A Magyar szógyökök a román nyelvben című könyv anyagának gyűjtési munkája alatt – úgy érzem – nagyon sokat tanultam magyarul. Mert hiába ez az anyanyelvem, csak felületesen ismertem. Most már a hangokat, azok külön mondanivalóját is ismerem.
Megtanultam, becsülni a népi nyelvet, a tájszólást, sajnos a tájak nyelvjárásaiból még mindig nem tudok eleget. A tájszólások nyelve, szavai hordozzák a valós értelmet, és nem a nyelvújítók által tönkretett kifejezések! A nemzeti érzelmű, de szabadkőműves indíttatású, és azok által titokban ösztönzött nyelvújítók keveset javítottak, többet romboltak, sok esetben megtörték a magyar nyelv ősi, erőteljes kifejező szavait.
Ezen a nyelven nem kellett javítani! Nem volt mit javítani. Az, amit Kazinczy és társai tettek ezen a téren, évezredek hosszú során egyszerű, névtelen emberek tették ezt újabb és újabb kifejezések alkotásával, és nem vertek port maguk körül. Ha valaki egy új szót, megnevezést alkotott, annak életrevalóságát a körülötte élők azzal döntötték el, hogy vagy felkapták és használták, vagy ha nem volt találó, örökre kútba ejtették.
Kazinczy és társainak talán az írható javára, hogy II. József németesítő őrületének ellensúlyozására igyekeztek versenyképessé tenni a magyar nyelvet, a kor követelményei szerint a fogalmakat magyar használati névvel látva el, melyet addig csak latin nyelven neveztek meg. Kevés érdemük csak az életrevaló szavak esetében van.
Ám temérdek kárt okoztak az erőszakos behatolással, annak felgyorsított folyamatával. Teljesen tönkretették, kipusztították, kiirtották az igeidők rendkívül kifejező, gyönyörű, dallamos tárházát, melyek az akkori vatikáni könyvtárost, a nyelvzseni Mezzofanti bíborost csodálattal töltötték el, és az olasz, görög mellett a legdallamosabbnak találta az általa ismert közel hatvan nyelv közül.
Ezeknek az igeidőknek nyelvi értéke felülmúlhatatlan volt, és útmutató lenne a mai nyelvkutatásban. A magyar és román nyelvi igeidők ragozásának összehasonlítása csak e régies magyar nyelvi kifejezések ismeretében lehetségesek, melyeket sajnos a nyelvújítók – a nyelvherélő, nyelvtönkretevő munkájuk során – holtvágányra küldtek.
Például:
pornind – indulván, induland
mergând – menvén, menend
gândind – gondolván, gondoland
venind – jövén, jövend
fiind – lévén, leend
rumegând – kérőzvén, kérőzend
jucând – játszván, jatszand
dansând – táncolván, táncoland
mirând – csodálkozván, csodálkozand
Ehhez hasonló kötött mássalhangzó páros toldalékok igazolják az ősnyelvi eredetet (nd páros).
Nem is olyan biztos, hogy a ma beszélt nyelv kifejezőbb, mint a nyelvújítók kora előtti. Mert megejtő valóság emberileg és nyelvi elemzés szempontjából is, hogy az egyszerű emberek által mai napig eredeti alakjukban megőrzött tájnyelvi szavak megható őszinte tisztességgel tesznek átfogó leíró vallomást az általuk megjelenítendő élőlény, tárgy, fogalom tulajdonságairól, lényegéről. Csak ha a kalányra, kanyálra (kanál), a csihányra, csalánra gondolunk, melyeknek megújított nevei nem fedik fel, nem szemléltetik, nem érzékeltetik valós használati vagy képességi jellemzőiket.
A kal, kany körértelműek: kalányol, kavar, ebből a gyökből indul a: kalimpál, kalács, kanyar stb. A –lány, –nyál, valamennyi a szájjal, nyállal, nyelvvel, nyeléssel, evéssel kapcsolatos. És a nyalánk szó is ebből jön.
A kanál erről mit sem tud!
A csihány sokkal többet mond el a növény tulajdonságáról, mint a csalán. A csihány csi– – csíp, –hány – a csípés nyomán kiütések keletkeznek a bőrön. Ezt régiesen –, de székelyül ma is –, ha kiütésekről volt szó, felcserződött a bőr, úgy mondták: valami kihányta magát a bőrön. Vagyis összetett szó: csípés, kihányás (kiütés) A csihány szóval ellentétben ott a csalán. Ez csak csalány alakban mondana valamit magáról, mint a hazug ember, aki csaló, eltitkolja kilétét, ártalmas voltát. (a pillanatnyi hatásról van szó). Mély zöld színével odacsalogat, majd érintésekor sunyi módon jó erősen megcsíp. A szóvégi l-ány képző, de a nyalogatással enyhítést is jelzi.
A fésű szó eredetét keresve eszembe jutott, hogy erdővidéki kis szülőfalumban azt fűsűnek ejtik. Innen jött a felsejlő gondolat, hogy azt valaha, a tárgy névadásakor, fogai sűrűségének, és a fű sűrűségének hasonlata után nevezhették el fűsűrűnek, fűsűlőnek, fűsűnek, és majd a nyelv derékba törésekor kaphatta az úrhatnám fésű nevet.
Megtanultam, becsülni a magyar népmeséket, hiszen a mi népmeséink fölérnek a görög mitológiai történetekkel. Olyan szereplőket vonultatnak föl, melyeknek csak ott van párhuzama. Eredetük visszanyúlik a kezdetek kezdetéig, népmeséink együtt születtek népdalainkkal, néptáncainkkal, rajzolatainkkal, melyek mind egyidősek a nyelvvel, az emberrel.
Arról a jelenségről, amit az atom szó takar –, mely a tömörített erő ógörögben eltorzult alakjából röppent ki a világba és jött vissza hozzánk – a mi népmeséink valami rejtélyes okból kifolyólag előbb szóltak: Hüvelyk Matyi, A két borsszem ökröcske.