mély medret vájt a síkon, lévén a legnagyobb folyója a szittyák országának. Ez azt is jelenti, hogy az ősnyelvet beszélő székita, szkíta, szittya székelyek már annak előtte több mint ezer éve éltek itt a Kárpátok körül, belakván a felszáradó medencét, s mindennek nevet adtak már. Ez idő tájt az akkori Európa legjobb minőségű földművelő növénytermesztése virágzott a térségben. Figyelemre méltó: a Kárpát-medencéről, mint egységes SCYTHAORSZÁGról beszél, nem holmi katyvasz, kloáka vegyülékről!
A „magyar” történészek szinte élvezettel írják, hogy a Kárpát-medencét keresztül-kasul járták a vad nomád népek. Megtöltik mindenféle jövő-menő koszos, vándor fajzattal, akik mindent felperzselve végigvonultak, keveredve, verekedve, ölve, gyilkolva, temetve. Ha igaz lenne, a Kárpát-medencén átáramló, szinte egymást érő népvándorlások sora, s összevissza népek kloákája, az ősfoglaló nép eltűnt volna a süllyesztőben. Ma nem lenne magyar nyelv!
De van, mert a medencében élő nép megőrizte. Történelmi valóság: a nomád áramlás kikerülte a Kárpát-medencét, hiszen kezdetben teljesen víz fedte, később viszont hegyei, annak sűrű erdői védték. A felszáradás utáni vándorlás, ha volt, legfeljebb sátoralja családok a hegyi patakok medrei mentén jöhettek. A népvándorlás bizonyítékaként hangoztatott, fellelt sírhelyek az ilyen alkalmi átutazó nagyobb családok útközben elhalálozott holttesteit, vagy hunok egyveleg hadai ittléte idején elhunytak, elesettek tetemeit rejtik. Kegyeletből, az őslakók senkitől nem tagadták meg holtaik elhantolását sajátos szokásaik szerinti rendben.
Nagy tömegek viszont a hegykaréjon kívül, északon vonultak el nyugat felé. 1241-ben Batu kán, ahhoz, hogy társzekereivel átjöhessen, másfélezer fejszés rabbal vágatott utat a sűrű erdőn! Mond ez valamit?
Milyen erkölcsű volt az őslakó nép?
A Kárpát-medencét szűzfoglalással birtokba vevő nép fő erénye: soha nem támadott senkire, nem rabolt javakat, területeket. Ezermesterek népe, mindennel ellátta magát e bőséggel megáldott medencében, nem szorult másokra, nem kért, nem kölcsönzött, nem vegyült, soraiba sem fogadott senkit. Ha békén hagyják, e nép ma is így élne!
A Kárpát-medence népe túlélt minden vihart, megőrizte őseitől örökölt műveltségét, népdalait, népmeséit, varrottas és faragott rajzolatait, viseletét úgy, ahogyan azt Jáfet ősatyjuktól és feleségétől, ősanyjuktól tanulták, még a Vizek mezején, az Özönvíz után. Ősei beszélt nyelvét is őrizték érintetlenül, tisztán, makulátlanul évezredeken át. Nyelvújításig, egy karcolás sem esett rajta.
Sir John Bowring írta 1830-ban: „A magyar nyelv olyan, mint a terméskő, egyetlen egész, melyen az idő vihara még karcolást sem ejtett. (…) ez a nyelv a legrégebbi és legdicsőségesebb emlékmű, mely egy nemzet szuverenitását és szellemi függetlenségét hirdeti. (…) a magyar nyelv eredetisége egy olyan jelenség, mely sokkal csodálatosabb még ezeknél is.” Kiem. K.S. „…legrégebbi és legdicsőségesebb emlékmű”…!
Értjük? E nyelvet itt őrizték meg a medence zártságában! Az ősnyelv és a sajátos közbirtok-kaláka társadalmi rend tisztán megőrzése minden történelmi viharon át, legerősebb bizonyíték, e senkivel nem keveredő békés szkíta székely nép hamisítatlan, több évezredes Kárpát-medencei jelenlétére! Eme értékek évezredeken át megőrzése, ápolása sokkal jelentőségteljesebb az Árpáddal érkezők összes – dicsőnek mondott – hadi tetteinél együttvéve!
És még egy, amit – önmagukat istenhívő, templomjáró keresztényeknek valló – emberek is nehezen hisznek el. E nyelvet megalkotó Teremtő Isten –, aki az első ember összes sejtjei DNS örökítő szalagjának számítógépes ütemtervébe beírta a hárommilliárd kódjelre, kitörölhetetlenül, átörökíthetően – az általa alkotott teremtési ősnyelv megőrzésére megfelelő, kedvező feltételrendszert teremtett, és segített is megőrizni azt!
Tetszik, vagy nem tetszik, hiszik, vagy nem hiszik, ez tény!
Ám a mai magyar nem kíván ilyen ősöket! Ma nem kell békés életvitelű ős! Ugyan már! Békés, szántóvető, eke szarván, kasza-, kapanyelén élő, fémolvasztó, kovácsoló, famegmunkáló ácsoló építő, cserépedényt készítő, szépen, mívesen dolgozó ezermester ős?! Olyan, aki nem lovagolt végig Európán, akitől nem rettegtek, aki nem gyilkolt, nem hódított, nem rabolt, csak szépet, jót alkotott? Nem kell!
Nem kell, ha nem lovagolt körbe két világrészt, nem alapított birodalmat, elnyomó, adószedő államot, nem rettegtek tőle népek, nemzetek! Ilyen névtelen senki fia, nem kell ősnek! A ma embere, a véres világtörténelem – mindenki által rettegett – hősei közt válogatva keresi őseit. Békés népeket lerohanó, véres kezű „dicső” hódító, hírhedten híres hősök közt keresgél. Ennek ellenére azon siránkozik, hogy ma miért nem lehet béke a népek közt.
Nem visszás? Istenítjük a természetes életvitelt tönkretevő, elferdítő birodalomépítőket, minden értéket hadi vállalkozásra fordítókat, s közben azon siránkozunk, hogy nincs jólét, béke, bőség, nincs gazdag étek a terítéken.
Életmód, amelyre a teremtés ősnyelve ösztönöz
Világos: az ősnyelvet nem őrizhette meg nagyhatalmi, birodalmi álmokat dédelgető, meghódítottakkal keveredő nép! Ezt mindenki kivetheti fejéből! Csak oly jelentéktelen nép, amely összezárt a változást hozó külső hatások előtt. Nem szerepelt hódítóként, az elmúlt évezredek vérrel mocskolt, gyalázatos történelmének színpadán. Békés életvitelű, csak önvédelemből fogott fegyvert, nem támadott más népekre, nem uralt gyengébbeket. Szerényen, serényen dolgozó, egyszerű, szépet kedvelő-művelő, békés hagyományokat követő, földművelő, állattartó, kézműves munkát végző regélő, mesélő, daloló nép. Az ősi nyelv csak ilyen letelepedett, kalákaszellemű, összetartó, egymás gondolatait ismerő, székes életet élő, eszközöket készítő kézműves, önfenntartó, gazdálkodó, tenyésztő, termesztő, földművelő nép ajkain szókincsben gazdagodva, maradhatott meg érintetlenül évezredeken át.
Azt is illik tudni, hogy soha nem a háborúkedvelő hódítók voltak a szép, értékes, igazi ősi hagyományok teremtői, őrzői, művelői, szépérzék, művészet fejlesztői, hanem békés természetű, alkotó nép.
Példa a római és az etruszk-toszkán művészi értékű hagyaték közti különbség.
A nyelvet megőrző, Kárpát-medencei szűzfoglalók botjai végén nem emberölésre alkalmas vasak, fegyverek, hanem földművelő fémeszközök voltak. Egy nép gyökerei meghatározzák jellemét, történelmét, életvitele milyenségét, céljait, megvalósításait. Ez minden vitán felülálló tény! Székely, magyar emberek csőcselékként soha nem rontottak rá békés, fegyvertelen szomszédokra, álmukból is felverve, gyilkolva nőt, gyermeket, öreget. Soha!
