Az ötvenes években, akinek rádiója volt vagy szárazelemmel, vagy akkumulátorral működtette, mivel a falvakban nem volt villanyáram. Ez időben történt Felsőrákoson egy érdekes eset, melyet egy ismerős mesélt el. A történet valóságáért hadd terhelje őt a felelősség. Rádiót vett egy ember, és föl is szerelték annak rendje és módja szerint.
Esténként hallgatták a Kossuth, Petőfi, és – ne adj uram – titokban még a Szabad Európa adót is. Volt nagy kíváncsiság, összegyűlt a nagycsalád apraja, nagyja, a széken ülve, kissé előrehajolva hallgatták a zavaróállomások által recsegősre varázsolt hangokat: zenét, népdalokat, operettet stb. A legkíváncsibbak azért mégis csak a gyermekek voltak. Hogy mi lehet abban a cifra kicsi kotojába’? Ki van odabé, aki ezt a sokféle hangot kiadja? Meg is kérdezte az egyik gyerek az apját:
– Ki beszél ott abba a kotojába’, édösapám? Az apa gondolta, megvicceli a gyermekeket:
– Egy bácsi van odabé, fiam, abbeszél onné kifelé – mondta. A gyermek ezt nehezen hitte el.
– De hogy fér el abba a kicsi kotojába egy embör?
– Há’ úgy, tudod-e, hogy ojan kicsikefajta, terpe. Na, ez ütött szeget a gyerekek fejébe, mert hogy ők még olyan kis törpe embert nem láttak, csak a mesében olvastak Babszem Jankóról, Hüvejk Matyiról. Egyik napon a szülők mentek a mezőre, a gyerekek iskolába. Ki ért haza hamarabb? Hát a gyerekek. A nagyobbik bekapcsolta, s hívta a többieket:
– Gyertök no! Há’ beszél a terpe odabéről! Jöttek is azok. Körülvették a kis varázsdobozt. S há’ nem csak beszélt, még zenélt es.
– Te – mondta az egyik – nezzük meg a kicsi embört, hallám mijen?
– Há’ hogy nezd meg, bé van zárva – mondta a nagyobbik. Azonban a kicsinek volt ötlete:
– Vágjuk ki késsel az elejit, itt ne – mutatott a hangszóróra. A nagyobbik nem akart belemenni ebbe, de váltig biztatták az öcskösök.
– Nezzük meg, no! Végül elővették a kést az asztalfiából, kikerekítették a vásznat, de a kés kárt tett a hangszóróban is. Elnémult. Feszegették ide-oda, de a kis törpe nem került elő. A nagy igyekezet közepette zörrent a szekér hangja a kapuban. Megjöttek a szülők a mezőről. A kicsi szaladt ki eléjük a nagy újsággal:
– Édösapám, megöltük a bácsit!
– Milyen bácsit, te?
– Há’ azt, amelyik a kotojába beszélt, de nem kaptuk meg sehol odabé.
– Micsináltatot tük? – rivalt rájuk rosszat sejtve az apjuk. Aztán meglátta: a rádió kibelezve, tönkretéve, szanaszét az asztalon. Szörnyű haragra gerjedt:
– Na, de ha meghalt valaki, azt meg es kell siratni! Ide álljatok sze, ne! Hát lett nemullass, halottsiratás. Csak az édesanya mert perbe szállni a párjával:
– Mé’ mondtad, hogy a terpe beszél odabé, há hogyne lettek vóna kéváncsiak a gyermökök!
– Há, csak viccöltem vélik – mondta némi bűntudattal az apa.
– Most immá vegyél mást, ha viccölni vót kedved. Úgy! Szóval valahogy így történt a dolog, melyet még ma is emlegetnek a faluban.