„Szerelem? Nem tudom, mi az” – mondta Heltai Ziliája. Pedig valamit tudott erről a csodálatos érzelemről. Kellett tudnia, mert ő is szenvedett tőle és érte. Olyan valami ez, melynek a kezdettől a beteljesülésig minden mozzanata fantasztikus érzelemözön, mely testet-lelket elborít, s mely nem hasonlítható semmilyen más emberek közti kapcsolathoz. Semmi máshoz a világon!
Mégis mi a szerelem?
A margaréták szirmait álmodozón, reménykedőn tépkedő kislány is keresi a választ:
– Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret….?
Ám ő nem a nagy titkot firtatja, hanem a szeretett lény szívének őiránta való érzelmi állapotát. Az ő parányi kis részecskéjét keresi a világot mozgató végtelen nagy érzelmek tengerében.
Két lélek, két szív, két ember találkozása. Nem tudni, honnan jönnek, lehet a világ ellenkező oldaláról, de az is lehet, hogy szomszédok. A látvány hozza az első szikrát, és gyújtózsinórként fut tovább, aztán a hang, az illat, és azt is viszi a tudatalatti felé.
A többi jön láncreakcióként sorban. Ahogyan szikrát fog, lassan belekap a tudatba, mint száraz rőzsébe a láng, majd felizzik tőle a szív, elönti, elborítja az egész testet-lelket, ég, perzsel, tombol, míglen az egész lényében elharapódzik a tűz, és az egész embert teljes riadókészültségbe helyezi.
De van úgy is, hogy egyszerre, az első látásra csap föl elemi erővel a láng, és bár éget – nem rombol, nem hamvaszt, mert ez az érzelem egy megújító, hamvadás nélküli főnixtűz.
A szerelem pozitív katasztrófahelyzet, minden egyébbel szemben előnyt élvez, minden mást háttérbe szorít. Állandó tűzgerjesztői és tűzoltói készenlétben tart.
A szerelem a világ történelmét is befolyásoló, azt alakító erő. A legerősebb felhajtó erő, mely nem is földi érzelem, levegőben úszik, és magával ragadja, lebegteti azt, akit megszáll.
Megszáll?! Igen. A szerelem elmére is ható lelki baj lehet, bár „nem olyasféle nyavalya, mely patikával orvosolható”. Egy kór, mely korhoz nem kötött, s mely bezsongja az egész testet, lelket. Fiatalon ér el, akkor időszerű, de végigkísérhet egy életen át, ám idős korban is felgyúlhat. Sőt, hogy egy székely asszony szavaival fejezzük ki: „Az öregkori szerelöm veteködik a nyavalyarontással”. Kezelhetetlen. Bele lehet halni. Valami olyan, ami fölrepít a magasba, de le is dobhat a mélybe.
Hogy mily drámaian hatalmas erő, azt a próba mondja meg. A szerelem, melyet nem gyötört soha kétség, nem szabdalt fájdalom, tán nem is igazi szerelem, csak úszkálás lágymeleg vízben. Mert a szerelem a legédesebb bizonytalanság! Az igaz szerelemért meg kell, és érdemes megszenvedni. Csak az érzi, ismeri magával ragadó, elsodró, elsöprő elemi erejét, aki éjjel és nappal szenvedett tőle. Még jobban tudja az, aki örökre szomjas marad tőle, és soha nem ürítheti ki kelyhét. Mert, aki egy vágyva vágyott célt nem ér el, az állandóan égő parázs marad, és csak a halálban hamvad el. És az olyan azt is tudja, hogy a vágy és a szenvedés egymás függvénye; minél inkább szenved, annál erősebb a vágy, és fordítva, minél erősebb a vágy, annál jobban szenved. Sőt fokozódik, ha tudja, hogy viszonzatlan marad. A tiltás, megfosztás növeli erejét, de ki is olthatja, ha új dallam kél a szívben.
Aki nagyon szeret, az egy életen át szeretni fog égő vágyakozással, mert nem tud a lángoló tűz nélkül élni, és azzal veri sorsa, azzal bünteti, hogy haláláig szerelmes marad.
Akkor mi is a szerelem?