E hagyományőrző nép a Kárpát-medence ősfoglaló, békés, székes életmódot folytató lakossága békével érkezett ide, békés életet kívánt élni. Letelepedés után teljes önellátó életmódra rendezkedett be, nem keresett szövetségest, nem vegyült idegenekkel, nem keveredett senkivel! Népi művészete utolérhetetlen, nyelvi gazdagsága kimeríthetetlen ősi gyökerekből sarjadt. A Kárpát-medencét szűzfoglalás nyomán birtokba vevő, ősnyelvű, székes-telepes, székely nép nem épített államot, nem vett ingyenélő urakat saját nyakára, mégis oly szilárdan megszervezett volt, hogy kibírta az évezredek viharait, egyetlen megszálló erő sem tudta széttaposni, szokásait ráerőltetni. Sem a római, sem a hun. A római birodalom – a pax romana elvén – nem szólt bele a meghódított területek népeinek sajátos társadalmi rendjébe. A hunok sem. Ők rövid ideig voltak, csak emlékük maradt, nem hagytak más nyomot.
E békés, gazdálkodó szűzfoglaló nép nem volt vándorló hajlamú, nem voltak hadviselő, birodalomépítő ősei, parancsuralmi vezetői a Vizközmezőn (Mezopotámia) sem. Csak békés termesztó, tenyésztő munkát végzők. Kárpát-medencei hazáját sosem hagyta el, nem zaklatott senkit, nem vette el mások országát!
Tévút a magyar ősiség keresése „dicső” fegyverviselő hadinépek nyomát kutatva, bár az ázsiai ágat ez jellemezte. Ám nem az ázsiaiak az ősi örökség művelői, hanem a Kárpát-medence lakói, akik a Vízözön előtti ősiség értékeinek, és a Noé, Jáfet idejében kialakult népszokások, hagyományok, ősnyelv őrzői, akik nem kalandoztak, nem vegyültek, soha nem mozdultak ki a Kárpátok ölelő karéján kívül semmilyen merész hadi vállalkozás kedvéért.
A székelyeknél nem volt állandó katonaság, nem volt semmiféle ingyenélő népség, így hadsereg sem, de szükség esetén mindenki készen állt védeni földjét. Ha szükség volt, hősiességüket családjuk, hazájuk védelmében mutatták ki. Mindenki bátor katona volt, s ha szükség úgy hozta, megvédte földjét, bár nem tudni róla, kaptak-e támadást. A székely, amikor hazatért a kötelező honvédő hadi útról, másnap megfogta az eke szarvát, a kasza nyelét, faragóbárdot, gyalut stb., mert elsődleges alapfoglalkozása földművelő vagy kézműves volt, és nem kalandozó rabló katona!
Ki volt Jáfet, a székelyek ősatyja?
Jáfet volt Noé legkisebb fia, és úgy tűnik, legjelentéktelenebb. Ő volt a legszeretettebb, és szerető szívű, szófogadó, jó fiú. Neve is tükrözi: jó fiú, jó fet – Jófet, Jáfet. Nem volt oly tekintélyes, bölcs előrelátó, mint az elsőszülött Sem, Szem, akinek utódai betöltötték az újrakezdett élet kezdőkörét a térségben. Nem volt oly bikaerős, akaratos, mint Kám, Khám, másik nevein: Csoma, Eröklös, aki az oroszlánt is agyonverte puszta ököllel, s akinek fiai, sarjai – köztük Nimród, Hammurabi – követték példáját, később hatalmas hódító, mindenkit kegyetlenül leigázó asszír-bábeli néppé növekedve, akik a legyőzött ellenség rabul ejtettjei közül sokakat élve megnyúztak.
Tisztázandó: Jáfet, Noé fia a székelyek ősatyja, nem volt zsidó, szebben mondva: héber eredetű. Sém sem, mert tőle sok más nép is származott. Az első „héber ősapa”, Ábrahám, Sém ágán született, több mint három évszázaddal Özönvíz után, tán egy-két évvel Noé halála előtt. Ábrahám előtt senki nem tekinthető hébernek, zsidónak!
Vízözön utáni újrakezdés idején Jáfet az ő családját, utódait úgy nevelte, amilyen nevelésben ő is részesült. Rendkívül szerető gondoskodó apa volt, odaadó szeretettel békés munkára serkentve, ezermesterekké tanította sarjait, mivel ő is az volt. Nem tiltotta más népekkel keveredést, hanem inkább szülői szeretettel óvta attól őket. Honnan gondolom? A nevelés utólagos, több évezredes eredményeiből. A tiltást csak haláláig tartották volna, a mélyen odaadó szeretettel nevelés – gyümölcsöző volta miatt – évezredekre hatott!
Noé a Vízözön után 350 éven át volt a Föld népének vezető tekintélye. Ennek ellenére nem lett királyi udvartartása, nem alapított államot, nem ültetett ingyenélő, elnyomó urakat utódai közül, utódai nyakára. Özönvíz előtti közbirtok-kaláka életrendet, életszemléletet ajánlta utódainak. Jáfet átvette a mintát édesapjától, megőrizte, és törzsi nagy családját is erre tanította: ne uralkodjanak se egymáson, se másokon, ne legyenek hódító, világuralmi hajlamaik, terveik. Így e törzs szerény – föld- és kézműves – életvitelű népként, sem akkor, sem később, nem kereste a feltűnést, nem szólt bele világformáló dolgokba, hanem csendben, szerényen végezte közhasznú munkáját. Mivel Jáfet és családja nem vett részt a Nimród által kezdeményezett toronyépítésben, így nyelvük nem keveredett!
Jáfet a fa, fém, agyag kézművességre Özönvíz előtt szerzett képességet, és megtanította fiait is. Amire szükségük van az életben, ők maguk állítsák elő. Legyen mindenféle mesterséget értő köztük: fából, agyagból, vasból, rézből és másból, edényt, szerszámot készítő, ácsként, kőművesként házat építő ezermesterek, akik az életben előforduló gondjaikat külső segítség nélkül, bármily körülmények közt megoldják. Legyenek felkészültek minden felmerülő akadályt átlépni saját erejükből, testvéri kaláka összefogásban. Zárt társadalmi rendben éljenek, nemzetségi, családi leszármazási alapon megszervezve, kerüljék idegenekkel való oktalan keveredést. Megtanította gazdálkodni, állatokat tenyészteni, s tanította őket, ne vadásszák a szabadon élő vadakat. Saját maguk által nevelt állatokat, saját termesztésű terményeket használjanak étkezésre. Székely szólás: Halász, vadász, madarász, üres tarisnyába’ kotorász. Megtanította mindenre, amit ő tudott, mélyen elméjükbe, szívükbe véste, hogy egymás iránt szeretetet tanúsítsanak. A törzsi főség tisztelete, békés életvitel jellemezze őket, tiszteljék Istenüket, szeressék szüleiket, magzataikat. Legyenek készek segítségnyújtásra tőlük távol élő családoknak is, kényszerítő szükség esetén.
Jáfet utódainak sem kellett államfői udvartartás, csak egy nemzetségfő, RABONBÁN, a nép nagymestere (rabon = mester, bán = nagy), aki felügyelte a sziklaszilárd, KÖZBIRTOK-KALÁKA alapokon álló sajátos társadalmi és erkölcsi rendet. Személyi tulajdonban saját szerszámkészlet, udvartartás, családi állatállomány, tanya körüli kisbirtok. Ezen kívül, kint a mezőn, a vetett lábokban, erdőn, legelőn, minden közös tulajdon volt, de a családok használatában, hogy létszám szerint jusson mindenből a törzs minden tagjának. A megművelendő földeket nyilakban osztották fel a családok közt, növekedő szükség szerint. Ha kihalt egy család, a nyílföld visszaszállt a közre, és azt az egyre növekvő létszámú rokon családoknak osztották ki. Zárt társadalmi rendjükbe idegen nem léphetett be, elbitorlási szándékkal.
Felesége a lányokat tanította: fonni, szép mintákat rajzolni, szőni, kötni, varrni. Asszonyaik minden szépet, otthont feldíszítők fonó-szövők, varró-hímzők legyenek, meleg ruhákban járassák övéiket, semmiért ne forduljanak más népekhez. Ízletes étkeket sütni-főzni, családjaikat táplálni, örömet okozni finomságokkal kicsinyeiknek. Legyenek dalaik, regéik, meséik, legyenek boldogok, énekeljenek, táncoljanak, vigadjanak, gyermekeiknek meséljenek régmúltban megtörtént ősi dolgokról, játsszanak velük, szeressék őket.
