Eltűnt ősnyelvi szavak után csak a beszédhangok jellemzőinek minél mélyrehatóbb ismeretében és a mássalhangzó párosok segítségével kutathatunk. Mindig szem előtt kell tartani, hogy ősnyelvi szavaink jelen vannak mindenhol, a világban létező nyelvekben. A többi meg álmát alussza a kötött mássalhangzó párosokban. A nyelv valaha ugyanúgy szétrobbant, mint az ősrög, vagy a fehér szín.
A fehér szín példájából kiindulva az is megmagyarázható, hogy miért nem hasonlít ma egyetlen nyelv sem a magyarra, annak ellenére, hogy valamennyi nyelv belőle származik.
A fehér színre talán hasonlít valamelyik belőle származó szín? És annyi színárnyalat van körülbelül, amennyi nyelv van a világon!
Történetesen épp az rz párossal bizonyítottam – előbb önmagam előtt –, hogy a kötött mássalhangzó párosok alvó csíraként rejtik magukban az összes elveszett ősnyelvi gyököket, szavakat, mivel oly szavak bukkantak elő vele az utódnyelveinkből, melyek megadták az eltűnt ősnyelvi alakot, melyen régen nevezhették azokat. Az ősmag(yar)-nyelv jóval gazdagabb volt kifejezésekben, mint a mai magyar nyelv, ezekből sok átment az ógörög, latin, gall, germán, angolszász és azok mai szétágazott nyelvsarjaiba, ahonnan vissza is hozhatóak.
Erre példa a varza, urzica, román, urtica latin szavak. A káposzta – varza, valaha borza lehetett leveleinek téphető, borzas látványa miatt. A már említett csalán, csihány – urzica, urtica, valaha érzika, ártóka, a kellemetlen idegborzoló érzést keltő, ártó csípése miatt.
Ezek az átvevő utódnyelv szóalakjának kötött párosaiból kikövetkeztethető valószínű eredeti nevek. Függetlenül attól, hogy az átvevő nyelvnek milyen a hangzástörvénye – mély vagy magas fekvésű magánhangzók uralják –, a hangpárosok útbaigazítanak.
Bár ezek a megnevezések az átvevő magyarutód nyelvek szavaiban megtalálhatóak, elemzés végett vissza kell hozni a magyar nyelvbe, mert csak magyar nyelven bonthatóak, magyarázhatóak, csak e nyelvbe visszaágyazva lehet kutatni tovább értelmüket.
NEDŰ, PÜ, ÜD, VAND, VED, MED, LÉ, ZSIL, ZSIND – VÍZ
Tudván, hogy az ősnyelvben mindennek több megnevezése volt jellemzői alapján, keressük meg a víz feltételezhető ősnyelvi alakját.
Milyen tulajdonságokkal bír a víz?
A víz tulajdonsága: ha a földre öntjük, szétfolyik, ott lapul, apad, bármire tapad, azzal közvetlen kapcsolatban marad. A padlónál alább nem jut, csak ha a repedésen elszivárog. A szomjas, vízhiányban szenvedő eped, majdnem elapad, mint a láp vize a nyári epesztő forróságban. Ha megcsapolják a hordót, elered a víz. Ha sokáig marad egy területen, a talajon, akkor pang. Ha forr, párolog, és apad.
A kisbaba püpü-nek mondja a vizet. Ez is ősnyelvi, mivel ösztöni. Benne van, vele született, senki nem tanítja rá. Talán inkább ő tanítja meg a nagyokat: – Hát nem tudjátok, hogy ennek ez az igazi neve?!
Az erdővidéki tájnyelv ma is használja a köpü, küpü szót. A réteken, erdőkben ma is felelhető borvíz, ásványvíz források értékét ismerték az emberek, és fa vagy kőkerettel vették körül. Fa vagy kő öblében, köpüben, küpüben buzogott föl a benne élénken kavargó forrásvíz. A Kormos völgyében ma is van olyan üdítő borvízforrás, mely a patak közepében levő nagy kőtömbből tör elő, tehát természetes kőöble, kő-ben püje (vize), küpüje van. A köpü szónak a körforgáshoz is köze van, mivel a dézsa k/öblében kavarva köpülték (tejből, folyékony tejszínből) a vajat.
A fentiekből látható, hogy a p hang az ősnyelvben a vízzel, folyadékkal kapcsolatos kifejezések kulcshangja volt. A következtetés: a víz egyik ősnyelvi alakja PÜ (pá, pi, po) volt, mely valószínű, többnyire a p/iható állóvizet jelentette.