Édes gyötrelem, magasztos kín, mámorító szenvedés, szív- és lélekszaggató tortúra. Csókos rabság, mely megkínoz, meggyötör. Sosem telik be, állandó hiányérzet forrása, és ha beteljesül, akkor is állandóan szomjazol rá. Bár a testben indul, de mégis a lélek rapszódiája, mely az éterben szárnyal. A testiség lelki kötődés nélkül kongóan üres, barbár, állati ösztönkielégítő tornagyakorlat.
A testi szerelem csak az utolsó akkord a futamban. Az addig elvezető út: a két lélek belső értékeinek harmóniája, az érzelmek egy alaphangból kiinduló hullámzása, ez az igazi szárnyalás, az igazi szenvedély. A tiszta, fölemelő, fölhangoló nagy, nagy érzelmi viharokat testen kívül, lelkiekként éli meg az ember. A testi szerelem csak a lecsapódása a magasztos érzelemnek. A testi szerelemért le kell szállni a földre: hely, idő, védekezés stb., bár külsőségekkel felejthetetlenné hangolható. A testi szerelemért föl kell ébredni lelki álmainkból, hogy egy újabb bódulat – a testiség ejtsen rabul. A testi szerelem a második fejezet, itt kezdődik a felelősség a másik fél iránt, a következmények vállalása, a jövő ígéreteinek teljesedése, az élet prózai fejezete, de amely boldog marad, ha mindkét szívben jól hangoltan rezdül a magasztos érzelem éteri zenéje, s dallama – minden kívülről jövő zavaró, disszonáns hang ellenére – végigkíséri őket egy életen át.
Korok költőinek, zeneszerzőinek, íróinak, művészeinek hosszú sora ízlelte minden változatát. Szerelmük tárgya legtöbbször nem érdemelte meg az érte szenvedő szívet: Balassi Annája (Júlia–versek), Vajda Ginája sem. És még hány? Talán Vörösmarty és Etelkája kissé mások, de ott a kényszerű lemondás szaggatta a szíveket. Az ő reménytelen szerelmüket Jókai fűzte be És mégis mozog a föld című felejthetetlen regényébe.
A remény mindig magasztosabb, mint a megvalósulás. Minél nemesebb lélek gyúlt szerelemre, annál tisztább, fennköltebb, erősebb volt szerelme, sőt igazi, nagy szerelem csak az ilyen nagy szívekben születik. És legtöbbször ezek maradnak viszonzatlanul. De a szerelem tüze perzselte, annak múzsája ihlette őket, és így remekművek születtek a szerelem csodája folytán. Akár az igazgyöngy, mely csak sérülés nyomán keletkezik, így a világot átfogó igazgyöngyszerű műalkotások nagy részét is szerelem okozta fájdalom szülte. Vagy a szerelmét meghódítani kívánó művész olthatatlan vágyai. Ódákat írtak, dalokat szereztek, vászonra vitték szerelmük képét, kemény kőbe vésték, bronzba öntötték fájdalmukat. Mert majdnem valamennyien szenvedtek a beteljesületlen, vagy később beteljesülő magasztos érzelem okán.
Az értelmes, bölcs ember sem tud magyarázatot adni rá, mert a szerelem nem az észszerű, megmagyarázható fogalmak közül való. Aki a szerelmet magyarázni akarja, reménytelen eset. Nem érti, nem tud semmit róla és sosem is fogja érteni. Minél inkább próbálja magyarázni, annál kevésbé érti.
Olyan ez, mint az a fiatal francia biokémikus nő, aki a csókról írt tanulmányt, melyben annak biológiai hatásaira hívta föl a figyelmet. Leírta, hogy a szájban, a nyálban milyen vírusok, baktériumok, savak, enzimek, génmolekulák milliói cserélnek gazdát, és ez milyen veszéllyel jár a csókolózó felek számára. Aztán beismerte, hogy eme veszélyek ellenére ő is csókolózik. Mert csókolózni jó, és ha valóban átéléssel csókolózik, olyankor nem a tudományos magyarázatát keresi, és nem a biokémiai vetületei érdeklik.