Arra oktatta, hogy társadalmi szervezkedésük alapja egymást segítő, jóban-rosszban együtt, kitartó – együtt örülve, sírva – egymást támogató alapú legyen. Élelmüket is megosszák, ha szükség. Úgy éljék mindennapjaikat, e gondolattal hajtsák fejüket álomra, s e gondolattal ébredjenek. Ezt az egymást gyámolító, kalákaszellemű, segítő, gyengét felkaroló közösségi kötődésű alappal bíró istenes nevelést adják tovább sarjaiknak. Senki ne legyen elesett közülük, a kalákarendszer oda-vissza működjön hosszú távon, helységeken belül, ha szükség úgy kívánta, azon kívül, nagyközösségi szinten is. Mivel nem volt magántulajdon, így nem kötöttek vérfertőző vagyonmegtartó házasságot.
A szívbe táplált, mélyreható oktató nevelés eredményes volt, a közbirtokrend több évezreden át működött a királyságig, a magántulajdon bevezetéséig. Tovább az egymást segítő kalákarend nagyapáink koráig.
Oly nagy tisztelet övezte ősatyjukat, és szeretetteljes ősatyai tanácsai oly mélyre hatottak, az egyszerű szántó-vető életmódot folytató utódaiban, hogy évezredeken át megtartották tanácsait, családközpontú, tekintélyelvű társadalmi rendiségüket ahhoz igazítván. Szokásjogon, szokásrenden alapuló törvényeik, szabályozták szervezett életvitelüket. közbirtok-kalákarendszerben mindig a gyengébb megsegítése volt elsődleges. Évezredeken át működő kalákasegítő rendszerük kizárta a reménytelen nélkülözést és a bűnözést is, mert nem adott táptalajt annak.
Jáfet utódainak, köztük a székelyeknek semmi közük nincs származási alapon a birodalomalapító Nimróddal. Már ott elhatárolódtak tőle. Nem ápoltak közösséget vele, világnézete, keménykezű uralkodói hajlama miatt. Nimród világuralomra törő fölénye, zavaróan hatott rájuk és mindazokra, akik nem hódoltak be neki. Jáfet azonban oly sátorapai, rabonbáni tekintély volt, hogy vele Nimród nem mert ujjat húzni!
A körülöttük zajló fejlemények, nyomasztó zsúfoltság miatt, valószínű atyjuk Jáfet tanácsára, úgy döntöttek, keresnek letelepedésre, gazdálkodásra alkalmas natúr teret, amelynek turán megvethetik lábukat, és gazdálkodni kezdenek, az egymást gyámolíva, tisztelve, összetartva, oda-vissza segítségnyújtással, bárhová viszi őket útjuk.
Még Noé ősatyjuk életében felkerekedtek tartalékaikkal, s elindultak új székhelyet, hazát keresni a már túlzsúfolttá váló Vizközmezőről, Mezopotámiából nyugati irányba. Eleve úgy indultak, hogy jól roppanó, JÓROPA – PORa = földje, röge, BURokja, művelhető, megmunkálható, bőtermő földet, új hazát, telepnek való helyet, széket keresni, fészket rakni, letelepedni. Rálelvén, JÓROPA névvel nevezték. A teremtés ősnyelvét beszélők léptek elsőnek JÓROPA földjére. Sokasodván, idővel betöltötték JÓROPA földjét. Ma is JÓROPA a neve, csak görögösen írják: EURÓPA.
E honfoglalás, fegyverek, harc, vérontás nélküli szűzfoglalás volt, egy üres térre település. E nép magával hozta az eredeti ősi nyelvét, és e nyelven adott nevet minden hegynek, völgynek, víznek e földrészen Urál hegyvonulatától Gibraltár sziklájáig, Szibériától Ibériáig, sőt tovább a mai Amerika földjén is, hisz ekkor még átjárható volt a sekély vízállás végett, s az állatvilág is szétterjedt arrafelé.
Ha Jáfet utódai nyomát keressük, azokat a népeket kell kutatni, akiknek nevében a székes, székita életmódra utaló SZK hangpáros jelen van. A szicíliai SZIKulok, etruSZKok, korSZIKaiak, gaSZKonok, baSZKok, SZOKoták, SZKíták, eSZKimók, SZÉKelyek. Jáfet ősatyjuktól kapott, erős alapokkal bíró, helyhez kötött székes társadalmi szervezettségi rendre neveltség, erős családi, rokoni kötődés, mai napig kihat az utód székes népekre. Bár az elnyomottságuk miatt megfogyatkoztak, még ma is jól körülhatárolható szigeteket, enklávékat alkotnak az őket elnyomók közt, és több ezer éven át tudatosan, híven megtartották az örökül kapott családközpontú életmintát. Megfigyelhető e népeken az erős szülőhelyhez kötődés, összetartás, még a legmostohább életkörülmények közt is. A családi egység ma is jellemző, s az is, hogy nem uralkodtak másokon.
A való igazat, a Vizek mezejéről Jóropa felé vezető több útvonalon kialakult földrajzi megnevezések, a pillanatnyi viszonyok, állapotok nyomán születő településnevek is őrzik. Ezek kutatandók értelemhordozó nyelvelemek alapján. Persze, ha a való igazság kiderítése a cél!
Az útra kelő székes családok szétoszlottak. Egy része lemorzsolódott Ázsiában, a többi átjött Jóropába a Kárpát-tenger partvidékére, a mai hegygerinceken, fennsíkokon telepedett le. Innen az Italközi földnyelven le Szicília (Székelia, ia = -ság, -ség) felé vonultak. Erős családi kötődés meghatározó ma is a szicíliai népnél: família – mafilia. Egy törzs a vízközi sávon, Italköz, Vízköz, Italja tarján, földnyelvén maradt – Italián. Az etruszk törzs Toszkánát lakta be, és egyenlőségen alapuló, közbirtok-kaláka rendszerű köztársaságot alapítottak. Mario Alinei olasz nyelvkutató szerint is Kárpát-medencéből érkeztek. Az etruszkok sokat tuszkoló, TRUszkoló, trudáló, eltörődő, keményen négyelő, dolgozó, szépet, tartósat alkotó nép volt. Etruszk, görög keverékből jött létre Italköz földjén, Italián a latin nyelv.
A szavak hangváza bizonyít: ToSZKáN – eTRuSZK hangváz: T-SZ-K-N – T-R-SZ-K.
TaLiáN – LaTiN – iTaLiáN hangváz: T-L-N – L-T-N – T-L-N
Nevek igazolják székelyek jelenlétét Szicíliában, a félszigeten, és északra is. Az ETNA, amely vET NAgyot kitöréskor, ahogyan VEt ZUVatot a VEZÚV. A déli helységek, az ORMÓkra, sziklákra épített TaORMIna, PalERMÓ, a hétzáras Katanzáró, Cséfalu csefálói a tengerparti kőfal, kefal mellett, Szirákháza, azaz Siracuza és mások. Szaporodtak, a közeli Korzikát is betöltötték, amely akkor még nem volt sziget, alacsony vízállás lévén.
A Jáfet-utód többi törzs tovább vonult napveszte felé: kemény kiállású baszkok, ízes étket készítő gaszkonok, a takarosan kiszámító szokota, szokásaikhoz ragaszkodó szkotok, skótok, észkas helyeiken az észkimók. E népeket később erőszakos hódítók kerítették be, de életmódjukat, szokásaikat megőrizték, megóvták napjainkig. Nyelvük viszont keveredett, mivel ők nem voltak körülvéve természetes védelemmel, mint a Kárpát-medence székelyei.
Kelta, gall, latin, germán, szaxon és a többi néptörzs mind utánuk érkezett Jóropába, teljesen más felfogással, világuralmi hajlamú, raboló nagyhatalmi, birodalmi terveket szövögető, önző, nagyzási hóbortban szenvelgő, alacsony erkölcsiségű népségek, akik sanyargatják ma is a kisebbségben levőket, ám az SZK népek szívósan védik magukat.