A latin fontanus (forrás) szó gyöke zöngétlen-zöngés hangcserével (f>v, t>d) átalakítható vand alakra (víz, dán nyelven).
A van a lenni ige jelen idejű alakja. Ahol vizet talált az ember, azt mondta: – Itt van id (ud, üd), vagy: ez püt ont, majd röviden: vand, vagy forrás pont, font, vagy esetleg: vandu (lett: vanduo), megfordítván az ud gyököt, mely úgy is víz. (Duna).
A levegő után a legfontosabb elem az élet fenntartásában a pü, po, ud, id, üd, vand. Tehát fontos vízlelő pont is a kút, mely a vízhez vezető kikutatott út. A p hang azonosít. Az nt páros, melyről írtam fennebb: minősítő, hasonító, de nd-re váltva tartalmat is jelző. A vízzel kapcsolatos szavak: szint, hint, önt, de ha figyelembe vesszük a vallási vízzel keresztelést, akkor a szent is. Pl.: a vízzel szentelés megmentő ereje. A szent – tiszta, azaz a víz a mintaszerű tisztasága.
A fo ősgyökből indul tehát a fontos pont a forrás, mely románul izvor, kicsinyítve izvoraş, vagyis v/izvor/rás (v>f), azaz vízforrás, s melynek van még egy román neve: puţ (puc), a latinból örökölt fântână (fontanus) mellett, de amely még az ősnyelvi p nyomot hordozza. A puţ lyukat jelent, ahol víz található, ahonnan víz nyerhető, ahonnan folyik a víz. Ez is ősi megnevezés, egyezik a puca szóval, szintén a vízkibocsátás képi látványa alapján. Varga Csaba megállapítása: „A kőkor szava: kép.”
A román apa – víz szó tartalmazza a kulcshangot, a p-t Ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy ez a szó vagy meg volt a későbbi valachusoknak római rabságba esésük előttről ebben az alakban, és nem változott, vagy nem egyenesen a latinból jutott a román nyelvbe. A latin aqua ugyanis nem tartalmazza a víz egyik őshangját, a p hangot, az olasz sem, de mégis vannak folyóik, melyek ez okon p hanggal kezdődőek: Pó, Piave (pi, de a ve is, pl.: Dráva). A román apa viszont tartalmazza. Ez akkor más hatás.
A francia nyelv, kialakulása idején elejtette a kezdőhangot, a p-t (franciául peau – bőr). A francia eau – víz, p-vel peau (po) volna, ez egyezne az olasz Pó folyó (polyó) nevével, amely folyóvizet jelent. Ehhez hasonló a magyar Ipoly, mely szintén folyó.
Románul az árvíz – POtop, az Özönvíz – Potopul mare. Az olasz Piave (Plavis) lapos sík területen folyó víz. Nem tudom, ennek mennyi köze van a pia – p/iható folyadék – szóhoz.
Valószínű nem tévedek nagyot, ha a Volga (Folyga, Folga) folyóhoz hasonlítva azt mondom, hogy az Olt neve is lehetett Foly, Folyt, Polyt, Polt, majd Olt, mely, mint minden ősnyelvi kifejezés több irányba mutató: folyik, de olt is. Folyamatosan oltja a szomjat, na meg alkalmanként a tüzet. S ha a torontáli tájszólást vesszük alapul, ahol – „a gólát gömbölű golóval lövik” – nem használnak ly hangot, ahol a folyó foló, s melynek szomjat oltó vize régtől fOLT medrében.
A másik név az ÜD, h/ÜD, ez már inkább folyóvíz (d jelenség – folyamat – idő), de egyben utal a hőmérsékletére is. Üdítően hü/d/vös, hives, hideg. Az ÜD, ÜDE gyökfordításából jön az EDŰ – ez már műveleti szó –, ha viszont összeolvasztom a NED gyökkel – NEDŰ. A szófordításnál már említettem, hogy lett nyelven a víz – üdens. Dánul vand, litvánul vanduo, ez utóbbi kettő – gondolom – a folyó vándorló (nd páros) tulajdonságából is eredhet. Fordítsuk meg az ÜDENs lett szót – sNEDÜ.
A kép még teljesebb a vápa szóval, mely völgyet, vizes árkot, mocsaras helyet jelent. Itt szintén megjelenik a v hang, mint a vand és víz esetében, de tartalmazza az ápa szót is, mely egyezik apa – víz jelentésű, az ösztöni p hangot tartalmazó román nyelv által átvett ősnyelvi szóval.
