Előrebocsátom, az én történelemszemléletem a „teremtés tény” alapján áll. Számomra a Teremtő Isten, létező, és a teremtés valós eseménysorozat. Alaptörténelem, mint kiindulás, a Teremtés könyve: Kezdetben teremté Isten az eget és Földet. (Biblia, Genézis, Mózes I. )
Ádámtól Özönvízig annyi idő telt el, mint Róma bukásától napjainkig, 1656 év. Ádám egy bizonyos ideig egyedül élt, ez alatt tanulmányozta az állatokat élőhelyükön, nevet adott nekik sajátos jellemzőik szerint. Ugyanígy a növényeket is. Minden általa adott név, a megnevezett fő jellemzőinek sűrítménye, és mai napig él a nyelvben.
Az első emberek éles eszűek, nem bömbölő, makogó taplófejűek. Fogékonyak voltak szépre, jóra, zenéltek, vigadtak, írtak, jegyzeteket készítettek az eseményekről, számolták a napokat, heteket, hónapokat, éveket. Ezek egyike sem sumer-babiloni találmány. Fémeket olvasztottak, szerszámokat készítettek fémekből, sajnos, fegyvereket is, fontak, szőttek, földet műveltek. A Földre jött engedetlen angyalok, s óriás termetű piramisépítő utódaik oly állapotokat idéztek elő, amely miatt Isten Vízözönnel seperte le rendszerüket.
Újraindulás
Özönvíz után, a bárka az ARARÁT hegyén ért földet. ARARÁT, HARÁRAT – ez lett a hegy neve: HAR, amely ÁRAT meghaladó (Varga Csaba) HAR = hegy. HARÁRAT, majd HARARÁT – ARARÁT.
Az ARARÁT – TÁRARA átfordítás mutatja, onnan látványként kiTÁRul a TÉR, s messzi tájak TERÉRE ellátni.
Özönvíz után Noé és családja kijöttek a bárkából, végleg elhagyták az egy kerek évig otthonként védelmüket szolgáló burkot, amely ottmaradt a hegyen, a csúcshoz közeli fennsíkon.
Ma is ott van, jégbe fagyva.
Ettől kezdődően, teljesen megváltozott éghajlat uralta a Földet. Nem volt már többé a légtér-világűr határán a pára-jégkristály védőköpeny.
Noé és családja lassan egyre alább költöztek, közben már ott termeszteni kezdtek a hegy derekától lefelé. Az Ararát lejtőin megnevezett helyek mutatják kezdeti tevékenységeiket. Végül lent, MEZOPOTÁMIA síkján, a folyóközi mezőn, SINEÁR mezején vertek otthont a családok, ott szaporodtak el. A SI-kon, ahol már NE-m volt ÁR.
Miután már nyüzsgésig tele lett velük a tér, innen indultak el több irányba, betölteni a Földet.
Ez volt az első igazi békés népvándorlás, az addig lakatlan területek szűzfoglaló betöltése. Sém nemzetsége maradt a kezdőkörben. Kám utódai dél irányába terjedtek, majd kelet felé is.
A mi őseink, Jáfet sarjainak minden törzse családszerető, békés, székes életvitelre, letelepedett, bölcsen gazdálkodó életelv szerint nevelt, ezermester, teljesen önellátó kézműves felkészültségű volt. Ők már Noé ősatyjuk életében felkerekedtek tartalékaikkal, szekerekre rakott szerszámaikkal, igavonó tenyészállataikkal, s elindultak a túlzsúfolttá váló Mezopotámia síkságáról nyugati irányba, napveszte felé, új székhelyet, hazát, termőföldet keresni. Eleve úgy indultak, hogy jól roppanó, JÓROPA – PORa = földje, röge, BURokja, művelhető, megmunkálható, bőtermő helyet keressenek, amely NATÚR földjének TURÁN új hazát, telepnek való helyet, székes életet kezdenek, fészket raknak, letelepednek.