Mivel a Kárpát-medencét víz borította, az ide letelepedők csak a parton, a mai fennsíkokon, hegygerinceken kezdtek gazdálkodni. Az ősnyelvet beszélő székelyek érkeztek elsőként, akik körüllakták, benépesítették a tenger partvidékét. A medence nyugati oldalán a Duna torkolat mellett Bécsnél, Pozsonynál lakták be a tengerpartot. Ott, a mély fekvésű, mocsaras térségtől kissé alább ömlött a Duna lármásan, pozsogón a Kárpát- vagy Pannon-tengerbe.
Az itt letelepedők egyik része a tengerpart északi dombos felvidékét népesítette be, a többiek követték később a tengerszint apadásával kialakuló Duna meder vonalát és költöztek alább-alább a partok mentén, betöltvén a síkvidéket. Aki a Kárpát-medence történelmét nem a víztől szikkadó ősi földfelszín állapotának kutatásával kezdi, s a létesülő települések neveit nem ezen állapotok fő jellemzői függvényeként véli kialakulni, az nem jut igaz, valós eredményre, és csak a szláv, német eredet hamisítvány valótlanságait terjeszti.
Akik először telepedtek le itt, azok adtak nevet hegyeknek, völgyeknek, mezőknek, forrásoknak, patakoknak. Bizonyíték, hogy mindennek – forrásnak, völgynek, folyónak, hegynek, minden Duna-menti helységnek – ősnyelven, a mai magyar nyelven érthető neve van. Magyar gyökelemzéssel ismerhető fel a déli Alpok környéki, de a cseh területeken levő magyar hangzású hegy, völgy, folyó és helységnevek jelentése.
A kezdet mindenben meghatározó!
Út vezetett a görög szigetek felől is. A csángók jóval később, déli irányból, a görög törzsektől elszakadva, a Balkánon jöttek fel Moldvába, a Kárpát-tenger karéján kívülre. Soha nem mozdultak helyükről, bizonyítván, hogy nem csavargó nép, hanem helyüket megőrző, gazdálkodók voltak és maradtak.
Vashegy, Vaskapu, Iszter
A térséget víz fedte, amely a Vaskapu laza sziklái közt szivárgott le, mint egy házereszen, ESZTERhéján. Történelmi pillanat volt a sziklák leomlása több szakaszban a víztömeg súlya miatt. Ekkor kapu nyílt a Vashegy sziklái között, Vaskapu, amelyen a víz ellenállhatatlanul tört utat a korábbi sekély árok nyomvonalán a sík mezőn, hogy végül vizét Tölcsénél (ma Tulcea), tölcsérszerű elágazó ereken beletöltse, tulcse a nagy tóba, a későbbi Fekete-tengerbe.
Vashegy szikláiból addig lefolyó víz lassan nESZTEtt, erESZTEtt, mint az ESZTERhéj. Alant lakók ősnyelvű néptörzs sarjai voltak, megfigyelték, ahogyan a Vashegy sziklatorlódás rései áterESZTEtték a vizet, amely lassan, de állandóan szivárgott, mivel volt több erESZTÉk rés. A sziklákból nESZTŐ, s azokon, mint ESZTERhéjon lefolyó vizet, erESZTERnek, ESZTERnek, ISZTERnek nevezték. Herodotosz ekkor írta: „Az Iszter legnagyobb folyó… Scythaországi folyók közül.” Minden folyó, forrása jellemzőiről kapja nevét, így ez is. Itt egy új folyó született, nESZTEtt. Mint folyónak, nem volt köze a vízgyűjtőt feltöltő Dunához, az Pozsonynál véget ért.
A Fekete-erdőben eredő Dunának is ősnyelvűek adtak nevet. Ők talán a Duna vonalát követve, lennebb költözve érkeztek nyugat felől a Kárpát-tenger partjaira. A Duna torkolatvidékén letelepülők szintén ősnyelvű székely nép volt.
Az ottani székelyek tudatában a Duna vízbősége erőteljes képet hagyott, és ez okon maradhatott meg napjainkig a bőség fogalmaként a székely közbeszédben. A dús búzatábla jelzője még ma is: olyan, mint a Duna.
A Kárpát-tenger fokozatosan apadt, szakaszosan szivárgott, néha nagyobb mennyiségben, máskor lassan. A vizek apadása nyomán, a partok karéján közben lerakodó iszaprétegekből lépcsőzetes pallagok alakultak ki, amelyeket birtokba vettek a lassan alább költöző ott élők. A friss iszapüledék bőséges terményözönnel látta el őket. Az apadást követő alábbköltözők tanyákat építettek, kisebb helységeket alapítottak, és azoknak jellemzők szerint neveket adtak.
Az ideérkezők előbb mindannyian a körpáti, kárpáti partok hosszú vonalán települtek le. Törzseik nevei lehettek különbözők, de egyetlen szkíta, székes tömbhöz tartoztak, s mindannyian az ősnyelvet beszélték sajátos tájnyelvi szólásban. Ómagyar ősnyelvű nép lakta be a Kárpát-tenger körüli forrásvidéket. Az élet források mellett indult. Erre bizonyíték a Kárpátokban, annak mindkét oldalán eredő összes folyóvíz, amelyeknek nevei mind-mind a forrásvidék jellegzetességeit őrzik, azoknak jellemzői nyomán nevezték meg, és az összes név magyarul beszél! A PARTOKon letelepülés után, mint védő KÖRPÁT kapta a karéjszerű part a KARPÁT, KÁRPÁT nevet. A szavak hangvázai igazolják:
KöRPáT – PaRToK – KáRPáT hangváz: K-R-P-T – P-R-T-K – K-R-P-T
Az ősnyelvű nép végigélte a térség domborzata kialakulásának, földrajzi változásainak egész történelmét. Ezt tükrözik a források, patakok, hegyek, völgyek, összes megnevezései, amelyek ma is a régi, ősi alakot őrzik: Detre, Barót, Kormos, Vargyas, Bölön, Ajta, Ivó, Filió, Küküllő, Aranyos, Olt, Maros, Tisza, Szamosok, Körösök, Visztula, Donyeszter, Szeret, Zsil, Árges, Pószáda, Dombóvize, Gyalomvize és az összes többi.
Végigélte a Duna medre, nyomvonalának kialakulását, s mind lennebb költözve. Lassan Duna névre változott az addigi Eszter, Iszter néven nevezett alsó szakasz egész hosszában, s ők fészket raktak a minden oldalról hegyektől védett, felszáradó Kárpát-medencében.
A székelyeket, palócokat némelyek az ősi honukat elhagyó hunok, a vándor hajlamú rava avarát (út) rovó, koptató avarok utódainak tartják. A Kárpát-medence székes-telepes őslakói nem utódnépe a világot összekószáló hunoknak, avaroknak! Jó két évezreddel előttük érkeztek ide, és nem vándoroltak, mint azok, hanem helyt ülő székes nép volt!
A hunok nem ősei a magyaroknak sem, hanem csak egy párhuzamos ág lehet. Csak a hunok közül itt rekedők épülhettek be házassággal a medence ősnyelvű lakói közé, székellyé válva. Más mód nem adatott.
A felvidéki Csallóközben élő PALÓCok nevét vitatják, mint nem hitelest. Valaki írta, hogy a PALÓC nép filiszteus ág. Állítani lehet, de bizonyítani kell, s az nehéz. Gyökelemzéssel próbáltam keresni a név tartalmát, bár nem tartom döntőnek a megállapításomat. PALÓCok nevében áll sűrítve életmódjuk. Nem viskókban éltek. Házaikat, kunyhóikat CÖLÖPökből, PALLÓkból, gerendákból építették. Kezdeti talajmunkáló eszköz, a BOT – nevezhető PÁLCÁnak is – jelen van nevükben. A nyelv itt is igazolja a történelmi valót: PaLóC – LaPoC – CöLöP hangváz: P-L-C – L-P-C – C-L-P.
Valószínű, hogy a PALÓCok, nevükben sajátos jellemzőt hordozó székelytörzs. A mai hegygerincek melletti fennsíkokon, PALLAGokon kezdték, s folytatták földművelő életüket. Mind a PALÓC, mind a SZÉKELY törzsnek azonos társadalmi szervezettsége volt. A később rájuk tóduló, TÓTuló szlávok, tőlük tanulták meg a GAZDPODÁLás (pod = föld), földdel GAZDálkodás, GOZPODÁLás műveleteit. A tótok tőlük vettek át minden művelet, szerszám, napszak megnevezést: gozpodál, garázsd, kapa, kasza, gereblye, ebéd, vacsora, gerenda, varkocs stb.