Az n hang is kulcs a vízzel kapcsolatos kifejezéseknél. Thai nyelven a víz – na. Ha valami NEDŰs, NEDŰes, NEDVes, akkor vizes. (Az űe hangok esetében máskor is vált v-re az ű. Például kedűs, kedűes, kedves, jókedvű.) De hát ezt mondja a lett is, csak ő a gyökfordított alakját örökölte – üdens, mivel a NEDŰ szónak azon alakja szakadt az északi lettek nyelvébe. A szót NEDV alakban is használjuk, ennek viszont –, ha jól megnézzük – mássalhangzói azonosak a dán VAND, a litván VaNDuo szóban találhatókkal, csak a sorrend más. A nedvnek tényleg van egy elszivárgási, szétterjedési tulajdonsága, azaz vándorol. A vand, vind (vend, vund) szóalakot valószínű, hogy csak a nyugalmi állapotból kiinduló, tehát nem az álló, hanem az elfolyó vízre használták (Dráva(nd), Száva(nd)). Erre az nd páros utal. Abban az esetben, ha átrendezzük a vand szó alkotóit, a nadv szóalakot kapjuk, ami a nad, ned gyökre vezethető. A nadár a Czu-Fo gyökszótár szerint a borjazó tehéntől elfolyó nedv.
A mézga szó is nedvet jelent, a növény nedvét, mely tavasszal, a meleg beálltával mozgásba jön a kéreg alatt. Az n hang az indulás, a biztató noszogatás kulcshangja is. Tehát a mézga, mozgásnak indul. Indul a vand, azaz a nedv. S talán az is mond valamit, hogy a szilárd halmazállapotból folyékonnyá válást olvad szóval jelöljük. Olvad a jég, tehát vízzé válik. Régiesen olvadand a jég (vanddá válik?).
A továbbiakban figyeljük meg a d hang kulcsszerepét.
Az ol/vad-nál maradva: a román vad – folyómeder, gázló jelentése szintén a vízzel kapcsolatos, de a vadră – veder is, mind a magyar, mind a román szó esetében. (A veder erdővidéki székölyül vider, vüdör, vidör.) Aki sokat iszik, az vedel, ilyen a gödény is, a gödörben összegyűl a víz. Székelyföldön, ha egy üreges részt ki kell kotorni, vájni, mosni, azt mondják: ki kell güdülni, a güd zöngétlen alakja küp (lásd borvíz és vaj – köpü, küpü). Az apály-dagály (gad, göd) szintén vízzel kapcsolatos jelenség. A zárójelben említett göd fordítottja: dög. Van egy mondás: van dögivel. Itt nem a döglött állatra gondol, hanem a dagály idején való sokasodásra. A veder, meder, edény nedvtartók, a vidra, hód mederben élő nedvkedvelő állatok.
A nadrág első szótagja is a nedvességgel kapcsolatos. Az –ág a két szára, ága. A dr páros „vizes ügyekkel” való kapcsolatáról írtam a nadrág szónál egy másik könyvben, de összevethető a fenti vidra, vadră, valamint a hidro-, hidra, vedres szavakkal is. Ugyanakkor a dr páros idegen nyelvekben él a cadru, quadro – keret szavakban, melyek körértelműek, és a nadrág is körülveszi az altestet.
A fent említett meder szó gyöke med, mely a medence alapszava is, szintén vízzel kapcsolatos, de inkább az üres állapotot jelzi. Erre bizonyíték a meddő, meddőség fogalma, mely ürességet, terméketlenséget jelent, akár a bányák meddőhányói, melyekben nincs értékes, használható ásvány. Ha a kohóban, valami hiba okán megköt az olvadt fém – medvét fogtak.
És a medve? A med valószínű az odúra céloz, medűben, odúban, saját medvében lakó medves, medve. Ez abból is következtethető, hogy a latin nyelvek többségében a csontvelő –, mely üregben található – med gyökből indul. Például: román măduva, katalán medul, galíciai, portugál medula, spanyol médula, olasz midollo. Ezek mind az üreg, odú nyomán kialakult kifejezések, melyek arra utalnak, hogy ezt régen med-nek is nevezték.
A francia moelle már a velő lágyságáról is beszél, és valóban a med gyöknek van lágysággal, enyhítéssel, köztes állapottal kapcsolatos értelmi bokrosodása. Példa rá a medúza, de a medikum is. Erre azonban most nem térünk ki.