Találtak is, és erről adtak nevet: JÓ ROPA, jó föld. Ma is ez a neve, csak görögösen írják: EU ROPA. A teremtés ősnyelvét beszélők léptek elsőnek JÓROPA földjére.
Egyik sátoralja nemzetség, a székita, székes, székely törzs családjai, első hullámban érték el a kör páttal, körparttal ölelt tengert, és ott kezdtek gazdálkodni.
A Kárpát övön belüli medencét, a későbbi Kárpát-medencét ekkor még víz födte.
A többi nyugat felé vándorló sátoralja nép megkerülte északon a tengert, és úgy mentek napnyugta felé. Azok is, akik félelmükben, vesztükre a Neander-völgyi barlangokban húzták meg magukat.
Ezek a vándorlások bizonyos időszakonként követték egymást, a kezdőkör, folyóközi szaporulat függvényében, bár nem minden törzs indult onnan nyugatnak.
Az ebben az időben vándorlók, békés területkeresők voltak, honfoglalásaik, fegyverek, harc, vérontás nélküli szűzfoglalás volt, üres térre település. E népvonulat magával hozta a teremtés eredeti ősi nyelvét, és e nyelven adott nevet minden hegynek, völgynek, víznek e földrészen, Urál hegyvonulatától Gibraltár sziklájáig, Szibériától Ibériáig, sőt tovább a mai Amerika földjén is, hisz ekkor még szárazon átjárható volt a sekély vízállás végett, s az állatvilág is szétterjedt arrafelé.
A vizek szintje egy évezred alatt emelkedett meg a sarkok jéghegyeinek olvadása nyomán.
Jáfet utódait keresve oly népeket kell kutatni, akiknek nevében székes, székita életmódra utaló SZK hangpáros jelen van. Szicíliai SZIKulok, etruSZKok, korSZIKaiak, gaSZKonok, baSZKok, a SZOKota SKótok, SZKíták, eSZKimók, SZÉKelyek.
A Vizek mezejéről Jóropa felé vezető több útvonalon kialakult földrajzi nevek, a pillanatnyi viszonyok, állapotok nyomán születő településnevek, az akkori való igaz állapotok képét őrzik.
Ezek kutatandók volnának a nevekben levő értelemhordozó nyelvelemek alapján. Persze, ha a való igazság kiderítése a cél, s nem a bizonyíthatatlan evolúciós férctudomány szerinti, eleve meghatározott keretbe illesztés.
Napóleon mondta: „Ami megtörtént, azon Isten sem tud változtatni, csak a történészek.”
Igyekeznek is. Eleve meghatároztak egy keretet, amelybe beleillesztik az általuk kiötölt népvándorlás katyvaszt. Ugyancsak Napóleon megállapítása: „A történelem egy csokor hazugság, amiben többen megegyeztek.” Valamint: „A történelem az elfogadott hazugságok összessége!”
A történészek megegyeztek egymás közt az alábbi pontokban: A népvándorlás korában (kb. 4–9. század) a Kárpát-medence stratégiai elhelyezkedése miatt számos nép – gótok, hunok, gepidák, longobárdok, avarok, szlávok – szállásterülete volt. Az 567-ben érkező avarok 250 évig uralták a térséget, majd a frankok és bolgárok támadásai után asszimilálódtak. Legvégére teszik Árpád magyarjait.
Ez az egész csak kitalált történelem.
Az általuk megjelölt időben a Kárpát-medencét – egy dudvásodott aljnövényzettel felnőtt, Özönvíz óta növekvő – háromezer éves szűz őserdő vette körül. A medencén nem volt átjárás, a hegyi patakok szűk medrén semmiképp nem jöttek át hadak. Árpád és a besenyők által tönkrevert hada nagy nehezen szivárgott át a dudvás-ciheres sűrűségen.
Batu kán – tudatos átkelő hadi céllal – 1241-ben társzekerei átvonulásához, egy hónapig vágatta másfél ezer fejszés rabbal az erdőt Vereckénél egy szekérnyi nyomtáv szabaddá tételéért!