Ugyanígy Kalotaszeg, Szék népe, akik ugyan tiltakoznak, ha székely eredetűnek mondják őket, de a szűzfoglaló székes, szkíta nép szerves részei. Minden jellemzőjük a közös ősiségre vezethető vissza.
Kárpát-medencei települések kialakulása sajátos. Európa más részein levők fordítottja. Előbb a hegyi települések alakultak ki, majd később – a víz apadását követve – a síkvidékiek. A Duna-menti településneveken kimutatható az apadást követő jellemzők sora Bécstől Mohácsig s tovább. Az egész térséget a teremtés ősnyelvét, a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő, székes, székita, szkíta székelyek lakták be. Korai idők minden helységének eredeti, mai napig élő magyar neve van. Ez gyökelemzéssel kimutatható. A történelemhamisítók nem akarnak tudni erről. A szóeredet ferdítő nyelvészek sem. Meséikben telerakják a medencét mindenféle nomád néphordalékkal, térképeket rajzolva „hitelesítik” a hazug mesét. Ha ez így lenne igaz, megfojtották volna a teremtés ősnyelvét beszélő népet.
Még a hegyvidéki székely településnevek eredetét is szlávként szajkózzák, erőltetik – megbízóik talpát nyalván. Ugyanis azok szerint, minden magyarországi helységnevet kötelezően szláv vagy német eredetűként kell jegyezni! Hogy miért? Csak. A Kárpát-medencében tilos még csak feltételezni is magyar ősiséget!
Nem véletlen, hogy a mai bérnyelvészet foggal és körömmel küzd a magyar nyelv: hang- és gyökértelem szerinti elemzése ellen, mert úgy fény derülne összes tömény hazugságaikra! Az akadémiai vezérletű hivatalos, hivatásos történész, nyelvész szakma megbízásból, ferdítő szándékkal, erőlteti idegen telepesek jelenlétét, hogy a Kárpát-medencei magyar ősiséget tűz-víz kizárja. Ebbe őrül bele a történész, nyelvész szolgahad.
Csakhogy az ő lázálmuk nem beilleszthető az igazolható történelmi-nyelvi összképbe. A szlávok még csírában sem voltak a szűzfoglalás idején, amely az Özönvíz utáni első századokban, több évezreddel Attila, Árpád és a római kor előtt zajlott le. Attól kezdve az ősnyelvet megőrző nép lakta be a térséget, a Duna mentét is. Erre bizonyíték a földrajzi nevek nyelvi nyomai, az Őrségtől a Hargitáig mindenhol.
A székely társadalom közbirtok-kaláka szokásrendjét római alárendeltsége sem változtatta meg. Miután megszűnt a római uralom, s összeomlott Atilla birodalma, utána sem vált prédává e nép, nem keresett szövetségest, mert eleve kizárt minden keveredést. Így őrizte meg nyelvét tisztán. A nyelvet megőrző székely, székita, szkíta alaptörzs élelmezte Atilla hadi népét, ameddig itt voltak a Kárpát-medencében. Később Árpádét is. Sem Atilla, sem Árpád népe nem volt munkás nép. Kalandozó hadi népként nem kapált, nem kaszált, nem hajolt le a gyökereket kiásni, de enniük kellett, s mindent készen kért. Az őket vérségi alapon jóhiszeműen fogadók, őrizték nyelvüket, hagyományaikat, népművészetüket, akik addig soraik közé nem fogadtak senki idegent. Megőrizték közbirtok-kalákarendszerüket, s békés gazdálkodókként évezredeken át éltek itt a Kárpátok által ölelt térségben. Erről sajnos, a nemzetiesített újrasikált történelem sem tesz említést érdemben. A történészek – valamiféle megszállottságból eredően – mindig fegyverek, hadak útvonalai körül keresik a dicső történelmi múltat. A néhány tízezer fős dicső fegyveres had árnyékában, az őket eltartó több millió békés gazdálkodó, nyelvét őrző, hagyományait ápoló csendes többség, csak jelentéktelen, szóra sem érdemes szürke töltelék, szolganép lehet… szerintük.
A budapesti Hősök terén csak az Európát rettegésben tartó, kalandozó vezéreknek lehet szobruk. A Kárpát-medencét, ősnyelvét évezredeken át tisztán megőrző szűzfoglaló, eke szarvát kemény kézzel tartó ősszékelynek nem, mivel ő nem hódított, nem kalandozott, nem rabolt. Bár őket sem eszményíthetjük mindenben, de elismerést érdemelne kemény dicséretes több évezredes helytállásuk. Alapvető jó jellemzőik: állandó egymásra figyelés, kölcsönös segítés, kalákaszellem uralta ősi szokásrendjük, békés alkotó hagyományaik, s öregeik általi jóra serkentés, róluk való gondviselés erényeik közé tartozott. Ennek ellenére köztük is lehettek belső személyi villongások, békétlenségek. De mivel a teremtés nyelve ahhoz méltó viselkedésre, igazmondásra kötelez, ezekre – kaláka, kölcsönös egymást segítő elv alapjain álló társadalmukban – helyileg a lófői, súlyosabb esetekben a rabonbáni ítéletekkel megoldást találtak.
Árpádék érkezésének következményei az őslakosokra
Nem tudni hívták-e Árpádot és népét, de rokoni címen fogadták. Azt sem, hogy milyen szerződést kötöttek? Az egyszerű, tisztességes szellemiségű székely rabonbán hűséggel őrizte a megállapodást. A másik fél? Erről alább.
Árpáddal, helyet kérő letelepülők érkeztek. Semmijük sem volt. Nem gazdálkodó, hanem legeltető, vadász-halászó, kalandozó életmódra berendezkedett nép volt. Mindent a helyi szűzfoglaló őslakosságtól kaptak meg. Tehát voltaképpen elfoglalták a területet. Mégiscsak honfoglalás volt, saját részükre. A székelyek úgy jártak, mint Budavár a besomfordáló janicsárokkal, végén úrrá lettek rajtuk, és elveszítették hazájuk feletti rendelkezésüket.
A történészek azt írják, hogy Árpádék hozták a Kárpát-medencébe az első ekét. Akkor tán az itt gazdálkodó ezermester vasműves székelynek, kétezer évnél több idő alatt nem volt annyi esze, hogy ekét készítsen! Megvárta a pusztai vadász-halász, pásztorkodó kalandozó hadi népet – akik mindenhez értettek csak épp a fém- és földműveléshez nem –, hogy hozzanak számukra ekét. Ne vicceljünk már!
A Kárpát-medencét betöltő szűzfoglaló őslakó székelyek, jóhiszeműen, rokonként, testvérként, sorstársakként fogadták be, nem rájuk nehezedő uralkodókként! A tényleges következmény, csalódás volt – teljesen megváltozott életük, életrendjük, és nem jóra! A későbbiekben székelyként megmaradni akarók egyféle szűk nemzeti parkba (rezervátumba) kényszerültek, amit ma Székelyföldnek nevezünk. Alapjában véve – honfoglalás lett a befogadásból!
Árpáddal s hadaival megérkezett a fejedelmi, uralkodói fényűzés, társadalmi rendi tagozódás, megérkezett az adó – semmittevő úri réteget s kengyelfutó szolganépüket, fegyvereseiket eltartani kötelezettség –, megszűnt a szokásos teljes egyenlőség. Megérkezett az elnyomó államhatalom, a nép hátán élősködő teljes ingyenélő eszközrendszerével. Addig a gazdálkodó rabonbán és lófők sem voltak gazdagabbak az átlagnál, és semmilyen ingyenélő réteget nem kellett eltartaniuk! A fejedelmi hadak déli, nyugati kalandozásai rossz fényt vetettek az összességre – az őslakosokra is, mert egy kalap alá tartozóknak vették – felbőszítve a rablástól kedvezőtlenül érintett déli, nyugati hatalmakat.
Kézai Simon írja a Gesta Hungarorum című művében: „Miután pedig Olaszország néhány tartományát kirablották, öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának.” Botond párbaja után: „…azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába. Ez volt ugyanis az utolsó rablás, mellyet a pogány valláson lévő magyarok … egyszer s másszor illy zsákmánylásokat és veszedelmeket ejtett e világon.”
