Magyar (ősnyelvi) szógyökök a román nyelvben
Ahhoz, hogy jobban megértsük a két nyelv közti vonatkozásokat, szükséges ismerni nagy vonalakban a román nyelv kialakulásának nyomvonalát.
Történészek kimutatták már, hogy Róma, a mai Irán, területén viselt háborúi nyomán sok összegyűjtött rabszolgát hozott a birodalomba. Felszabadításuk után e rabszolgákból alakult ki az a valachus népesség, mely lelkében még kötődött ősei hagyományaihoz, megőrzött nyelvi kifejezéseket, rajzolt motívumokat, dallamokat, táncmozdulatokat ősei hagyatékából, akárcsak az amerikai négerek az afrikaiból. Azonban nem lehetett kizárni a latin nyelv erőteljes hatását a továbbiakban sem, hiszen a mindennapjaikban ezen a nyelven kellett kapcsolatban legyenek a körülöttük élőkkel. Így hát keveredett tovább a nyelv, viszont ebben a nyelvi keveredésben mégis megőriztek nagyon sok szót őseik ősnyelvhez közeli nyelvéből.
Van egy nagyon régi közmondás, mely említést tesz erről az akkor alakuló néprétegről. A közmondásokról (folklór) tudjuk, hogy valaha valós esetekből indultak ki.
Pál apostol római hittérítő munkája során megpróbált beszélni a krisztusi hitről Róma felszabadított rabszolgáival, a valachusokkal is. Azok viszont egyáltalán nem voltak fogékonyak erre, és Pál többszöri próbálkozás után haragosan magukra hagyta őket. Ekkor kelt az a mondás, mely mai napig forog közszájon.
Erdővidéken ma is járja, pedig hol van Erdővidék Rómától! A szólás: Úgy otthagyta őket, mint Szent Pál az oláhokat. Természetesen, itt a valachusokról van szó, akikből később kialakult a vlachok rétege, és akik a birodalom szélén, a mai Albánia területén kezdtek új, szabad életet. A tatárjárás után a XIII. században a részben kiirtott kunok helyét foglalták el az akkori Kunországban, a mai Havasalföldön. Később Moldvában a megritkított magyarok helyét töltötték fel. A vatikáni pápai levéltárban az 1410-es évjárat adattárában – mint hitterjesztési terület – Havasalföld Ungro-Valachia néven szerepel. Később onnan jöttek át Hátszeg vidékére. Ez a bizonyítható igazság. Ekkor már nyelvükben hozták magukkal a latinból örökölt ősmagyar gyököket is, melyek mai napig élnek benne. Ezek a gyökök keveredtek még a római rabszolgaságuk előtti, elámi őseik nyelvének megőrzött kifejezéseivel, mely akkor még szintén hordozta az ősnyelv nyomait.
Vehetnék azt a fáradtságot román nyelvészek, hogy Irán különböző vidékein kutassanak őseik nyelvi gyökerei után, mert a román nyelvről szólva még elmondható, hogy csak az ősmag(yar)-nyelvből sarjadt ázsiai ősnyelvi gyökeik maradtak állandóak nyelvükben, a többiek mindmáig cserélődtek szavaik közt. Erre bizonyíték sok van, de példának említhetők Bakos Ferenc a Román – Magyar Kéziszótár előszavában írt szavai is: „Mintegy harminc éve, hogy a Terra kisszótár sorozatában a román – magyar szótár napvilágot látott. Kevés kivételtől eltekintve ennyi idő alatt egy szótár elavul.” Igen, de csak az állandóan változó nyelvek esetében!
A román nyelv is ezen változó nyelvek közül való. Ugyanis a román nyelv az utóbbi ötven-száz évben szinte teljesen átalakult. Erre erőteljes példa a szülő szó, mely a múlt század első évtizedéig a naşte – szül szó alapján még născător. Ez a kifejezés a nő ősgyök nőstény bővítményéből alakult ki a nyelvek szétválása idején, és sok-sok nyelvben van jelen. A franciában is, ahol a nő ősgyök, na alakra módosulva bővül: natal, naître, naissance, renaissance stb.
