Némelyek véleménye az, hogy ezek idegen eredetű szavak. Mindannyi a magyar nyelv sajátja… bizonyíthatóan! ISTEN – Emberfölötti lény. [A hivatásos nyelvészet szerint: ? Is ’ős’ < finnugor] Az ISTEN szó az IS – SI ősgyökre épülő. Az IS TEN, a legŐSibb, őSIbb lény (CzF Szótár). Az IS jelentése: körülvevő, botlásoktól védő. Ilyen az ISkola, amelyben ISmeret szerezhető, az ISmétlés a tudás anyja, s ez megvéd botlásoktól. Az IStálló védelem. A TEN T.N – N.T gyök: TeN – NeT és végTEleN felületi fényes simaságot jelent, de arcfelületet is. TEN a hatalom kiterjedtsége, a végTEleN hatalom. Az, amely a véges emberi értelemmel, fel nem fogható. A TENger is hatalommal bír a messzi kiTErjedésEN. A TEN-ger is nagy kör – ger-ben mindent borító, uraló, végTElEN, hatalmas vízTÖMeg (n > m). A fentiek ellenére az ISTEN szó nem jelenti csak a Teremtőt. A szó jelentése: hatalmas. A történelem folyamán az emberek közül sokan szerettek, s ma is szeretnek ISTENt játszani. Még a Biblia is írja: „… van sok isten és sok úr.” (I. Kor. 8:5-6). Ez azt is jelenti, hogy a mindenek felett álló, a világegyetemet, életet teremtő ISTEN nem névtelen senki. ISTEN lény, s nem elvont fogalom, van személyes tulajdon neve is, hogy megkülönböztethető legyen a sok képzeletbeli* álistenségtől. Az ISTEN szó ST párosa a SúlyoS S és a TeTTeket jelző T hang egysége. Az ST hangcsoport – ISTE – bizonyos elkülönülést, rangot is jelent: kASTÉly. Védelmet: ISTÁlló, palÁST. Ugyanakkor a mESTEr szóban minőségi teremtőerő, magas fokú ISmeret, képesség. Jelent támogatást, ellátást, gyámolítást az ISTÁpol, kÓST, ÜST szavakban, de jelent szabályokhoz, törvényhez kötöttséget, szigort is: ISTrÁng. Intézkedési gyorsaságot a tÜSTÉnt, ÜSTÖlést szavakban. Nagy terjedelmet és magasságot, szétterülő hatást jelent a fÜST szóban. A fESTŐ szóban képességet szépség teremtésére. Minden teremtmény emlékezetben számontartását: lISTA, vagy a még átfogóbb lAjSTrOm szavakban. A tisztaság, mint magas érték kiemelését: krISTÁly. Bűn esetén e fölötti haragot: sISTEreg, sUSTOrog, ezekre büntetÉST: OSTOr. Ő az, aki megváltással az embert az eredendő bűnből tisztára mOSTA. Bajban segítséget: tESTvÉr. Az általa meghatározott időben a jó és rossz elkülönítését: rOSTA. A határtalanul félt, azaz ISZt TEN – hatalom. A CzF Szótár szerint isz, a félelem gyökszava. Sumér nyelven: IZ = isteni lélek, vagy a bIZa, IZa, ISa, a Teremtőre esküvés szava, ISa TENmagadban létező, ÉLő – azaz IS-TEN, kinek neve: ÉL. (Jézus szavai halála előtti pillanatokban: Éli, Éli! Azaz Élő! Élő!). Jézus mondta: „Senki sem JÓ, csak egy, az Isten.” (Márk 10:18). Sokkal korábban Hermész Triszmegisztosz** is ezt mondta: „Ezért kell Istent a Jó és az Atya névvel megtisztelni. Ezek a nevek csakis neki járnak és senki mást nem illetnek meg.” JOHA, azaz belső, szívbéli JÓ indulata van. A JOHA: ősi szó: megjohászodik = megszelídül. HAjlék, védelem a Zsolt. 90:1 szerint. De Mózesnél önmagáról: „VAgyok.” (II. Mózes 3:14). Tehát VAN. Az isteni személynév minden eleme magyar nyelvi eredetű. Héberül nem érthető, csak magyarul bontható, magyarázható, mert a mai magyar nyelv ősén, az ómagyar ősnyelven, a nyelvek magván volt kinyilatkoztatva: JAHVAtokra JÓ HA VAgyok: JoHaVaN. Tehát a tetragrammaton (négybetűs hangváz) helyesen nem JHVH hanem: JHVN lenne. ST – TS: az iSTen szóban: fáradTSág elleni segíTSég, menTSég, bűnből válTSág stb. /*/ A valóságban nem léteznek nemzeti istenek, ezek csak a képzeletben élnek. Egy Isten van, aki mindent megteremtett és fenntart. A mennyben nincs lökdösődés különböző nemzeti istenek közt. Az téves képzet.