Nyugat felé csámborgók messzire elkerülték a vadont, s a hegykaréjt északon megkerülve, vonultak nyugatra. Az avarok soha nem éltek itt. Bécstől nyugatra, Bavaria volt a szállásuk.
A Kárpát-medence nem esett a népvándorlási hullámok útvonalába!
Két számottevő hatalom hadai jutottak be a Duna vonalán nyugati irányból: Róma és Hun. A medencét a római időben többmilliós nép lakta, bár erről az egymás közt megegyező történészek hallgatnak, mint a sír.
Az MTA szerint, nem élt itt nép, a rómaiak alig lelték élő lélek nyomát Kárpát-medence teljesen üres területén.
Ez jó nagy, bozontos történészi hazugság!
Ugyanis, jóval korábban a krónikás, Ammianus Marcellinus római történetíró, a térségben élő, bőven adózó népet említ. A történet szerint Kr.u. 359-ben a medence népe fellázadt II. Constantius római császár által kiszabott súlyos adók miatt. Oly mennyiségű adóról volt szó, amelyért a császár érdemesnek látta személyesen megjelenni, tárgyalni, intézkedni. A botrányba fulladó egyeztetésnél egy indulatos őslakó lemarházta a császárt, berepült egy csizma (nem bocskor!), megtépték ruháját, s díszes trónját összetörték. A krónikástól harci jelszónak vélt „marha” szó jelzi az őslakók kilétét, nyelvét. Persze, e szót az akadémus történészet foggal-körömmel kirágná, kikaparná onnan.
S ami fontos! Annyira jelentős volt az adótömeg, hogy eltekintettek a megtorlástól, csak csöpögjön be a birodalmi kincstárba. E leírásból képet nyerhetünk a Pax Romana, azaz Római Béke milyenségéről, hatalom szigorúságáról, a császár jelleméről is. Őket az adó érdekelte, egy ilyen helyi heccet, személyi sértést nem toroltak meg vaskezű keménységgel.
Egy másik bizonyíték
Hérodotosz, görög történetíró, i. e. 484-ben született, felnőtt férfiként írta az alábbiakat: „Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk… Ez az első, mely a Scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje…” Kiem. K.S.
Hérodotosz előtt, kb. i.e. a VI., VII, században a Duna már áttörte a Vashegy gátját, Vaskaput nyitott, és alsó folyása mély medret vájt a síkon, lévén legnagyobb folyója a szittyák országának. Ez azt is jelenti, hogy az ősnyelvet beszélő székita, szkíta, szittya székelyek annak előtte több mint ezer éve éltek itt a Kárpátok körül, belakván a felszáradó medencét, s mindennek nevet adtak már. Ez idő tájt az akkori Európa legjobb minőségű földművelő növénytermesztése virágzott a térségben.
Figyelemre méltó: a Kárpát-medencéről, mint egységes SCYTHAORSZÁGról beszél, nem holmi katyvasz, kloáka vegyülékről! Hérodotosz rögzíti a helyet, a Duna körüli térséget, azaz a Kárpát-medencét.
Ez volt az igazi, tiszta Scythaország, azaz Szittyaország, már Kr. e. az V. században!
A Kárpát-medencében 359-től 895-ig nem dúlt háború. Hová tűnt el a teljes medencét betöltő, ősnyelvet őrző, két évezrede itt élő, szaporodó, gyarapodó – közbirtok-kaláka rend szerint – gazdálkodó, senkivel nem keveredő, teljesen önellátó, több milliós székely nép?
Ugyanis, csak néhány lézengő szlávról számol be a mindentudó „Háry János & Münchhausen történész kft”?
Az Özönvíz előtti teremtés ősnyelve itt a Kárpát-medence védelmében élte túl a történelem korszakait érintetlenül, mint kőszikla, amelyen karcolást sem hagyott az idők vihara!
