A mai magyar nyelv, a teremtés ősnyelvének egyenes ágon fenn maradt utódnyelve.
E nyelv az egyszerű emberek nyelve. Ők építették fel összes szavait a hosszú évezredek alatt. A legbensőségesebb hálóhelytől kiindulva, a közvetlen környezeten át, a virágos rétek, mezők lankáin, folyópartok fűzeinek árnyékában, rigó rigmusait, csalogány, csalogató fülemüléit, pacsirta, csicsergését hallgatva tanulták a nyelv dallamait. Erdők rengetegében, hatalmas fái közt barangolva, mindent kiismerve, állatok szokásait megfigyelve alkották meg pontos képleíró szavaikat. Annak a nyelvszerkezeti váznak alapján, amelyet a teremtéskor az első emberpár örökítő sejtjeikbe, DNS-ébe ültetett Teremtőjük, a valaha alkotott legeslegjobb számítógépes ütemtervvel együtt, amellyel egész valónkat tudatunkon kívül irányítja.
Azért érti meg a legegyszerűbb ember, kisgyerek is, sőt azok értik meg teljesen, igazán, mivel övék e nyelv. Az ő képeikre, képzeletükre, érzéseikre, érzelmeikre alkotott szavakból álló édes anyanyelv, nyelvanya.
E nyelv élt, virágzott évezredeken át önmagában, szülte szavainak millióit, kifejezve az érzelmek legfinomabb rezdüléseit is, nem volt szüksége senki bábáskodására. A félresikerült, be nem illő kifejezéseket kiszűrte, kivetette, kisöpörte magából, csak azt tartotta meg, amely birtokolta a nyelv alaphangjainak minden jellemzőjét, ízét, zamatát, oly kifejezőerővel, hogy a kiejtett képleíró szó hallatán az elmében kirajzolódott annak valós képe. E nyelv minden egyes hangja tömör értelemhordozó alapelem.
Aztán jöttek a tudós nyelvészek – olyanok, akiknek nem édes anyanyelvük, csak beszélik –, hatalmi szóra átvették az irányítást a nyelv fölött. Magasröptű „tudományossággal” átvették az utódnyelvek nyelvészeinek megállapítását – amely azokra valóban illik –, miszerint: A hang nem értelemhordozó a nyelvben, a hang csak ott van, s a szó azt jelenti, amit.
Ennek alapján készítettek nyelvtant, a hanghiányos, csak grammatikai járókerettel élő utódnyelvek szerkezete szerint. Nem számított, hogy nem illik bele, faragták, bütykölték, csűrték-csavarták, kimosták belőle ragyogó színeit, elszíntelenítették, beszürkítették, süketté, vakká tették, járását megbénították, aztán nagylelkűen ápolva, latin-germán grammatika járókeretbe állították, hallókészülékkel, szemüveggel látták el, mint egy nyomorékot, mert úgy-e „makogva jöttek” ide a Kárpát-medencébe, s az összelopkodott szavaikat muszáj volt összefésülni.
Különben csak a „bő gatya, és fütyülős” marad.
Nyelvtani elveiket megváltoztathatatlanként leszögezték, leenyvezték, idegen nyelvű szakkifejezésekkel körítették, s dogmákkal megsózva tálalják. Ezzel aztán utálttá tették minden gyermek előtt édes anyanyelvük nyelvtanát.
Egyértelmű, nem a nyelvészek érdeme a magyar nyelv léte! Nem az ő tulajdonuk. Kialakulásához semmi közük. Alapjaiban nem is értenek hozzá igazán!
A magyar nyelv teljesen más nyelvelemzést, más nyelvtant igényel. Olyant, amely szavai kialakulásának, szerkezeti felépülésének mozzanatait követve elemez. A beszédhangok értelméből kiindulva, a kéthangos ősgyök, háromhangos gyökszó, a gyököket összekötő hangcsoport, és hangváz alapú szócsaládok nyomán haladva.
Ezen felül a nyelvészek dolga lenne a helyesírás és a helyes szövegszerkesztés oktatása.
Ez lenne az igazi magyar nyelvtan!
Mert ennek nyomán kitűnne, hogy képleírása páratlanul tökéletes, az érzelmek, indulatok legapróbb rezdülését szószövevényeiben legszélesebb körben kifejező nyelv!
E nyelvet nem érti meg az, akiben nem indít be érzelmi hullámot. Csak az érti meg, aki húrjait pengetni bírja, és zengi, énekli hangjait!
Ám ez csak az egyszerű, érző szívű emberek kiváltsága.
A nagyképű tudományossággal érvelők nem ismerik el ősnyelvi eredetét, nem vizsgálják valós szerkezeti felépítését. Nem ismerik e nyelv bensőséges zöngéit, nem ismerik játékosságát, s ha ismernek is belőle, lenézik, túl parlagias számukra. Csak eltartott kis újjal, félrebiggyesztett ajkak, felhúzott orr fintora kíséretében piszkálgatják a legkifejezőbb tájnyelvi szavait. Túlontúl nem zavarja őket a városi aszfalt-tájszólás, sőt ők is beszövik szavait köznapi beszédeikbe.
Idegen kifejezések használatát bátorítják, sőt kötelezik tudományos dolgozatok szövegszerkesztésénél. Ezt fogadják el művelt igényességi szintű közhasználati nyelvként is.
A többit kötekedőn bírálják, sőt – maguk közt – térdüket verve kiröhögik. Ismert a már említett „bő gatya, és fütyülős” jelzőjük. De e jelzőjükkel együtt elmehetnek a szemük világába!
Az egyszerű ember viszont beszéli, műveli, szereti, énekli, és a tájak nyelvében minden savát-borsát beleadja.
Pusztán csak azért, mert érzi, hogy az övé!