/**/ http://lectorium.hu/pentagram/2011-es_evfolyam/201101_06_altalanos_parbeszed_hermesz_es_aszklepiosz_kozott ..
KAR – Az ember páros felső végtagja. [A hivatásos nyelvészet szerint: török] A KAR a K.R – R.K gyök: KaR – RaK. A KA ősgyökből indul, nagy szóbokra van a magyar nyelvben. KAjsza göRbület, a szóvégi R vagy köRt vagy eRőt jelent. A K a legkeményebb, az R a legerősebb, az A leghAtározottabb hangzó. A KAR gyökszó meghatározó értelemhordozóként beépül a gyaKORlati szerepével összhangban levő szavakba. A KAR az a testrész, amely végrehajtja az aKARatot. Az aKARat gyaKORlatba ülTETője, TETteKRe váltója. Az ölelő KAR bezáró KÖR. Az AR gyök egyik értelme: ÉRték. Például az ARany, ARa, és más szavakban. A jó aKARattal vezérelt erős, dolgos KAR is ARanyat érő. KARral taKARítanak, taKARják be a termést, KARral RAKják be a RAKtárba. Jelképesen felKARolják a gyengét, KARbantartják a lakást, a gépeket stb. KARjában tartja a férfi szép nőjét is átKARolva, igyekezvén jól KARbantartani őt is, magát is … érte. A felKARolást leRAKás követi, a fordított műveletnél a szóalkotó hangok szóban elfoglalt helyezkedése is fordul: KAR <–> RAK. Amit KARjából, KARbantartásából végképp kienged – KÁRba vész. A testet támadó RÁKbetegség is a rossz KARbantartás eredménye. A magyar nyelv KAR szóval jelöl szervezeteket, testületeket, egységeket, amelyek hatékony munkát fejtenek ki nagyobb embercsoportok, esetenként egy nemzet javára. Ilyenek: a KARok és Rendek, mint hatalomgyaKORló szerv a Magyar Királyságban 1848 előtt. Hasonló a mindenkori KARhatalom. De vannak az egyetemi KARok, mérnöki KAR, tanári KAR, énekKAR, táncKAR stb. Ezek egyesített eRŐK KÖRei, és hatékony munkát végeznek saját területükön, úgymond helyüKRe RAKnak dolgokat. Nos, ilyen értelmi kapcsolati boKRosodás, boKORosodás, szétágazás egyetlen nyelvben, így a zárójelben megadott török nyelvekben sem létezik. Az eredet mindig az ősgyökre, gyökszóra a legtöbb változatot felmutató nyelvből indul.
/*/ A KAR másik ősnyelvi alakja: HÓN. A HÓNalj a HÓN azaz KAR által taKARt rész. Némely utódnyelvben kéz jelentéssel: HAN, HANd, HANden.
