Kazinczy eltüntette a nyelvből a dallamos félmúltat és a szintén dallamos jövő időt. Egyszerű voltából bonyolulttá képezte.
Régiesen: ELJÖVENDŐ, nyelv-újítva: AKI EL FOG JÖNNI.
Egyetlen szó helyett négy!
Az ELJÖVENDŐ szóban jelen van: JŐ ige, elJÖvendő. A VENDégre is utal, jöVENDő, a VENDég, akinek örVENDünk. Őróla beszél. ELJÖVEND Ő.
Kiherélt kazinczysan: Csak körülírva: AKI EL FOG JÖNNI. Rideg, személytelen. Itt nincs VENDég, akinek örVEND a háznép. Valaki JÖN, de nem tudható ki, nem Ő, akit ismerünk.
De így legalább pattogott németesen, mint a kecskebogyó a deszkán, Kazinczy nagy megelégedésére..
Sajnos, ez a való, a nyelvújítást szabadkőműves receptre végző „nagy hazafiról”, aki a „német nyelv bűvöletében élve” nem emelt szót az ellen az őrült ötlet ellen sem, hogy a magyar nyelvbe bevezessék a nyelvi nemeket, kiküszöbölve nyelvünknek e nagy-nagy „hiányosságát”. Ám amikor ennek megvalósításával, a „nőstényítéssel” találkozott, visszakozott.
Szerencsére. Úgy tűnik, hogy voltak nála őrültebb nyelvrombolók is.
Azért kiemelném Kazinczy egyik fő mozgatórugóját: „a német nyelv bűvöletében élve” szabta, újította a megújításra egyáltalán nem szoruló magyar nyelvet. A baj az, hogy a „hazafias” írónemzedék egy része szintén „a német nyelv bűvöletében”, és divatos szabadkőműves hatásra vakon követte őt.
Pallas nagy lexikona így írja le a Barcafalvi Szabó Dávid címszónál: „Kazinczy […] a nyelv belső tulajdonságait, szellemét: mondattanát és stílusát igyekezett […] idegen minták után simítani, reformálni.” Kiem. K.S.