A medve román neve, az urs is innen ered, valószínű az odúőrző, odúurzú régies alakjából, de lehet az erős szóból is (urus), melyből az oroszlán, de orosz népnév is eredt, mely szintén erős jelentésű.
Visszatérve a már említett zsindely szóra, melyben a zsi gyök szintén vízre utal, a Zsil folyónkra, a zsilip, mint víz-, szint és mennyiség szabályozó gát. A zsi gyök a patakok duruzsoló, zsiliző hangjából való hangutánzó. A zsindely, zsendely tetőborító, szintén vízzel kapcsolatos, vízlevezető, ott van benne az nd páros is, s az ereszen lefolyó víz egyhangú zsiliző hangját idézi.
Ezek szerint a zsind, zsend – a vand szót véve alapul – valaha vizet jelentett. Ha a növényekre gondolunk, melyeknek kérge alatt tavasszal megindul a nedvesedés, (székelyül mezgésedés), zsendül bennük az élet.
Mi az, amit még megjegyezhetnénk?
A dán vand, a lett vanduo kapcsán lehetne szólni a hajdan volt vandálokról, akik eredetileg északon éltek, épp a dánok, norvégok, svédek, lettek és az északi vizek közelében. A svéd vatten, a norvég vann, az izlandi vatn, a dán vand, a lett vanduo ősgyökeikben ugyanazok – va. Ugyanakkor jelen van mindegyiknél az nd páros vagy annak csökevénye. Az nd páros a ned, nad, víz jelentésű gyököknek is alkotó eleme. De a német wasser, angol water is wa gyök.
A történészek dolga megtalálni a vezérfonalat a va szógyök és az nd ősnyelv azonosító kötött mássalhangzó páros mentén, a vandálok neve és története közti összefüggés kutatásában, figyelembe véve, hogy az nd páros ott van Andalúzia (v/Andalúzia) nevében is, ahol Afrikába menésük előtt éltek a vandálok egy ideig. Feltételezhető, hogy a vand – víznek szerepe volt valaha a névadásban. Az is mérvadó, hogy az nd páros a magyar vándor szóban is tengelyhangzó, és a vandálok valóban vándorló nép voltak.
Így hát az ősi kifejezéseink – köztük a nyelvünkből végleg eltűntek – itt vannak a körülöttünk élő népek nyelvében.
A román ud, umed – nedves (med – ned), vizes, nyirkos, az ed, üd ősgyökből.
Jil, jilav – nedv, nedves, jelen van a magyar Zsil folyónévben, a zsindely szavunkban, mely a háztető vízelvezetője, a zsi ősgyökből. De Jilava, vizes börtönéről hírhedt román helységnévben is.
Hidro- – víznyomással kapcsolatos szóösszetételek előtagja az id, üd ősgyökből.
apa – víz a pü ősgyökből
nataţie – úszás, na ősgyökből (Duna, Szajna, Majna, Rajna)
naval – hajózás, na ősgyökből
năduşi – izzad, na ősgyökből
Ezekhez hasonlók a fent már említettek mellett: a holland nat (d>t), galíciai humido, katalán humit (d>t), német nass (d>s), portugál umido, spanyol humedo stb.
Ejtsünk szót a VÍZ szavunkról is, mely csak később alakult ki. Volt – a már emberlakta – Földnek egy korszaka, amikor körülvette egy pára-, víz-, jégburok valahol a termoszféra magasságában, mely időszak alatt nem voltak légköri áramlatok, sem áradások a föld felszínén. Ez a korszak a Vízözönnel ért véget, ekkor ez a különböző halmazállapotú gyűrűzet becsapódott a Földre, azóta is itt van. A változékonyságot jelölő, és a d hanghoz hasonlóan, egyben egyik legellentmondásosabb hangunk a v hang, ekkor kapott bővebb szerepet az ember szókészletében: vihar, örvény, vonít, üvölt, süvölt, süvít. Ekkor vált az üde, pü, nedű, vand, vind megnevezése vandálian, vadul tombolni képes vízzé. A szóban jelenlevő z hang is sokat elárul, mert kevés kivétellel a z hang inkább kellemetlen kifejezések kulcshangja. Például: zagyva, zaj, zakatol, zaklat, záp, zápor, zápul, zárlat, záros, zargat, zavarog,
zegzug, zendül, zenebonáz, zivatar, melyben a ziv – víz gyökfordítás. Továbbá: zizeg, zokog, zordon, zötyörög, zökög, zörej, zörög, zrí, zúdul, zúgolódik, zuhé, zümmög, zűröz, zűrzavar, borzalom, duzzad, gazfickó, gazember, izzad, űz, vízözön stb.