SORS – Életkörülményeink (szükségszerű) alakulása. [A hivatásos nyelvészet szerint: latin] A SORS S.R – R.S gyökbővítmény: SoR – RoS. Ez az élet SORa, folytatólagos vonala, amely némi SZERencsével alakulhat jól. Ez is SZORzati értelmű. Ha valakinek jó SORsa van, jól megy SORa, és így SZERencsés. A SORS fordulatos, és csak annak alakulhat jól, aki felismeri, és SERényen követni tudja az események SÜRgető jeleit. A ROSSZ is SZORzat, ha fordítjuk SZOR. A minőségileg gyenge népnyelven: SZAR, amely szintén SZORzat, napi visszatérő ismétlődéssel. Az RS hangcsoport – ORS/A – a forgás értelmét adó egyes szavakban: bORSÓ, kORSÓ, ORSÓ és mások. Az RS páros, mint R.S – S.R gyök: RéS- SoR azt jelzi, hogy RÉSt kell találni SORSfordulatok SŰRűjében. A SORS, akár SZERencsés, akár ROSSZ, hatványozható. Van, akinek életét végighORZSOlja nehéz SORSa, s van, akit összemORZSOl. Az RS – SR kapcsolat: a soRS forgandó, mint az oRSó, attól függ, ki a táRS. Fordulhat jóra, dúSRa, de fordulhat vaSRa is. E szót nem lehet kihazudni a magyar szókészletből, ez a magyar nyelv sajátja, a nyelvi kapcsolatrendszerbe szervesen beépül.
VIDÁM, VÍG – Jókedvű, derűs hangulatú, tréfára, nevetésre hajlamos illetve ilyenre jellemző. [A hivatásos nyelvészet szerint: ?] A VIDÁM szó a V.D – D.V gyökből indul: ViD – DiV. A VIDÁM szó VID gyöke tartalmaz három oly hangot, amelyek mindegyike képes a legszélesebb érzelmi kilengés megjelenítésére. Ez akkor is, ha az I hang é, ő vagy más önhangzóra vált. Például a DÉVaj menyecske VIselkedési kirÍVóságát Erdővidéken úgy nevezik: VÍVja magát. A DÉVAjság lehet kEDVes, ÉVÁsan (nőiesen) ÉVŐDő VIDÁMság, VÍGság. Az ősi szóban jelen volt az ujjongó j hang: VIJdám, VÍJgalom. A VIDámság testneDVteli állapot. A VIDÁM szó VID gyöke hangátrendezéssel IDV, azaz ÜDV. E gyök fordított alakjából indul a DÍVa, DIVat, amelyek szintén magyar szavak. Hangváltással az ÜDV UDVar, a saját UDVarán kellemesen, VÉDve érzi magát az ember, állat egyaránt. De még inkább az ODÚjában, amely szó alapvetően szintén innen indul. Ezt jelentette ÁDÁM nevében is. Tehát az odv, udv, üdv, idv, edv, vid, dév, div, vőd, véd gyökök kellemes állapotokat leíró, kifejező szavak értelemmeghatározói. A D hangcsoport – IDÁ – a kEDŰ, ÉDEs, ÉDI, ADA, IDE, ODA, ÜDE szavakban a kellemes lelkiség megnyilvánulásai. A természetes viDÁMság, kiegyensúlyozott lelkivilág külső megnyilatkozása, amely a kései évekig megőrzi az arc ÜDE szépségét. Azaz a mosoly (frissen mosott lelkiség) fiatalít. A D.M – M.D gyök: DáM – MaD felemelkedést, egyenes tartást, egyenes szép tartású DÁMszarvas nevében is. A szép hölgyet ezért nevezték DÁMának. A CzF Szótár leírása: „Egyezik vele: víg, azon árnyéklati különbséggel, hogy vidámság a nyugalmasabb, gyöngédebb örömnek megelégedésnek mintegy tükre, külső alakja; továbbá képesség, fogékonyság, melynél fogva a kedves benyomások elfogadására készek vagyunk; vígság pedig a jó kedvnek tettleges kitörése, gyakorlása. Átv. vidám idő, vidám nap.”