Tehát az átvételi irány vitathatatlan! Aztán később a világháború utáni nagy franciásítási hullámban átvették francia parent szót, és ezzel egy másik, szintén ősmag(yar)-nyelvi gyökre váltottak, mivel a parent az apa szóból eredő. A gyök a kisbaba ajkán fogant nemzetközi: papa. Azért papa, mivel a kisbaba a kerek arcra mondaná a baba szót, de mivelhogy nem tudja kiejteni a zöngés b-t, így annak zöngétlen párjával néha papát mond. Ám a magyar nyelvben élt az aba szó is, sőt a selypítő kisgyerek „találta ki” az atya szót. S hogy a különbség érezhető legyen a baba szempontjából, ő az anyuka kerek arcára is a baba szót mondaná, de mivel az anyuka emlőjéből táplálja őt, mely oly ennivalóan: mmm édes, így a leglágyabb érzelmi azonosító hanggal, m-el fejezi ki az őt megnevező drága szót: mama. E kis kitérő után menjünk vissza a román nyelvhez.
Rengeteg kifejezést vettek át a francia, az olasz nyelvből, és mint látható, akarva, akaratlanul, azokkal újabb ősmagyar gyököket is hoztak. Ma már mellőzik az addig tömegével jelen levő szláv eredetű szavakat. Pedig a szovjet árnyékban a tankönyvek csak úgy dicsőítették a szláv-román testvériséget, hogy olvadoztak tőle a lapok, és nagyon kellett szeretnünk a szláv eredetű szavakat. Ezt lehet cáfolni, de akkor el kell tüntetni az összes régi román írásemléket, főleg a cirill betűseket.
E nép még mindig keresi önmagát, de nem ott keresi folklórját: rajzolt motívumai, dallamai, táncai gyökereit, ahová valóban tartozik, Ázsiában. Pedig igazi ázsiai őseik semmivel sem alábbvalók, mint a végül – fajtalankodások és egyéb okok miatt – degenerálódott, elaljasodott, kipusztult rómaiak.
Tulajdonképpen a rómaiaknak nincsenek is megnevezhető leszármazottaik sehol, mert a latin nyelvcsaládhoz tartozó népek nem a rómaiak utódnemzetei, hanem a mindenhol gyűlölt, utált rómaiak által leigázott népek sarjadékai. Nincs vérségi kötelék, csak a latinból kicsapódott, mai napig folyton keveredő nyelv köti össze őket, nem a gének. A román nyelv, a francia, olasz, spanyol, katalán, galíciai, portugál stb. nyelvekkel együtt az utcai latinból kialakult nyelvek egyike. Ezek a nyelvek alig több mint ezer évvel ezelőtt még nagyjából hasonlók voltak. Viszonylag fiatal nyelvek, melyek még ma is folyamatos átalakuláson mennek keresztül. Azok a gyökök, melyek talán a ma magyarnak mondott ősnyelv etruszk ágából, vagy a Szicíliában letelepülő trójai menekülők által beszélt nyelvből mentek át a latinba, nagyrészt megjelentek a latinból frissen kialakuló nyelvekben is. Ha vizsgáló szemmel nézünk bele egy ilyen szótárba, rögtön felötlik előttünk a magyar gyökök tömeges jelenléte. Így jutottak a francia, olasz, spanyol, katalán, galíciai, portugál nyelvekbe. A románba szintén. A római rabszolgaság ideje alatt nyelvüket vesztett népek egyvelegéből létrejött valachusok külön csoportjai, nyelvük elvesztése ellenére, azért megőriztek valamit rabságuk idején is, az atyáiktól örökölt, szabad életükből magukkal hozott jellegzetességekből. A birodalom szélére kitelepítve is elkülönültek a különböző helyekről rabságba ejtett csoportok egymástól, s amikor onnan továbbvándoroltak, az összetartozók külön csoportjai más-más irányba mentek. Ezért különbözik a máramarosi, észak-moldvai román az olténiaitól, a fogarasi, hátszegi a bărăgani-tól, szokásban, színben, fejformában, testállásban stb., mivel ősi gyökerüket más és más helyről tépték ki a páratlanul kegyetlen, embertelen rómaiak. Ez megfigyelhető a dél-olaszoknál is akik gyaníthatóan valachus eredetűek, vérükben a törzsi kötődés érzete, és teljesen más természet, bőrszín, külalak, életmód, erkölcs jellemzi őket, mint az északi olaszokat, akik germán jelleget hordoznak. Egy ismerősöm a múlt század hatvanas éveiben járt Teheránban, ő mondta el, hogy amikor megérkeztek az ottani repülőtérre, döbbenettel tapasztalta, hogy azoknak az embereknek a nyelvjárása, hangsúlyozása, hanghordozása, viselkedése, arcképük formája, bőrszíne mennyire hasonlít a románokéhoz. Azt hitte, hogy újra Bukarestben van. Na, és a népi táncaik is szinte ugyanazok (călusari).