Van néhány kellemes kifejezés is: bizalom, igaz, íz, zamat, zene.
UND – HULLÁM
Megemlíthetjük a hullámot, mely vízhez kötődő, és több idegen nyelven unda, onda. Például: galíciai – onda, katalán – onada, portugál – onda, román – unda, De a litván – banga sem áll messzire.
Hogy ehhez van-e köze a Kund névnek –, mely neves történelmi búvárunk Búvár Kund neve – nem tudom, de azt igen, hogy ő a víz alatti tevékenysége okán kapta nevét, mivel alábúvand vala a hullámokba, kutatott a vand und-jaiban. A u hang a legalacsonyabb fekvésű magánhangzónk, az úszás, kúszás, csúszás kulcshangja. Sőt, az érzések közül a legalsó szintűt, az undort is ezzel tudjuk kifejezni. Az undor érzése úgy tör az emberre, mint egy hullám, és ez az érzés az, melytől hirtelen ösztönből beindul egy hullámzó, nedvet kibocsátó belső késztetés – hányás –, s melyre a szervezet általában erős folyadékot kíván.
Az undok embernél nincs alávalóbb, ez már a bányabéka feneke alatti állapot, amiről tudjuk, hogy mélyen a víz szintje alatt van.
Ez okon rokonítható Székelyföldön a levágott állatból kiontott mindenféle belsőség ontok megnevezése az undokság látványával.
DUNA – sok összegyűlt víz, vízbő folyó. Ez volt az ősmag(yar)-nyelvű nép által adott megnevezése a folyónak. Ez az értelmi eredete, gyökere a román adunare – gyűjtés, gyűlés, gyülekezés szónak. Olaszul adunare – összegyűjt, adunamento – egyesítés.
A gyűlölet is összetorlódó, felgyülemlett, duzzadó, dúlásra ösztönző, haragvó érzelmi állapot. Ballagi szerint: durmonyás – durcás. Ez utóbbi szóra Tomory Zsuzsa, Amerikában élő nyelvész hívta föl figyelmemet.
A DUNA összetevői: DU – ud, üd, víz. NA – nedv, szintén víz. A víz jelentésű gyökök kétszeres jelenléte hatalmas mennyiséget szemléltet. A d hang folyamatjelölő is: idő. Ám a du gyök mást is jelent.
Gyermekkoromban eső után dugát csináltunk sárból a házunk előtti árokban, hogy felgyűljön a víz, és annyi víz lett, mint a duna. A duna szó, az egy helyre gyűjtött nagy mennyiséget jelentette. A dunna, dunyha, sok pehelyből készített dús ágynemű. A dunáné párnája, nagy területű, még erjedő, laza kötésű tőzegláp rugalmas felülete, melyen hintázni lehet. A dúskeblű hölgynek nagyok a mellei, és lehet, hogy egyébként is dundi, duci. Ami dús, sűrű, sok van belőle. A duma sok beszéd. A nagy területen való rombolás – dúlás. A nagyobb erővel oda-vissza lökdösés – dulakodás. A tengervíz emelkedése – dagály. A kelendő tészta megdagad, a megütött testrész duzzad, dagad, a faedény a víztől deged. A sértődött ember a felgyülemlett sérelmek miatt duzzog. Az egymásra nagy kupacban rakott holmi leomlik, székelyül mondva: leduvad. A pusztító, ragadozó, dúló vadállat: dúvad. Aki gazdag, dúskál a jóban, az ú hangot ő-re váltva dőzsöl, és ebből az ősmag(yar)-nyelvi szóból torzult a dúsgazdag velencei doge (dózse) rangneve, akinek minden jóból dögivel jutott.
Talán nem kell több kifejezést felhozni a Duna első szótagja értelmének bizonyítására. A második viszont érthetően víz. Ha a gyököket, betűket fordítjuk, váltjuk: nadu, nadár, nád (vízi növény), nedű, nedv, nadv, vand, vanduo stb. Ez a gyök jelen van a Szajna, Majna, Rajna nevekben is.
Végszóként tehát, két ősgyökkel tömören: DUNA, érthetőbben: bővíz. Hosszabban magyarázva: bőséges vízfolyás. És ez csak magyarul érthető, bontható! Sem az olasz, galíciai Danubio, román Dunăre, angol, francia Danube, albán Danub, cseh, szlovák Dunaj, szerb, horvát, bolgár Dunav nem bontható, részei nem értelemhordozók, nem illeszthetők azokon a nyelveken belül.