Arra, hogy semennyit nem változott e nyelv – bizonyíték az általam írt szótár, amely több mint 1500 A4-es ív oldalon mutatja be összes szavaink magyar eredetét, megcáfolva a szintén „Háry & Münchhausen” kézjegyét viselő akadémus nyelvészi közösség „tudományos” elmélet tételeit.
Vannak idegen sírhelyek!
Hangzik a dörgedelem. Persze, a hegyi patakok mellett átszűrődő néhány átutazó család halottainak temetője. A népvándorlás bizonyítékaként hangoztatott, fellelt idegen sírhelyek, az ilyen alkalmi átutazó családok útközben elhunyt tagjait, a római helyőrség halottait, vagy hunok egyveleg hadai ittléte idején elhunytak, elesettek tetemeit, vagy a betelepülő kunok, jászok, szaracénok halottait rejtik elhantolva, sajátos temetési szokásaik szerinti rendben.
Avar-kori temetők
Másik dörgedelem – avar-kori temetők. Valakik képzeletben felállítottak egy vélt történelmi folyamatot, ideképzelték az avar kaganátust, aztán ahhoz keresték az avar-kori temetőket. Sírleleteket találtak, hiszen a medence évezredeken át lakott volt. Fel sem merül senkiben, hogy az ősnyelvet karcolás nélkül megőrző, szűzfoglaló, székes életvitelű szkíta székely nép temetői lehetnek az összefüggő hasonlóságú sírleletek. Avarokról szóló leírás tele van feltételezésekkel, mint Darwin: A fajok eredete című, „holtbiztos evolúciós” elmélet, a kb. nyolcszáz feltételes módban írt mondatával.
Az AVAR szó ősnyelven – székelyül ma is – gyalogút, az udvarvégi kaputól a mező irányába: az AVARÁN. Az AVAR nép úttalan utak RAVÁN AVARÁN csAVARogva vándorolt. Sosem éltek a Kárpát-medencében, Bécstől nyugatra települtek le, BAVARiában, onnan kAVARták, zAVARták a tőlük nyugatabbra levő népeket, mint később Árpád vitézei. A frankok háborúztak ott velük. Maradékaik keveredtek, utódaik talán a bajorok. Az avarok Kárpát-medencei jelenlétére semmilyen írásos kordokumentum nincs. Ásatások nyomán feltárt, tévesen avaroknak tulajdonított temetőkre épül az egész avar történelmi mese. Ám azok a temetők, a Hérodotosz és Ammianus Marcellinus által említett, évezredeken át itt, SCYTHAORSZÁGban élő, közbirtok-kaláka rendű, székes életvitelű székely szűzfoglaló őslakók temetői! Itt maradt fenn őseik beszélt nyelve érintetlenül, tisztán évezredeken át. Nyelvújításig karcolás sem esett rajta. Mégis róluk nagy a csend! Őket senki nem keresi, csak az avarokat, vagy az Árpáddal besurranók sírjait.
Hazatérés, ez is mese. Kárpát-medence nem kezdőkör! A bárka az Araráton feneklett meg, nem a Hargitán. Ma is ott van. Onnan indult el minden nép. Sem hun, sem avar, sem magyar törzsek nem éltek itt, nem élt itt senkijük. Itt csak az ősnyelvet és a közbirtok-kaláka társadalmi rendiséget őrző székely törzs élt.
Ők a mai magyarság tényleges ősei! Nem az Árpáddal érkező maroknyi csapat.
A Kárpát-medencében nem volt sem ki-, sem beáramlás. Itt csend volt és nyugalom. Így maradt meg érintetlenül a nyelv.
Végezetül Árpádról, és honfoglalásáról.
Bár erről már írtam, Árpád és népe nem átszellemült dicső, honalapító gondolattal, méltóságteljes menetelésben vonulva lépte át Vereckét, tokkal, vonóval, hanem szétverten, űzötten, a sűrűben tapogatózva, pihenéshez, gyógyuláshoz alkalmas helyet keresve. Hadi nép volt, elkeseredett, családjaiktól, javaiktól megfosztottan.