Soha nem gondoltam volna, hogy a nyelvek eredetének tanulmányozása a régészettel, génkutatással összevetve elvezethet durva történelmi csalások, hazugságok leleplezésére. Ám bebizonyosodott, hogy a nyelvek eredete a népek eredetére is fényt derít. Gondoljunk csak Mario Alinei: Ősi kapocs* című művére, mely az etruszk és a magyar nyelv azonosságát, így a latin nyelvre, a latinból eredő nyelvekre való hatását bizonyítja, és közvetve azt is, hány évszázadnyi (nem sok-sok évezred!) ezen nemzetek történelme. Bár kényelmetlen lehet egyes román nyelvvédők számára a magyar nyelvi hatás elismerése, ez tudományosan nem tagadható, hiszen látható, minden mondatnál belebotlani a magyar eredetű gyökszavakba. Nyelvük mostohaanyja, a latin is a ma magyarnak mondott ősnyelvből gyökerezik, ám a román nyelv sok jellegzetessége, kifejezési gazdagsága a római rabságba esésük előtti, ázsiai őseiknek ősnyelv közeli nyelvéből van, melyet ösztönből őriznek mindmáig. Tehát régebbi, mint a latin! Például a sok nyelvszínező ősnyelvi hangutánzó szavuk, melyek a száraz, érzelemszegény latinban nem találhatók. A latin nyelv: élvhajhász, kegyetlen, leigázó, rabtartó nép nyelve volt, mely mély fekvésű magánhangzóival tükrözte is használóinak lelki sivárságát.
Az ősi szókészletből átvett szavakból néhányról itt alább:
A jó ősgyökből induló jus/s gyök a latinban iustitiae alakra bővült, s igazságszolgáltatást jelent. A justiţia románul is igazságszolgáltatást, törvényszéket jelent. Ez a jog fogalmából ered, viszont a törvényre a szintén latinból vett lege szót használják, mely az „egy az igazság és a felsőbbség” fogalmának eg, ig, ég gyökeiből indulva alakult lege alakra a latinban. A törvény a társadalmi magatartás szabályainak összessége. Bizonyos működési területeken a mindennapi tevékenységet szabályozza, korlátot szab, kötöttséget jelent a tér és kör határain belül. A törvény románul lege – kötés, az a lega – kötni igéből. A g jelenlét utal a kör, gúzs, körülkötés jelentésre, alapja a megmásíthatatlanul megkötött isteni törvény, jog, melyek értelme szerint, egy meghatározott pontig mehetünk el, mely kötött, és ott a tisztesség, becsület véghatára. A fentiekből látható, hogy az igazsággal kapcsolatos kifejezéseknél mily fontos szerepe van a g hangnak. Ez is ősnyelvi vonás, mely a lege szóban is érvényre jut.
Az ok – az ősmagyar nyelvben a fényt, világosságot áteresztő luk, lyuk (juk) a tetőn, hogy fényt kapjon a lakhely, a sátor.
Az ok latinul oculos, románul: ochi (ok), mindkettő jelentése – szem.
Ezért mondják a világos, éles elméjű emberre: okos. Az okok felderítésére ezért van szükség világosságra.
Oké? Az ok ősgyök a magyar nyelvből indulva vált műveleti szóvá.
Világosságot áteresztő ok, luk a lakon is van, ma ablak a neve, ami kerek – ab, luk, lyuk, (juk!).
Ez a lék, luk a lakon.