BŐ, BŐSÉG – Valaminek befogadására elég nagy űrtartalmú. Kívánalmat, szükségletet kielégítő, sőt felülmúló mennyiség. [A hivatásos nyelvészet szerint: ? török] A BŐ – ÖB ősgyökből induló, a B.S – S.B gyök: BőS – SáB. A BŐ, BŐSég, ÖBÖl, kÖBÖl, ÖBlös mindannyi nagy terjedelem, nagy befogadóképesség értelmű. A B hang a fokozás, a legek netováBB hangja. nagyoBB, kiseBB, a töBBes számot kifejező. Tehát a BŐ, BŐség, BŐveBB és minden másnak fokozása, nem török vonás a magyar nyelvben. A B hanggal kezdődő gyökök a hatalmas nagyságok és a piciny apróságok* megjelenítésére is képesek. A magyar nyelvben a BÁcsi, BÁty, BÁlvány, BÁlna, BAjnok, BÁnat, BÁró, BÁn, BÁstya, BÁnya, BIvaly, BOldog, BŐg, BŐsz, BÖdön és még mások, például a NÁBob, raBOnBÁn is. Tehát a BŐ, BŐSég eredeti magyar szavak. Az utódnyelvek is megörökölték a hangnak e vonását, mert nem tehettek mást, mivel ez az ősnyelv törvénye: orosz BOlsoj, angol BIg, török BÜyük, román BAgaj, BOlovan (nagy kő), GIBraltár neve (GIB – BIG) stb. Lehet keresni tovább. A bibliai idők SÁBA királyságának népe még az ősnyelvet beszélte. Ez ország BŐSÉgéről volt híres. Királynője gazdag és szép. BÁSÁn vidéke olyan BŐ, kÖVÉr, régiesen: kÖBÉr füvű legelőkkel rendelkezett, hogy szarvasmarha tenyészete messze híres volt, főleg hízott kÖVÉr, kÖBÉr BIkáiról. A magyar BÁNság is BŐSégéről híres. A felvidéki gÖBÖly, kÖBÉr hízott ökröt jelent.
/*/ Apróságok: bimbó, boci, baba, buba és más szavakban. Utódnyelvekben: olasz bacca = bogyó, boccio = bimbó, bocconcello = falatka, de a bocca = száj is, ahonnan előbújnak a szavak, a román băiat = fiú, boboc = bimbó, bucăţică = falatka, darabka, az angol boy = fiú, baby = baba stb.
BŰN – A törvény vagy erkölcsi szabály megsértése. Isten iránti engedetlenség állapota. [A hivatásos nyelvészet szerint: német] A BŰ – ÜB ősgyök nagy jelentésű, nyomasztóan nagy (lásd a B hang bevezetőjét). A BŰN B.N – N.B gyök: BűN – NüB (n > ny, b > v, g: nyűv, nyűg). A BŰN egész személyiségre, életre, életsorsra kiható, lelket nyomasztó, idegeket NYÜVő, nehéz iga, NYÜG. Nehéz, mint a BŰN. A BŰN szónak köze van a BŐ fogalmi körhöz. Nem egy kis BOtlás, hanem BŐ ÖBlös terjedelmű, nagy kihatású cselekmény, vagy azok összessége. Székelyül belegÜBben a mocsokba, güBŰl benne. Az akadémiai nyelvészek egyik része a görög PENből eredezteti a BŰN szót, és PÉNtek napot BŰNbánati napnak tűntetik fel, holott az a fény napja. Szóval ott sincsen egyetértés. Német nyelven ilyen gyökkel nincs BŰN értelmű szó, tehát sántít az eredeztetés. Ha a SÜNDE szóra gondoltak, akkor az a SÜNDÖrgő, SANDA ómagyar szavakból módosult. Ha az SCHULd szóra, az a SÚLYos német torzója. Ám ezek nem BŰN értelmet hordozók, mivel egyik az előzményt, a másik a tett jellemzőjét írja le.