A „dicsőséges” kalandozások.
A történészek szerint csak történelmi igazságtétel volt. Visszaszerezni azt, amit nyugat elrabolt előzőleg a Kárpát-medencében élő ősöktől.
Sehol nem várták hadak. Gyanútlan, békés emberekre rontottak rá, aki védte tulajdonát, az leölték. Ugyanúgy, mint a tatárok, törökök a magyar lakosságot.
Lehet elgondolkozni, a minden útjukba eső egyszerű gazdálkodóktól elhajtott barmok, a leölt asszonyok, öregek, csecsemők is mind beletartoztak a „történelmi igazságtétel”-be? (!!!)
”
12. §. A magyarok morva- és csehországi s karinthiai hadjáratairól.
Ezen kapitányok, mint föntebb mondottuk, magoknak lakhelyet és szállást választának, szintugy a többi nemzetségek is, ott választva, hol nekiek tetszett. Miután pedig megtelepedtek, Pannonia elfoglalása után Morva- és Csehországot minden javaitól megfoszták, vezéröket Vratiszlávot ütközetben megölvén. Ez után Karinthiát támadván meg s Laibach várán túl Merania Gottfrid nevezetű herczege és Eberhard herczeg az aquilejai patriárkával szembe szállván velök, egymással keményen vivának, és jóllehet a magyarok közzűl az említett ütközetben sokan elestek, mind a két herczeget megölik, a patriárka futással menekülvén. Azután Karinthiát, Styriát és Karnioliát kifosztván, roppant zsákmánynyal térnek Pannoniába. Konrád császár osztán, a mint népe roncsoltatását meghallotta, a svábföldi Ágosta városába vonula, hogy onnan Magyarországra jőjön a magyarokat megtámadni. E közben azonban Rómában belháború támad és a császár visszatér Rómába.
13. §. A bolgárországi és lombárdiai magyar hadjáratokról.
Akkor a magyarok kimenvén Bolgárországba ütnek, mellyből számtalan marhát és foglyot hurczolnak ki, diadallal térvén végre meg Pannoniába. Ismét máskor Friaulon át Lombardiába ütnek, hol Luitvárdot, Vercelli város püspökét, Károly császár leghívebb tanácsosát megölvén, egyházából roppant kincset rablának, s csak nem egész Lombardiát földúlván, roppant zsákmánynyal térnek meg Pannoniába.
14. §. A magyarok nyúgot-európai hadjáratáról.
Ezek után Szászországot, Thüringent, a sváb földet, a Rajnán Mainznál átkelve, keleti Francziaországot és Burgundiát földulván, több egyházakat is lerombolának, és midőn visszajövet a Rainán Constanznál átkeltek, s igen nagy tisztességgel Bavariába értenek, Abach vára körűl a német sereg véletlenül rajtok üte, kik ellen emberűl csatát állván, a németeket nyilaikkal legyőzik; holott is a császár marsalja azaz seregének vezére Scwarzenberg Hertind és vele minél több más nemes fogságba esik. És jóllehet váltságokért megbecsülhetetlen pénzt adtanak, a magyarok őket Regensburg előtt czélba állítva, a kőfalon álló polgárok bámúlatára nyilaikkal nagykegyetlenül átlövöldözik, és igy osztán diadallal és nagy sok zsákmánynyal térnek hazájokba.
15. §. Az ágostai veszedelemről.
Kevés idő multával osztán a magyarok községe Lélt és Bulcs-ot Németországba küldi, kik is midőn Ágostához érkezének, a Lech folyón túl a réten ütének tábort, a várost éjjel s nappal viadalokkal háborgatva. S miután azt gyors rohamokkal bevenni nem birták, Ulrik püspök és a polgárok a külvárosból megátalkodva nem akarván visszavonulni, a császárhoz követeket küldenek s buzdítják, hogy siessen a város alá, mivel az őket megszálló magyarok sokan vannak ugyan, de nem vigyáznak magokra, úgy hogy nagyon könnyü lesz őket leküzdeni. Megindulván tehát a császár ulmi udvarából s gyorsan és titkon megérkezvén, miután a magyarok állását és seregét kikémlelte, napkelte után három órával, mikor eső esett, rájok rohana és a városhoz közelebb eső egyik seregöket hirtelen legyőzé. Mit látván Lél és Bulcs futásban keresve menekülést hajóba veszik magokat s a Dunán aláereszkednek, hogy Magyarországba meneküljenek. Kiket is Regensburgon átkeltökben fogságba vetvén a császárhoz küldenek, s a császár őket akasztófára itélvén Regensburgban bitófán végeztette ki. Némelyek ugyan mesésen azt állítják, hogy másként végezték őket ki, hogy a mint a császár elé voltak állítva, egyikök kürtjével a császárt agyon ütötte volna: de bizony e mese a hihetőséggel ellenkezik, s a ki illyest hisz, elméje gyenge voltát árulja el; mert a bünös személyeket kötött kézzel viszik a fejedelmek színe elé. Igaz azonban, s a krónikás könyvekben is megvagyon, hogy vakmerőn szitkozódva sérelmesen szólottak a császárnak, mondván, hogy ha őket megöletendi, nemzetéből többé egy fogoly sem élhet, hanem vagy örök rabságra vetik, vagy minden itélet nélkűl megölik. Mi meg is történt. Mert a mint a magyarok meghallották, hogy a császár őket igy ölette meg, valamennyi német foglyot, még az asszonyokat és csecsemőket is, húszezerig valót leöldököltek.