Hangváltással a lak – alk, alkalmas nyugalmi hely az embereknek, az akol az állatoknak. Az ak mindkét helyen akadályt jelent, mely megköt, megakaszt egy adott helyen. Nem enged el, oka van, fokozottan vonzó, megszokott meleg hely, lakásra alkalmas. A loc – lok (lakhely) gyökfordítással, rövidítve: kol – ol, ól. A
z 1862-ben kiadott Czuczor Gergely és Fogarasi János által szerkesztett magyar gyökszótár az ól gyököt az óv fogalommal kapcsolja össze, mely tulajdonképpen védelem, fedezék. Az f hang szerepe fő helyen van az ember számára fontos dolgok megnevezésében. A Czu-Fo szótár a fol gyökről írja, íme: „fol – fal: folka, falka, folu, falu”, tehát a fol tovább bővítve: folk, folka, falka. A fol, fal szógyök nem fallal körülvett települést jelöl. Az a vár-as, város, mely a kerített udvarszerű, várból ered. A folka, folu, falu, az egyszerű szántóvető nép összetartozó családjainak folkái, falkái. A folka, falka szavakban megjelenik egy kötött mássalhangzó páros: lk, mely alkotó munkára utal. Így a fol jelent falat is az ól folát, falát, mely ólat emberek alkották, melyekben emberek folkái, falkái laktak, s melyekben fákat égetve fokozták a tüzet – foc. A fa románul lem/n, a meleg fordított gyökéből. A meleg – cal/d (d/lac), a füst a helyiség (locuin
ţă) felső fokán (culmea) levő okon, lukon távozott. Latinul a tűzhely közepe, ahol fokozott a hő, a gyújtópont – focus, lakhely – domus, hely – locus.
A domus az odúm „leharapott” szóvége, ugyanakkor az édes otthon
om alom, a nyugalom fészke, az otthon, ahol székelyül: érdömös lakni. Érdekes a latin calid – meleg víz, mely a kellemes (ógörögül kallimosz), és az id, azaz a régies víz összetett szava.
Tehát a falu – egy összetartó csoport, falka által alkotott, épített házfalak közti – lakott helyet jelöl, a lakot, a helyet (loc), ahová mindennap visszatértek találkozni szeretteikkel, megpihenni, alomra, nyugalomra (calm) hajtani fejüket. Ez az ól a fészkem, melyben alám terített alom van, ezen ülök, vagy lefekve belebújok, s ahol kellemes nyugalom, majd nyugodalmas álom a részem. A fészek (cuib – b/iuc – b/juk – lyuk), ahol vackolok, új életet költök, ahová velük bebújok. Kis hangátrendezéssel megtaláljuk a román cuib gyökerét: buj/i/k (bújik). Egyébként
a szerelmesek is fészkükbe bújnak a világ szeme elől. Szeretni románul: a iubi (jubi), iubi gyökfordítással i/bui – buj – buja – bujálkodik. A fészek neve az ősnyelven lehetett bujka, bujóka is, Ez a cuib így hát nem latin, hanem még ősmag(yar)-nyelvi eredetű szó, akár a folk, mely a falut alkotó lakókat jelenti, azokat, akiknek nyelvén, kezén, lábán kelt, költ a ma magyarnak mondott, valaha volt ősnyelvet beszélők életének minden területét felölelő, átszövő, beszínező folklórkincse.
S akkor milyen eredetű a folklór szó? Semmiképp nem latin, de nem is román, angol vagy német stb. A gyökszó magyar, aztán vagy kelta, vagy más közvetítéssel vált népet jelentő kifejezéssé alig több mint ezer évvel ezelőtt, a viszonylag fiatal, torzuló, alakuló angol nyelvben. Ez a szavuk ősmag(yar)-nyelvi gyökre épül. Csak ezek az ősgyökök tartósak nyelvükben. De a germán nyelvekbe (Volk) is a ma magyarnak nevezett ősmag(yar)-nyelvből jutott. Erre bizonyíték az lk kötött mássalhangzó páros – folk, Volk. Kis kitérővel ejtsünk szót a folklórról. Mondják a szakemberek, hogy a folklór már kihalt, napjainkban nincs teremtő ereje, ma csak az állagmegőrzéssel foglalkoznak. A magyar folklór igazi termőtalaját valóban tönkretették. A magyar folka, folu, falu elvesztette régi jellegét. Oly örömmel rombolják ma szét – határon innen és túl – a mindennapi gyakorlatban még megmaradt nemzetmegtartó értékeit, mintha ez volna a kormányok legeslegfontosabb dolga. És talán tényleg ez!
Mario Alinei: Ősi kapocs című könyve mellé ajánlom elolvasni: Aradi Éva dr.: Megjegyzések Mario Alinei: Ősi Kapocs című könyvéhez
Botos László: Vélemény Dr. Mario Alinei meglepő kutatási eredményéhez
Tomory Zsuzsa: Magyar-etruszk rokonság kérdése magyar szemmel című műveket, melyek megtalálhatók a www.magtudin.org honlapon.