Állítólag, a kalandozások egy része nyugati hatalmak által zsoldért bérbefogadott hadi vállalkozás volt, ami eléggé lealacsonyító egy egyenes jelleműnek tartott nép részéről. Úgy tartják, hogy egyszerű köznépet sehol nem bántottak, nem rabolták ki (Sankt Galleni történet), bár hadinépük és állatállományuk ellátást igényelt, s a világon minden had, megművelt területeket tapos szét.
A kalandozások miatt az ottani uralkodó réteg meggyűlölte Kárpát-medence népét, és ennek következménye volt a magyarok ellen szervezett hadi összefogás. A pozsonyi támadásnak előzményei voltak. Ekkor már terjedt a rémítő könyörgés nyugaton: „A magyarok nyilaitól ments meg Urunk minket.” E rémítés megtorlásaként jött a támadás Pozsonynál. A leírás szerint mindenki összefogott a magyarok ellen. Addigi kapcsolatot rúgtak fel a frankok, s valami okból megölték a követségbe érkező Kurszánt. A valódi részletek viszont nem ismertek. Ferdítés, mellébeszélés, szépítés jellemzi a történetírást minden oldalon, ott is itt is. Mindenki hazabeszél, saját szerepét ékesíti, védi, simítja, kencézi, fényezi. Napóleon szavai találóak e szempontból az összes hazug történelemre: „A történelem egy csokor hazugság, amiben többen megegyeztek.” Ha a nyugati kalandozások elmaradnak, a Kárpát-medence népét nem támadták volna meg nyugati hadak, hiszen addig semmi gondjuk nem volt velük évezredeken át!
Királyi uralom
A királyi intézmény megalakítása, királyság megalapítása után indult el a romlás folyamata. A királyi udvartartás beindulása után, kötelezővé vált az adó, eltartani az összes léha udvari úrhatnám kölöncöt, a léhűtő semmittevő, naplopó, gőgös, dölyfös, fennhéjázó, cifrálkodó, kényes dologkerülők hadát. Ismerős a vitézi szólás:
– Hé, paraszt! Ennyire becsülték az őket befogadó, gazdálkodó székely őslakosságot.
A királyi birtokrendszer megalapításakor uralkodói jogon kisajátították az őslakossági közbirtok jelentős részét, a legeslegjavát és királyi birtokként iktatták. Csak a falvakat körülvevő legelők, erdők maradtak közbirtoktulajdonban, a többire kezet tett a királyi hatalom. A kisajátított, elbitorolt területeiken megszüntették – még a római uralom alatt sem bántott, évezredekig egész Kárpát-medence teljes területén érvényben levő – közbirtok alapú gazdálkodási rendet. Magánbirtokká nevezték át, hogy hűségérdem címén jutalmazzák a hatalom támogatása, megtartása fejében az udvarhoz húzó hűbérurakat. Lassan, fokozatosan, simán – amolyan Budavárt elfoglaló török módon – ravaszsággal, erővel, hatalommal, átvették a vezetést, félreállították a népét szerető, békés rabonbánt. Lassú léptekkel a testvériesség álcája alatt, kivetkőztették értékes közbirtokaikból. Később kitalálták a királyi koronabirtok intézményrendszert, s aki ellenállt az lázadónak minősült. Lassan fokozatosan sorvasztották el a Kárpát-medencei közbirtokrendszert. Csak satnya végelgyengült töpörödés maradt belőle. A királyság megalapításáig tisztán megőrzött medencébe megindult az idegen katyvasz népség betelepítése, amely szintén a királyok műve volt!
Összegzés
Az összevissza hazudozó történelemnek nevezett firkálmányokkal szemben álló tény, a Kárpát-medencében nem volt keveredés. Nem éltek itt a történészek által oly kedvelt szláv népek. A népvándorlás sem itt zajlott, a hegykaréj sűrű erdősége megvédte attól a medence népét. E nép területe nem volt átjáró udvar, ahogyan a hazug történelem tanítja. Nem voltak itt népvándorlás hullámok – az csak az utólag képzeletből leírt, szépített-rútított történelmi mesék része – családok csoportjai kérezkedhettek át, de nem hatalmas tömegek. Hogy vannak idegen sírhelyek. Az átutazóktól nem tagadták meg halottaik eltemetését. De nem keveredtek velük.
Ha igaz lenne az a szinte egymást érő népvándorlások sora – ahogyan a történészet hazudja – ez a nép eltűnt volna a süllyesztőben. De nem tűnt el, sőt minden hegy, völgy, folyó, helység az általuk beszélt ősnyelven kapott nevet, s értelme csak magyar elemzésben fejthető meg. A medencét betöltő székely nép nem vegyült idegenekkel.
Az ősi székely közbirtok még száz éve sem volt osztható idegenek közt, de ma sem, az ősiségben semmiképp! A szoros kötődésű kalákarendszerű közösségbe nem hatolhatott be idegen. A termőföld, erdő közbirtok, köztulajdon volt, család, családlétszám szerint. A kihalt családok földje újra eloszthatóvá vált, de csak a közösségen belül.
Innen ered a szólás: Székelynek születni kell!
A nyilakra osztott földből idegen nem kapott, csak rendkívül esetekben: számottevő vitézi tett, beházasodás. A nyelvet megőrző székes nép a székita, szkíta fő törzs előbb a Kárpátok fennsíkjain, majd felszáradása után, annak ölében élt. Hangsúlyozom, ők nem a hunok itt rekedt utódai. Még akkor sem, ha a „hősi ős” kereső történészek ezzel töltötték meg a székelyek fejét. A székely nép itt volt már több mint kétezer évvel a hunok előtt, és nem volt oktalanul hadakozó, mint azok. E nép az Özönvíz utáni századokban érkező szűzfoglaló, székita, szkíta, székes, székely őstörzs, amelynek különböző nevű törzságai belakták az egész Kárpát-medencét. Ha volt kalandot kedvelő, kivált közülük, és elvándorolt, majd visszatért az őstörzs szállásterületére, mert jobbat sehol nem talált.
E fentiekre legerőteljesebb bizonyíték a NYELV, a tisztán megőrzött ősi NYELV, és e nép – minden keveredést kizáró – sajátos felépítésű társadalmi rendje. Az ősnyelv tisztán fennmaradását e másfélezer oldalas szótárban összegzett, gyöknyelvészeti elemzésekkel bizonyítom be.
Ennek a történelmi időszaknak a beszámolóit külső személyek írták, és nagyon zavarosak. Írják, hogy Árpád hadai útjuk közben felszedett székelyeket elővédnek használták, aztán határőrizetet bíztak rájuk. Ez a hamis, hazug mese része. A székelység addig is védte a medence határait, nem Árpádék szolgáiként. A letelepült szabad székely nép nem volt szolganépe senkinek, különösen nem jött-ment kalandozó népeknek.
A történészek összevissza firkálnak különböző népek áramlásáról, de a nyelvet őrző székes népet egy szóval sem említik. Ám az évezredek alatt tisztán fennmaradt ősnyelv, a közbirtok-kaláka alapú társadalmi rend azt bizonyítja, hogy a római kor sem volt képes megbontani a székita, szkíta székelyek társadalmi rendi és nyelvi egységét.
Azt is bizonyítja: a római hatalmat csak az adó érdekelte, nem ástak bele elfoglalt területek népei rendiségébe. Kárpát-medence székelyei, Bécstől Gyimesig, Árvától Zimonyig túlélték őket.
Azt is bizonyítja, hogy az itt élő őstörzs népesebb volt, sokkal népesebb, mint az Árpáddal érkezők, talán húszszor annyi, s mivel az őstörzs tagjai belakták az egész térséget, így az Árpáddal érkezőknek megegyezés szerint oszlottak területet. Idővel beházasodtak, megtanulták az elfeledett régi nyelvet, a helyiek, őseik eredeti beszélt nyelvét.
Viszont mai napig sem tisztázott pontosan, hogy a mindig itt élő ősi székes főtörzs valami okon hívta, vagy csak vélt-valós testvéri kötődésből eredően befogadta a besenyők által zaklatott, üldözött népet. Az sem tisztázott, hogy megegyezés szerint fogadták el Árpád vezéri előjogát, vagy kényszerítés volt?