A szerelem a bölcs tudóst is megvakítja, aki – úgymond – kutatás okán beleesik. Ő sem tud magyarázatot adni még saját érzelmeire sem. Talán annyit ért meg az első gyerekének születése után, hogy ez a fenséges érzelem tartja tűzön a megújulás folytonosságát. Ez a jövő záloga.
A szerelem titokzatosságában hasonlít a fotoszintézishez. Tudjuk, mi kell hozzá, és mi az eredménye a folyamatnak. Ám, hogy mi az, ami az egészet kiváltja, mozgatja, érleli bent a „fekete dobozban”, mi katalizálja a benti folyamatot, arról nem tudunk semmit.
Ahhoz, hogy sejtsünk is valamit róla, legalább egyszer bele kell esni. Találó erre az a japán közmondás, mely szerint, ha valaki életében legalább egyszer nem mászta meg a Fuzsijamát, az bolond, … de aki kétszer is megmászta, az már kötnivaló bolond (s minél többször, annál inkább).
Így, aki legalább egyszer nem volt szerelmes, az nem tud semmit róla, aki viszont többször is, az egyre kevesebbet. Mert az a szerelem bolondja, és így értékítélete beszámíthatatlan. Minél többször éli át, annál több a titok, annál jobban belegabalyodik az értelmezésbe.
Hogy én – e sorok írója – tudom-e? Nem. Én sem tudom. Én az a „japán” vagyok, aki többször mászta meg a Fuzsit, és így többszörösen kötnivaló bolond, összezavarodott értékítélő képességgel. Ez az írás is csak szószaporító locsogás, mert a szerelemről mások már mindent megírtak.
Mindent. Talán.
Csak azt nem írták meg még elég kimerítően egy átfogó tanulmányban, hogy mit érez szívében az a tizenéves kislány, aki könnyes reménykedéssel tépkedi a margaréták szirmait. Mert a margaréták szirmait tépkedő kislány talán érez valami ősösztöni eredetit ebből a világot mozgató, formáló hatalmas erő ráeső részéből, mivel nála ez az első mindent elsöprő érzés, mely tiszta lapra hull, és mély nyomot hagy. A kicsiny, szerelmes szívében felcsendülő, egész testét-lelkét tűzbehozó, első csodálatos dallam, mely egész valóját: éjszakáit, nappalait, hétköznapjait bearanyozza. Mint a kikeletkor zsendülő, új életre ébredő, virágba boruló gyümölcsliget fölemelő illatától áthatott magasztos ünnepi esemény, olyan ez a még tiszta hófehér szűzi szerelem, mely teljesen betölti kicsinyke lángoló szívét, s melyre egy életen át fog emlékezni. De szegényke nem tudja szavakba önteni oly kimondhatatlan, felforrósító, fennkölt érzelemözön árasztja el! Nem is próbálja, mert nincs ideje rá. Sokkal fontosabb dolog köti le figyelmét, minden idejét. Erős, elszakíthatatlan szálakból fonja ábrándjaiban az édes rabság fogva tartó kötelékeit, hálóit a szeretett lény köré, éjjel-nappal, ébren, álomban és nem veszi észre, hogy eközben saját szívét is menthetetlenül belefonja.
S szűzi kebléből felszáll, és a többi – milliárdnyi – lánysóhajhoz társul a szelek szárnyán elsuhanó kérdés:
– Ki tudja megmondani, mi ez a csodálatos érzelem, ami átfog, és szétáramlik bennem? Amitől egész valóm lángra gyúlt!
Így hát ő sem tud mindent, és várja a válasz visszhangját, bár valószínű, senkitől nem kap érdemi választ.
Marad tehát a rejtély.
Talán a szerelem az egyetlen olyan rejtélyes nagy titok ezen a világon az összes többi közül, melyet mindenki birtokolhat, ennek ellenére boldogan kibeszélhető, mindenkivel megosztható részben és egészben…, és mégis örök rejtély marad.
Egy dolog biztos. Az igazi szerelemhez két szív kell. Két egymásért égő, lángoló női és férfiszív. Ennyi. A többit ők ketten egy életen át megpróbálják kideríteni.
Reméljük, nem fog sikerülni.
Mert a szerelem úgy szép, ha számunkra örökkön örökké titkai maradnak.