Más feltételezett ősi megnevezések
A már említett szavakból a latin silva, valószínű a SZÁLFA/erdő/ szóból torzult. Az lv páros az élv szó kulcsa. Az erdő, a fák, az élvezhető élet feltételeinek megteremtői. Az erdő elfekvő, szunnyadó, alvó erő is, de a salva latinul oltalom, menedék, a szálfaerdőben megszállva menedék található.
FOREST – FORrásEloSzTó. És még mi az erdő? Egy farengeteg, élet forrása – forest. Az st, azaz szt páros osztás. Mi mindent oszt nekünk az erdő – forest –, a források elosztója? Az erdő erő, hatalmas tartalékok, az élethez oly szükséges erő forrása: az éleny (oxigén) és ásványi vizek, patakok, folyók forrásainak eredő helye. Innen a FORrásEloSzTó – forest – erdő, a teremtői erővel teremtett életnek frissen tartásához szükséges forte – erő forrásterülete. Ez az értelme, bár a szó kialakulásának folyamatát még kutatni kell.
BUJKA. A fészek valaha volt neve lehetett bujka, melyben védelmet, melegséget, otthont keresve elbújt ember, madár, állat. A bujka, burka, bárka szavak rokonértelemmel bírnak, de a j hang a bujka esetében többet jelent – a bensőséges, meghitt jót, amit például a hajlék szóban. Katalánul buit – üres, odvas.
ÉRZIKA, ÁRTÓKA – CSIHÁNY A csalán, csihány ősi nevei a román urzica, a latin urtica alapján –, mivel csípése rendkívül kellemetlen érzést, idegi borzolódást, és ártó bőrfelszíni elváltozást okozott – lehetett érzika vagy ártóka. Az utódnyelvek ezt torzították saját hangzástörvényeik szerint.
BORZA – KÁPOSZTA Ugyanígy a román varza – káposzta kapcsán, a borzas káposztafej képi látványa nyomán adhatták a borza nevet a szóalkotások hajnalán, melyet az utódnyelvek továbbvittek.
Ehhez még hozzáfűzhető, hogy a zöldségeskert – az ott termesztett növények különböző magassága miatt – egyenetlen felületű, borzas összképéből, vagy a csomóba rakott zöldség felületi látványából eredhetett zűrzavar, zarzavar, s innen a román zarzavat – zöldség szó, melyet még jelképesen is használunk az összevissza zűrzavaros beszéd minősítésére – zöldséget beszél –, amelyet szintén nem a latin nyelvből örököltek. A zűrzavar: különnemű dolgok össze-visszahányt vegyüléke. A zöldségeskert összevissza növényekkel telített hely.
FIREGE, MOTOSZ, MASZI, SURI, RAGI – EGÉR. Az egér fő jellemzői: fürge, motoszkáló, mászkáló, surranó, rágcsáló. Az ősnyelv – mint a csalán, káposzta esetében – mindannyit használta. A mai magyar nyelvben a fürge, firege, elevensége okán kapott neve, az egér név maradt fönn. A francia, olasz, román nyelvek a surranó tulajdonságából eredő nevét őrizték meg: román – şoarece, francia – souris, olasz – sorcino. Az angol, német a motoszkáló, mászkáló: mause, Maus, a spanyol, katalán, galíciai, de némely észak-germán nyelv is a rágcsálás tulajdonsága szerinti nevet: ratón, rato, ratoli.
Mivel a latinban az egér mus, (motoszkál, mászkál), akkor felvetődik a kérdés: vajon honnan a francia, olasz, román, spanyol, katalán, galíciai megnevezés ősnyelv közeli alakja? Valószínű a baszkok, ó-gallok, etruszkok – Trója nyelvének örököseitől.
REPESŐ, LIBEGŐ, LENGŐ, BOLYONGÓ, SZÁRNYALÓ, SZÁLLÓ, KERENGŐ, SIVALKODÓ – MADÁR
Ezek a madarak megnevezéseinek különböző változatai. Néhányban jelen van a levegőre utaló re-, -ár. A repeső madár az áert seperi szárnyaival.
Az utódnyelvekben jelenlevő számos szóalak mutatja, hogy a levegőben könnyedén libegő, szálló, repkedő, repeső, bolyongó, kerengő, lengő, sivalkodó szárnyasok megragadták a földhöz kötött ember fantáziáját. A felsorolt jelzők egyben megnevezések is voltak.