Elvben nem honfoglalás volt, csak betagolódás. Ez esetben a fő tényező nem Árpád népe, hanem a befogadó őstörzs volt, további egyenlőség elve alapján. Nem tudni, hogy a vérszerződésben az őstörzs rabonbánjával, nagymesterével megerősíthették-e a szövetséget a fejedelmi család kiemeltsége mellett? E vérszerződést nem írták le, senki nem tudja pontosan, mi volt a tartalma, mesék keringenek róla. Amint a mai szépítő, magyarázó, kencéző történészek tagadják a kalandozások rablóportya jellegét – holott Kézai pontosan leírja – úgy Árpád és rabonbán közti megállapodás tisztázatlan marad. A további események a döntésekből kiszorítást igazolják, mert végül az őshonos rabonbánnak kellett elhagynia pilisi fészkét, és a messzi erdélyi Budvárra költözött át.
A nyelvi és más bizonyítékok birtokában jó lenne átgondolni, átrendezni némely eddigi állítást. Amúgy az ősi idők óta itt székelő szkíta, székita, székely őstörzs soha nem volt szolganépe a századokig Ázsiában tartózkodó, majd áttelepülő magyar törzseknek, hanem befogadó fő szövetséges. A határvédelmet addig és azután is saját érdekében látta el, nem szolgaként, parancsvégrehajtóként.
Árpádék az ázsiai katyvaszból hozták magukkal a magántulajdon birtokviszonyt, hódító hajlamot, úrhatnám fényűzést, a hadi kalandozás fertőző hatását is! Ez hatott csábítóan a székely fiatalok egy részére, akár ma a nyugati liberális fertő. A beérkező kisebbség, az őslakosokat, főleg az ifjakat a maga képére, hasonlatosságára alakította. A későbbi lakosság csak kis százalékban ázsiai utód, a zöme, vérség szerint, mindannyian őslakos schitták, scythák, szkíták, szittyák, székelyek vérei volnának mind a mai napig Árvától Zimonyig, Lajtától Gyimesig.
A megállapodás a királyi intézmény felállításakor sérült tovább alapjaiban. Bár a magyar királyok nem vonták soha kétségbe a székely ősi előjogot, de kényük-kedvük szerint rátették kezüket a közbirtok legjavára, s elbitorolták az őslakóktól a mondvacsinált Szent Korona jogán. Így lett végül mégis hon elfoglalás.
A székelyek által addig évezredeken át, a római birodalmi uralom alatt is megtartott ősi rend, elindult a bomlás útján. Mindez az Árpád és csapata bejövetelével, a magánbirtok tulajdon mérgező hatására. Megjelent a rangkórság, s a Magyar Királyság megalapításával a címek, rangok, vagyonok ajándékozása hatott, mint a méreg, feldúlta az ősi rendet. Újdonsült uraik – olcsó munkaerő címen – mindenféle idegen népséget rájuk telepítettek, amitől addig sikeresen megvédték magukat. Megszűnt a Kárpát-medencei igazi, tiszta székely rendtartás!
Csak egy kis erdélyi részre beszorítva maradt meg, egyféle rezervátumban.
Mivel az Árpáddal érkezőknek is hely kellett, valószínű nem ment súrlódás, érdeki összeütközések nélkül az átrendezéssel járó egyeztetés, közbirtok – magántulajdonjog különböző felfogása szerinti alkalmazása. Az Árpáddal érkezők a magánbirtok felfogással nyomultak, a székely pedig a közbirtok elvén nem vagy nehezen engedett.
Valószínű, a királyi idők kezdetén uralkodói közbelépésre volt szükség. Aztán elnémításukra bevezették a Szent Korona jogot. E címen akkor vették el földjeiket, amikor épp igényt tartottak rá, amikor épp akarták. Pont, mint a kommunizmusban. Ez ellen nem volt jogorvoslat. A kisajátított birtokokat a királyi hűbéresek kapták szolgálataikért.
A székely közbirtokosság pedig lenyelte a békát.
A két réteg, valószínű, házasságok révén lassan összeolvadt. Egy ideig kis szigetekben minden tájegységben maradtak székelyek: Őrség, Zala, Szatmár, Bihar, Heves, Tolna, Baranya, Somogy stb. Majd a szászok betelepítésével megint kikanyarította a korona, Szepesség, Barcaság legjobban termő földjeinek legjavát a székely közbirtokból.
Székely sziget
Idővel az egész medence népe elveszítette székely jellegét. Pilis helyett Udvarhely melletti Budvár lett a rabonbáni székhely. Csak a székely hagyományaikhoz rendkívüli hűséggel ragaszkodók tömörültek a rabonbán köré, létrehozván az anyaszéket. Ehhez csatlakoztak a Csík, Gyergyó, Maros, Kézdi, Sepsi környékén élők, nem engedvén felbomlani ősiségtől létező, erős kötődésű székeiket. Ilyen hűség okán költözhettek a bihari székelyek Udvarhely mellé a későbbi időkben. Mese az egész székelység Biharból költöztetése, mivel ezzel azt akarják elhitetni, hogy jelenlegi helyén nem őshonos a székelység. A székelység az egész Kárpát-medence őshonos népe! Bizonyítják ezt a földrajzi nevek: források, patakok, folyók, völgyek, hegyek megnevezései. A székelység itt élt már a Krisztus előtti korban, az Özönvíz utáni időktől. Ők voltak e térség első lakói. Belakták az egész medencét, nyomaik ma is fellelhetők a történelmi Magyar Királyság egész területén, amelynek mai lakói zömében székelyek utódai.
Nem vitatható, voltak belső mozgások a térségben. Voltak ilyenek, a már említett szász betelepítéskor, ami szintén nem járt le súrlódásmentesen, hisz akkor az évezredekkel előtte itt élő, saját szűzfoglalással szerzett területein élő székelyek legtermékenyebb földjeit sajátította ki a király, s a megmaradt Székelyföldet zsugorította, hogy szászokat telepítsen helyükbe. Barcaság legjobb termőföld területeit minősítették Királyfölddé, és adták a szászoknak. A szászok aztán meg is hálálták később, mert bárkivel összefogtak a magyarság ellen.
Erről szűziesen hallgatott a királyi történetírás, s hallgatnak ma is a hivatásos történelemhamisítók.
Werbőczy István írta a Hármaskönyvben a székelyekről: „Az erdélyi scithákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek, a kik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven „siculusoknak” nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Kiem. K.S.
Székes letelepedett népként belső mozgásaik sem voltak, kivéve az Aranyosra költözést. Nem vándoroltak, nem keveredtek. A székely hűséges volt szülőföldjéhez. Évezredeken át éltek e megszervezésben, nem alapítottak városokat, a székely utálta a nagy tömörülést, az ő világa a tanya, legfeljebb kis falu. Nem szerették az államot, a rabságot. A szintén gazdálkodó rabonbán és a lófők voltak fölöttük, mint vezetők, tevékenységeik összehangolóiként. A székely ember sziklakeménységgel ragaszkodott ősi szokásaihoz.
Werbőczy korában már megtörtént a medencei keveredés az Ázsiából visszahívott, maguk közé fogadottakkal, akik megtanulták újra az ősi nyelvet. Az előzőleg egész Kárpát-medencét belakó székelyek ekkortól összevegyültek a visszatérőkkel, ám Erdély keleti részére kényszerítetten megmaradt érintetlenül a székely társadalmi rend. Csak a múlt század léleknyomorító – társadalmi életüket minden oldalról kikezdő – romboló, embertelen támadások alatt bomlott meg. De – ami fő – e szikla biztos rendszerük, életvitelük révén érintetlenül megőrizték ősi nyelvüket változatlanul. A nyelv igazolja, a székely… szikla volt! SZéKeLY – SZiKLa hangváz: SZ-K-LY – SZ-K-L
Sajnos, csak volt! Ma – ami maradt – román elnyomás alá kényszerítetten, állandó lejtőn van. Lassan eltűnőben minden régi, igazi értéket jelentő ősi székely jellemző.
A magyartalan akadémiai bértörténészet valóságtagadó álláspontját cáfolják a földrajzi nevek nyelvi lenyomatai! A beszélt nyelv a hamisíthatatlan igaz tanú, megnevezésekben rögzítette a való igazat. A beszélt nyelvbe Kazinczyig nem nyúltak bele hamisítók ártó kezei, s így a nyelv által rögzítettek a valót tükrözik.