Sebestyén Gyula: Az Árpádok története című könyvében írja, hogy besenyők által űzött, kifosztott népként lépték át a Kárpátok vonalát, új hazát keresve. Nem tudjuk, hogy milyen viszony lehetett a besenyők és Árpád magyarjai közt. Valahol valami durván félresikerült, mert mialatt ők rablóportyán voltak, a besenyők családjaikra rontottak a szálláson, szétverték táborukat, és mindenkit: asszonyt, gyermeket, öreget lemészároltak, felkoncoltak, hogy írmagjuk se maradjon, teljesen ki akarták irtani. Odaveszett mindenük, semmijük sem maradt.
Visszaérkezve a szállásra, elborzadva látták a pusztítást, de erre újra megjelentek a besenyők, és végigverték őket. Kénytelenek voltak futásnak eredni, bemenekülni a Kárpátok sűrűjébe. Halottaik valószínűleg temetetlenül maradtak. Lóháton vagy gyalog jöttek át a sűrű bozótos erdőn.
Miután a helyi őslakó székelyek segítségével felépültek s rendezték soraikat, „meghálálták”. Vér nem válik vízzé! Itt is ügyeskedve, ki tudja milyen ígértetekkel kerekedtek felül az őket befogadó, ápoló őslakókon.
Tény, hogy az Árpáddal betolakodók – a saját rang szerint alárendelő, magántulajdon alapú, fényűző, munkakerülő világnézetükkel – erkölcsi, társadalmi törést idéztek elő az addigi egyenlőség, egymás mellé rendelő, békés gazdálkodó, senki más nép területére nem lépő, közbirtok-kaláka rendiségű nép soraiban.
A békés, megfontolt székely rabonbánt, népét addig bölcsen vezető székembert –, aki Árpád, munkától idegen, kalandozó rablásra szokott népét békés életmódra intette – kizárták a további döntésekből. Elvégre ők nem gyomlálni jöttek. Kezük kardforgatásra, ölésre szokott, nem ekeszarvát, kasza-, kapanyelet markolni.
Megosztották, főleg a fiatalságot.
Megélhettek munka nélkül, tartsatok velünk a vitézi életbe!
A szép nők is hozzájuk csapódtak inkább. Magukhoz csalták a rablott kösöntyűkkel. Könnyebb élet volt, mind napestig gyomlálni.
Még a rómaiak, hunok is tisztességesebbek voltak Árpád magyarjainál, mert egyik sem szólt bele a székelyek sajátos társadalmi, vagy magánéletébe! Tiszteletben tartották a rabonbánt, mint népét irányító tekintélyt. Róma, s a hunok kitakarodása után folytatták több évezredes közbirtok-kalákarendi életmódjukat.
Az Árpáddal érkező maroknyi csapat forgatta fel a Kárpát-medencét. A békés korszak véget ért!
A királyság megalapítása után kifosztották közbirtokaikból. A király, koronabirtok címen bitorolta el a földbirtokok legjavát. Mint a kommunisták egy évezreddel később. Aztán jött a betelepítés, szászok, zsidók, szaracének, cigányok, oláhok, tótok, rácok, bunyevácok.
Az évezredeken át tisztán őrzött medence területe kloáka katyvasszá vált.
A rabonbánt, a székembert kiűzték pilisi, szikambriai fészkéből, száműzték Erdélybe, s aki székely akart maradni követhette, mehetett a szeme világába!
Megalázták, értésére adták, hogy minden, ami fejlődés, azt a betelepülők valósították meg. A székely csak egy parlagi sült, bunkó paraszt. Évezredeken át művelt, gazdagított nyelvének minden szavát lopottnak nyilvánították.
Sem gatyája, sem nadrágja, sem kabátja, még lájbija sem volna, ha az idegenek nem adtak volna nevet gönceinek. Minden szerszámját a nagy történelmi múltú tótoktól lopta el.
Még nem értünk le a szakadék aljára, de kevés van a teljes fulladásig.