A nyelv szétrobbanásakor a repeső fordítottja a pesőre torzult a portugál passaro, galíciai paxaro, román pasăre, spanyol pájaro alakra. Érdekes, hogy ezek a latin nyelvek nem a latin avis szóalakból, hanem a gyökfordított repeső – pesőre alakból torzult megnevezést használták. Vannak még más szavaik is, melyek nem latin eredetúek, hanem ősnyelvi kötődésűek, és ez gondolkodásra késztető e népek eredetét illetőleg.
A repdeső, szárnyával verdeső, berdeső, bördöső, az angol bird.
A lebegő, lefegő, fordítva fegőle, fogőle, fogele, fogel, német és holland vogel (ezer éve még egy nyelv), norvég és dán fugl, a svéd fagel.
A bolyongó, burungó ebből az indonéz és maláj burung.
A kerengő, kerecseny, térengő, terengő, térelő, turul, japán tori, román vultur.
A szálló: levegőben úszkáló, uszálló, az olasz ucello, a katalán ocell, a francia oiseau (oászó), a koreai sae.
A lendülő, lengő lindülőből az észt lind, a finn lintu.
A szárnyasok a tik (tyúk) osztályba voltak sorolhatók, a repülni tudó szárnyast megkülönböztették, így repülőtik lehetett, s mivel a szlávoknál tömörülnek a mássalhangzók a szó elején, a reptik, ptik, pták, ptika alakra torzult.
A süvítő, sivító, visongó, levegőt hasító, sivalkodóból a latin avis.
Ezek a megnevezések azt is mutatják, hogy a latin nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek mindegyike más, régebbi forrásból merítette a megnevezést, és nem a latin avis-ból.
A madár összetett szó, mint minden több szótagú szavunk. Eredetét összetevőiben kell keresni. Az ár mindenképp a levegő, az áer.
Magyarázata: az aer gyök a görög nyelvben ragadt meg, magyar nyelvben a gyökfordított alakjára – re – épült a repül és a hozzá kötődő kifejezések, ezen kívül a ledér is utal rá, de a rá, reá igekötők és a –ra, –re, ragoknak mondott gyökök szintén az áer, re gyökéhez kötődnek, mivel értelmükben a levegőből érkezés jelenségét írják le. A szóösszetételek előtti – levegőre, légre utaló – aero- kifejezés joggal mondható ősmagyar gyöknek (aer – rea, áer – reá)
A mad, támad, feltámad. Feltámad a szél, feltámad poraiból a főnixmadár, feltámad a halott. A medve két lábra emelkedik, mikor támadni akar. „Székely támadt, székely bánja” – mondta János Zsigmond, mikor a székelyek felkeltek jogaikért. Ezek mindegyike felemelkedésről szól. A madár is felemelkedik a légbe, áerbe. Lehetett valaha, a kezdetekkor: tá/madáer.
LEPEL, DERME, HÜD – BŐR Milyen tulajdonságai –, s azok függvényében – milyen szerepe van a bőrnek?
A bőr egy burok, mely beborítva a testet, őrzi a külső hatásoktól. Az egész testfelület burkolata, őre a b-őr. Jó hőszigetelőként lepelszerűen belepi a testet, s a hideghatás ellen dermedéssel védekezik, bezárva pórusait. A bőrt borítja, védi a borz, azaz a szőr, mely szintén őr, és felborzolódva óv a hidegtől. (A szőr esetében az sz hangnak szorzati értelme van, és az őr szóval való összeolvadásának végeredménye: sz-őr, ez a többszörözött mennyiségre is utal.)
Mivel a bőr vízzel, hideghatással elsőként találkozik, és meleg esetén izzadással hűti, üdíti a testet a melegben, így a hüd megnevezés is használatos volt. A hüd fordítva düh, a harag, düh érzete a bőrön is látszik, mivel a felfokozott idegi állapotban színt vált, és még a szőrét is borzolja. A hideg ellen védi, például az állatok bőrét, főleg a felborzolt szőrrel.
Az ősmag(yar)-nyelvből épülő utódnyelvek magukkal vitték a lepel szó leharapott végét: pel. Ebben az alakban a latinból sarjadó nyelvek használják: francia – peau, galíciai – pel, katalán – pell, olasz – pello, portugál – pele, román – piele, spanyol – piel stb.