A mai napig élő ősi értelemhordozó nyelvelemek ismerete által megerősített nyelvi folytonosság a hivatalosan eddig hangoztatottól eltérő származási gyökérre mutat. Azonban ehhez ismerni kell a nyelv – mint egyedüli megbízható forrás – titkait, tovább kutatni, szigorúan a nyelvelemek által mutatott irányt követve. Nem félrekalandozva némely bértörténészi, dogmává merevült – történelminek hazudott – nyomvonalon. Meghatározó tény, hogy az összes utódnyelvek világosan kimutathatóan, az ősnyelvi értelemhordozó nyelvelemekből épülnek fel, azokból, amelyek a ma is élő ősnyelv, a magyar nyelv beszédes, oda-vissza forgatható, nyüzsgő, élő építőkövei. Az utódnyelvek szavainak eredeti mondandóját is, csak a ma is élő ősnyelven, magyarul lehet megfejteni.
Ősrégi szavak élnek a székelyutód göcseji, baranyai, vasi, szatmári, őrségi s más helyi szigetek tájnyelveiben. Ugyanígy a palóc, csángó, de a többi tájak népeinek ajkain is. Nem kell menni sehová –, főleg Közép-Ázsia mezőire – a magyar nyelv gyökereit keresve, mert soha egyetlen nyelv sem maradt meg érintetlenül a vándorló népek ajkain, mindannyi keveredett. A magyar nyelvben nincsenek: török, tatár, szláv, német latin és más szavak. E népnek valós ősi szavai közt egyetlen vendégszava sem volt. Ma a szabados elvű trehányság nyúzza, rombolja, hígítja a nyelvet.
A történészet két iránya
Két táborra oszlott a történész szakma, többnyire két meghatározó irányt követ. Úgy tűnik, mintha mindkét irányt, mint követendő kedvelt vonalat előre megrajzolták volna maguknak, és mindkettő végleteket ostromol.
Egyik irányzat végtelenül lealázóan aljas – a magyar népet ocsmányul sárba tipró. Az ősmagyarokat makogó, műveletlen, tudatlan, barbár, bunkó, oktalanul vérengző, asszony, gyermekgyilkos, becstelen, aljas népként mutatja. Torzít, hazudik, ferdít, hamisít, félremagyaráz, úton-útfélen mocskot, hányadékot ömleng róluk.
Másik: túlontúl felhők fölé emelő, dicsőítő. Nagynevű ősök után kutat, akiknek csak jót, szépet, megszentelt tetteket tulajdonít, akik nem tévedtek, minden tettükben csak jól, hibátlanul jártak el. Az ilyen nem valós alapon áll! Történészként tudnia kellene, hogy a hadikalandok, hódítás, hatalom építése, megtartása, még a legemberségesebb uralkodók esetében is, emberi életek feláldozásával, vérontással járt. Amely hatalmi jelvényért embervért, sőt testvéri vért ontanak, ontatnak, az nem lehet szent! De a hatalom birtoklója sem!
Vannak olyanok, akik a honfoglalás utáni nyugati kalandozó rabló hadjáratokat szépítik, és szalonképessé próbálják tenni. Pedig Kézai leírja a valóságot a Gestában, amint fennebb idéztem.
A tényleges történelmi igazság e két irányzat közt, középen lenne, de mégsem. Ugyanis e két történészi csapat közül egyik sem kutatja érdemben a Kárpát-medencei kezdeti állapotokat, az évezredes valóságot, az ősnyelv megőrzési, társadalmi-rendi szervezési alapok összhangját, s eddig csak zagyva, bizonyíték nélküli felületes megállapításokat, meséket költöttek néhány lelet nyomán. S mindkét irányzat hatalmas népvándorlási tömegek keveredésének hamis meséjét ontja, amelyet cáfol a tisztán megőrzött ősnyelv és kaláka-közbirtok társadalmi rend.
Mindent uraló tekintélyelv, és hatalmi szó ereje
A mai „tudományos” körökben a tekintélyelv érvényesül. Az államvezetést is uraló felsőbb pénzvilág-hatalom megadja az irányt az akadémiai vezetésnek, kinevezi a tekintélyes, de szófogadó szakágazat vezetőt, s azt kell követni. Látszat kedvéért lehet némi vita, végül győz a tekintély.
A másik oldalon a magyarok elődeit mindenki a dicső fegyverforgató hősökben keresi. Minden kutató híres, harcias, birodalomépítő ősi nagy nevek után kutat, mert úgy véli ettől dicsőül meg a nemzet. Jellemző az is, hogy messzi évezredek homályába viszik vissza a kezdetet, holott a kiszámítható időben nevekkel, tényekkel igazolható múlt csak néhány évezredes. Persze, ehhez okos tudósok kitalálták a „történelem előtti korszak” meghatározást, ami úgy, ahogyan tálalják, sosem volt!
Az ősiségben élők leszármazási vonalainak fellelése nehézkes, mert sok a fehér folt, az adatok hiányosak. Ez nem meglepő, hiszen van sok olyan – néhány száz évvel ezelőtt élt – ismert személyiség, akinek – a viszonylagos időbeni történelmi közelség ellenére – nem tudják a pontos születési idejét, helyét, szülei pontos nevét. Akkor meg honnan szednék elő a régmúlt idők leszármazási adatait. A valóság: sok esetben, a történész élénk fantáziája tölti ki a hiányzó, nem létező láncszemeket. De bízhatunk, mert vannak bátor, okos vállalkozó szellemű történészek, Pipabá* félék közöttük, akik tudják, és tudják!
Hasonló, a kifejlődés, evolúció őslevesben „kifőtt” első élő sejtje, a képzeletbeli fejlődési vonulat hézagainak sejtéseken alapuló, fantázia szülte bizonygatása, hiányzó láncszemeinek meseszintű pótlása. Szerintük a földi élet alapja az őslevesben önmagától, minden külső hatás nélkül – ukmukfukk – kialakult első sejt. Ja, és benne, a DNS-ben az a – minden adatunkat tároló, jellemzőinket örökítő – bagatell hárommilliárd jegyű számítógépes létvezérlő szoftver, program, ütemterv, kinek hogyan tetszik.
Az, hogy tényként bizonyíthatatlan, már nem érdekli őket. Kívülállók ne szóljanak bele!
Vagy ott vannak a nyelvészek szóeredet hazugságai. Találnak egy magyar szóhoz hasonlót valamely idegen nyelvben, rögtön heurékát kiáltanak: – Megvan, onnan lopták a szót, makogó őseitek!
Mindezt annak ellenére, hogy komoly gyökelemzési módszerrel, több oldalról vizsgálva bizonyítható – minden magyar szó saját fejlesztésű, és eredeti ősnyelvi gyökre épül!
Épp így állunk a történelemmel is. Találnak egy vitatható eredetű leletet, amely esetleg a Kárpát-medencén átengedett valamely idegen népcsoporthoz tartozott. Meglehet, kevés a felismerhetőségi jegy, de egy – meghatározó irányelvek alapján futtatott – főtekintélyű régész-történész megállapítja: – E lelet csak ehhez a hatalmas tömegben átvonuló, sokáig itt időző nomád néphez tartozhatott, akikkel keveredtünk.
Ezt kérik fentről!
Kell a nomád katyvasz a Kárpát-medencébe.
Hasonló volt a magyarság eredetét „tudományosan” meghatározó finnugor elmélet bevezetése, amely ilyformán hangzott: „Nekünk európai ősökre van szükségünk!”
És ami fő, a tömeg – demokrácia szabályai szerinti meghatározó nagyobbik fele – elhiszi ezeket!
———-
/*/ A kommunizmus kezdetén a mi falunkban is. megszervezték az írástudatlanok (analfabéták) iskoláját. Az idős nebulók közt volt egy tekintélynek örvendő ember, akit mindenki Pipás vagy Pipabá néven szólított, s akire figyeltek a többiek. Számtan órán a tanító kérdezte tőle: Mennyi kétszer kettő? Pipabá megvakarta feje búbját, s mondott egy számot. A tanító megkérdezett egy másikat: – Samu, maga mit mond? Mire Samu: – Há, ha Pipabám aszmongya, akko úgy van.