Az egyszerű ősi tisztasággal gondolkodó ember hangban megfogalmazta, mesterkéltség nélküli viszontválaszát az általa észlelt lényre, jelenségre, tárgyra, cselekményre. Pontosan úgy, ahogyan a Teremtő által az örökítő sejtjeibe betáplált nyelven először kibuggyant ajkain.
KŐ – előbb a KEménység, KÖménység, és mert KÉ a KŐ, feltörni a diót.
Látta, hogy van KŐ, amely nagy és mozdulatlan. Mintha a KŐ SZÍKja a földből nőtt volna ki.
Egy másik úgy látta, olyan a SZIKLA, mint ki ALSZIK. De aztán mégis legurult a lejtőn.
– Ni, IKLAt! Mozog, gurul!
Aztán ez is beépült a névbe, KŐSZIKLA lett a neve. SZIKLA, ha gurul, elKÓSZÁL messzire, mindent elKASZÁL.
A magasba nyúló SZIKLA neve KŐSZÁL lett. Ha ütötte, SZILÁK pattantak róla.
Azonos hangokkal leírható minden jellemzője.
SZiKLa – aLSZiK – KőSZáL – SZiLáK – KóSZáL – KaSZáL hangváz: SZ-K-L – L-SZ-K – K-SZ-L – SZ-L-K – K-SZ-L – K-SZ-L
Nézzük, hogyan kapcsolódnak össze az azonos vázhangokból álló, de teljesen más tárgykör jelenségeit leíró szavak?
A leKASZÁLt SZÁLAK KALÁSZaiból nyert magvakat SZIKLÁból kialakított KŐvel morzsolták, málLASZTották, MÁLLAsztották LISZTté.
Innen továbbmegy az M-L-SZ-T hangok által képviselt MALASZT, tápláléksoron: MÁLÉLISZT, TÉSZTA stb.
———————-
Használati eszközei szintén fő jellemzőjük szerint kaptak nevet.
KALAPÁCS. Mire használom? Ha átfordítom a nevet, megmondja ő maga: CSÁPOLOK, CSÉPELEK, LECSAPOK vele, KOPÁCSOLok.
Megfigyelhető, hogy a szó-hangváz kulcshangjaival, néhány rokonhangváltással körülírható a szerepkör minden művelete.
Néha csak odaCSAPOK, céltalanul KOPÁCSolok, ilyenkor POCSÉK eredmény lesz. Ha nem POCSÉKOLom időm, anyagom, akkor KOVÁCSOLok (p > v) egy KAPOCSvasat, azzal összeCSAPOLOK, CSATOLOK (p > t) két épületfát.
KaLaPáCS – CSáPoLoK – LeCSaPoK – CSéPeLeK – KoPáCSoL – CSaPoLoK hangváz: KL-P-CS – CS-P-L-K – L-CS-P-K – CS-P-L-K – K-P-CS-L – CS-P-L-K
S most ismételjük el a bérnyelvész nénikkel, bácsikkal kórusban:
„A hang nem értelemhordozó a szóban, a hang csak ott van, s a szó azt jelenti, amit.”