Az északi országok nyelvében már a hideggel és a vízzel (hud, ud) kapcsolatos névalak ragadt meg: dán, svéd – hud, norvég – huden, angol– hide, derm, holland – huid stb.
Mit szeret, mit nem a lepel, derme, hüd – bőr? A derme szereti a cirógatást, azaz, ha cirmolják, mint a cirmost. Szereti nagy melegben a hűs permetet, a finom szőrme érintését, és szőrmentén simogatást.
Nem szereti a hirtelen hideghatást, ha a nagy hidegben dermedni, dideregni, cidrizni kényszerül, s nem szereti, ha karmolják.
FIN, VÉGE. Ez a befejezésre használt megfelelő szó volt az ősnyelvben. Az utódnyelvek közt a latinban és a belőle fakadó nyelvcsaládban ragadt meg ez a kifejezés. Latin – finale, francia – fin, galíciai, katalán, portugál, spanyol – final, olasz – fine, román – finală. Milyen alakban van jelen, és hogyan érthető a mai magyar nyelvben?
Tudott az, hogy minden munkálat durvából indulva halad a finomítás felé. Amikor teljesen kész, csiszolva, fényesítve, finomítva, akkor kapja meg a minősítést. Az utolsó finomítással ér véget.
Ez érvényes a főzés, ételkészítés esetében is. Az ízesítők adagolásával az étel egyre finomodik. Az utolsó ízesítőt beledobva, belekavarva, csak a legeslegutolsó kóstolásnál, a végén cuppant a szakács: finom! Az utolsó mozzanattal ér véget. A végeredmény: finom.
A bolgár, dán, máltai, svéd, román fin, az angol, filippino fine, az ír fineál, a makedón fino, az izlandi finn, a norvég fint, szlovák, cseh fain szavak mind finomat jelentenek, de az eredeti kifejezés értelme – a művelet végén létrejövő ínycsiklandozó íz-összhang –, csak a magyar nyelvbe visszaágyazva magyarázható meg.
Kissé közönséges szó, de nyelvileg ezzel is megmagyarázható, hogy a fin szó, vég jelentéssel valaha a magyar nyelv szókészletéhez tartozott. Egy végtermék: a fing. Ez semmiképp nem finomat, inkább véget jelent, mivel az emésztési sor végterméke. Az ng páros a hangra utal: véghang, finhang, összevonva, egyszerűsítve fing.
Az nd párosnál említett, befejezést jelentő szavaknál – einde, fund, end, Ende – az nd páros kettős szerepéből eredően (a kettősség: n, de főleg d jelenség) a csendre intő, asztalra ledöndülő ököljel (bírói kalapács) érvényesül. Ugyanis az nd nem a befejezés, hanem inkább az indulás kulcspárosa: andalog, indít, kaland, kondul, lendül, rándul, vándor, vendég
Fog: folyamatot gátol, folyót gátol, forte-t (erőt) gátol, forgót gátol. Tehát a g hang itt mindenképp a mozgóerőt leállító mozdíthatatlan góc. Hang esetében az elhaló hang utolsó kongása.
Érdekességként, a Firefox fordítója szerint a fék szuahéli nyelven: akaumega, mintha azt mondaná: aka(szd) meg.
ESŐ, RÉS, TÁR – AJTÓ, a román uşa – ajtó kapcsán kutattam. Magyar nyelvben a ki- és behajtó mozgatású lap: ajtó. Térelválasztó határ a rajta kívül és belül eső tér közt (német Tür, angol door). Elválasztó vonal a belső meghitt magánterület, és a külső világ közt. Beeső, kieső. Gyerekkoromban, szülőfalumban, ha valaki ismerős kopogott az ajtón, a bent levők közül valaki így szólt ki viccesen:
– Ess bé! – ami finomabbra fordítva azt jelentette: tes/sék bejönni. Megfigyelhető a méretarányosság, kívül-belül: es-sé, vagyis lépje át a választóvonalat, a küszöböt. A nyelv nem hazudik!
Az s hangnak mindenképp fontos itt a szerepe. Az ajtón lehet kileső, beleső rés, a résre nyitott ajtón beles, esetleg kiles. Van esélye bejutni, kijutni a résen. Résen kell lenni, ha első be- vagy kilépő akarok lenni. Az összetett mondatot elválasztó-összekötő határszócska: és.
Erdővidéken, Bardoc és Erdőfüle közötti rövid szakaszra egy úgymond átmeneti, köztes kistelepülés épült. A neve Ésfalu.