16. §. A magyarok másik csapatának diadaláról.
A másik sereg pedig, melly Ágostától távolabb vala, a mint megértette, hogy a császár bajtársaikra ütött, egy erdőbe gyülekezék, és a mint megtudta, hogy a császár serege elszéledt, népe nagyobbik csapatát, melly a Rajna felé tart vala, űzőbe vevé, s a mint e sereget a mezőn nyargalva beérték, az mint a méh egyszerre egybe tódula, mellyet is nyilaikkal lövöldözve se megszállani se visszavonúlni nem hagyának, kik is végre magokat mintegy elhalva a magyarok kezébe adták. Kiket is a mint elfogtak, mindnyájoknak fejöket vették, bajtársaik toráúl. Valának pedig katonák és pajzshordók, kiknek fejét vették, mintegy nyolczezeren.
17. §. A magyar had diadalmas visszatértéről.
Innen osztán megindulván a Duna vizén Ulmnál átkelének és a fuldai monostorhoz érének, abból nagy kincset rablának, és azután az egész sváb földet földúlván, a Rajnán Wormsnál átkelének s ott két herczegre t. i. a lothringenire és a svábföldire akadának, kik igen nagy sereggel jöttek ellenök; kiket legyőzvén és megszalasztván, azután Francziaországba menének, hol a keresztyéneken és szerzeteseken erős üldözést követtek el. Onnan osztán megindulván s a Rodanus (Rh˛ne) folyóig menvén, két várost, tudniillik Segusát és Taurinát kirablának az olaszországi havasokon át véve útjokat, és midőn Lombardia síkját meglátták, sebes nyargalva sok zsákmányt rablának s így térnek végre vissza hazájokba.
18. §. A németek szövetkezéséről a magyarok ellen.
Miután pedig Lél és Bulcs mint föntebb el van mondva, elveszett, a had elhallgatott s nem ment többé Németországba: mert Franczia- és Németország egy szivvel lélekkel megegyezett, hogy egymással egyesűlve a rájok menő magyaroknak mind halálokig ellen álljanak. Azért is a magyarok Alemaniába menni István király idejéig mindig haboztak volt, ne hogy nyúgot népe egyesűlten támadjon rájok.
19. §. A konstantinápolyi hadjáratról s Botond bajvívásáról.
Miután pedig Olaszország néhány tartományát kirablották, öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának. Akkor egy óriás nagy görögöt küldenek ki, ki azt kivánja vala, hogy két magyar birkozzék vele, ekként kiáltozva, hogy ha mind a két magyart földhöz nem veri, akkor Görögország a magyaroknak adót fizetve hódoljon. S minthogy azon görög a sereget igen bosszantotta, egy Botond nevezetű magyar áll ki vele birkozni; s a mint a küzdő tér elkészűlt, bárdját, mellyet hordani szokott vala, ragadva, a város réz kapujához rohana, s abba bárdjával egy csapásra, mint mondják, ollyan rést vága, hogy a görögök azon kaput mint csudát nem akarták kiigazitani. S a mint ezt megtette, a viadal terére fegyvertelenül kiáll, s a magyarok lóháton, a görögök a kőfal bástyáira mint nézők egybegyülekeznek. A mint osztán a görög a városból kijött, hogy a viadal terére menjen, látja hogy Botond egymaga áll küzdeni készen s kiálta neki: miért nem veszen maga mellé másik magyart segítségűl? Akkor Botond rá rohanván mint mondják úgy megragadta, hogy alig telt a bírkozásban egy kis óra, a görög úgy földre terűlt, hogy semmi módon nem birt többé fölkelni. Minek láttára a görög császár s a görögök többi nagyai, a császárné is úrasszonyaival a falról eltávozva palotáikba vonulának, nagy szégyennek tartva, a mi történt vala. És jóllehet az így földhöz vágott görög törött karral életben maradt, csakugyan ezen viadal lőn oka halálának. A magyarok tehát a viadal dicsőségét megnyervén, követeket küldenek a görögökhöz az adót követelni, kiknek, mint mondják, a császár mosolyogva egy szót sem válaszolt. Akkor a magyarok vezérökkel Taksonnal tanácsot tartván, azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába. Ez volt ugyanis az utolsó rablás, mellyet a pogány valláson lévő magyarok elkövettek. A magyarok községe tehát kapitányaival vagy vezéreivel, kiket időnként szokott vala tenni, Gyeics vezér idejéig egyszer s másszor illy zsákmánylásokat és veszedelmeket ejtett e világon.