Van egy mondás: Menj le a megoldandó feladatok mélyére, de vigyázz, nehogy ott ragadj!
Aki a hangok rejtélyes világába téved, egy csodálatos labirintusban találja magát, ahol erre is van út, arra is, meg amarra is. Először talán azt kérdezi: mit is keresek itt én? Mit találhatok olyant, amit még senki nem kutatott, nem talált. Ugyan mit tudnak mondani újat azok a száraz, szálkás betűkkel lejegyzett hangok külön-külön? ‘, ‘Mégis, ha érdekli, ha van egy szikra benne, elindul, és ha mindent akar tudni, akkor minden utat be kell járnia. Hosszú út, de nem fog csalódni, megéri. Annak, aki szereti kutatni a hangok értelmét, élvezetes utazásnak számít majd ez a naponkénti bolyongás, mert mindig új dolgokkal találja szembe magát. A belelendülő kutató legszívesebben minden szót megvizsgálna, de nem teheti, mert lehetetlen felsorolni valamennyit, és mindről elmondani mindent, hiszen a hangok összefüggései számtalanok, s minthogy két egyforma útkereszteződés nincs, így a hangok különböző szövegösszefüggésben való találkozása is más-más értelmet domboríthat ki.
Ez esetben nem is az a célom, bár törekszem a hangok minden tulajdonságát felfedni. Kutatási ösztönzőnek szánt tanulmány ez, mely ötletet ad a továbbiakra. De azokat a szavakat, kifejezéseket, melyek a megemlített kezdő- vagy kulcshanggal kapcsolatosak, meghatározóak, a hang értelmét világosan érvényesülni engedik, megkísérlem felsorolni.
Az alaphangok gyökökben való jelenléte, használata kapcsán sokszor ejtek szót a gyerekekről, az ő hanghasználatukról. Hogy miért? Mert ösztöni megnyilvánulásokban nincs őszintébb náluk, még a különböző behatások nyomán ajkukra toluló hangok tekintetében sem. Nincs oly ösztönösen őszinte lény, mint a kisgyerek. Négy fiúgyermeket neveltem föl, szerettem őket, szerettem velük foglalkozni, és még ma is élénken fülembe csengenek kiskorukban elhangzott érdekes szavaik.
Minden embernek más a hanghasználata. Észlelhető e különbség, ha egy erőteljes, kemény, alkalmasint durva személyiség, és egy szelíd, művelt ember hang és szóhasználatát figyeljük. Ezt bárki megteheti a körülötte élő emberek megfigyelésével. Ezen felül, akinek amilyen az érdeklődési köre, ami az ő fő mozgatórugója, igyekszik azt beleszőni beszédébe, és azokat oly szavakkal, melyeket egyénisége, műveltsége szerinti szókészletében birtokol.
Aki az italt, mulatságot szereti, elmondott történeteibe mindig beleszövi, arról beszél szívesen. Mások a sportról, a nőkről, munkájukról stb., és mindezekről oly hang és szóhasználattal, melyek sajátjai.
Már gyerekkorban megmutatkozik, kialakul ez, a többi a nevelés dolga. Például az én két középső fiam közt alig egy év korkülönbség lévén, szinte összenőttek, sokan azt is hitték – ikrek. Közülük a nagyobbik kissé tenyeres-talpas, a kisebbik finomabb alkatú volt. Mint fiúgyermekek férfias játékok iránt érdeklődtek, mindkettőt vonzotta a kalapács. A nagyobbik ezt tatajácsnak nevezte, tehát két kemény, pattogó t hangot mondott az elején. Az öccse –, aki ma színművészeti főiskolán van, és zenei, szobrászati hajlamai is vannak – tajatácsnak. Ő a kötelező első kemény hang után, második mássalhangzóként a lágy j hangot használta. És nem tudatosan. Ösztönből.
Hogy milyen az ösztöni névadás arra is van példa fiaim kiskorából. A két középső nagyobbika, aki tatajácsnak mondta a kalapácsot igen érdekes megnevezéseket alkotott. Látott egyszer egy sárga lánggal égő petróleumlámpát, és attól kezdve a sárga szín az ő számára ámpaég (lámpaég) volt, mivel a lámpa sárga fényéhez hasonlított.
Így indultak hajdan a megnevezések. A látottak jellemzői adták az ösztönös névadási ötletet. A kőkor szava: kép. (Varga Csaba)
Egy helyen írtam, hogy legkisebbik fiam ásító kamionnak nevezte a billenő tehergépkocsit, és laposító traktornak az úthengert.
Mi okon?
Mert ez a kép állt össze előtte a gépek jellemzőiből: a magasra emelt, „ásító” rakterű gépkocsiról, vagy a mindent széttaposó, szétlapító úthengerről.Nem tudom, valaki már végzett-e az alábbihoz hasonló, ez irányú hangelemző munkát. Érdeklődéssel olvasnám össze megállapításaimmal, mert az – térben és időben – két egymástól távol élő ember véleménye az alaphangokról.
A hangokról írt elemzéseknél néha úgy tűnik, mintha ismétlésekbe bocsátkoznék. Ez azért, mert a különböző hangokat a többiek viszonylatában elemezve szükséges szót ejteni több hangnál is ugyanarról a viszonyról. A szavakat több hang alkotja, és az egyes hangok ugyanabban a szóban való szerepét több helyen is kell említenem.Ha valaki kutat, és kutatásai közben mélyen beássa magát a hangok birodalmába, oly titkok tárulnak föl előtte, melyek a döbbenet erejével hatnak rá. A hangok a teremtés titkainak egy parányi része, de a mi kicsiny voltunkhoz mérten mégis óriási. Talán a gyémántbányászhoz hasonlítható, aki mialatt egy nagy kristály után kutat, a meddőhányóban még rengeteg apró, de gyönyörű szűzgyémántot talál, melyeket nem hagyhat veszni. A hangok rejtelmeiben kutató a sorban egymás után feltáruló titkok súlya alatt ilyenkor úgy érzi, le kell ülnie, mert nem akarja elhinni, hogy ez vele történik. Arcát két kezébe temeti, és beleremeg a gondolatba:
– Istenem, hogyan lehet, hogy a hangok értelmét, azok egyenkénti mély mondanivalóját csak az én anyanyelvemen, a magyar nyelven lehet kutatni és megmagyarázni! Igaz ez?
És eszébe jut az ősidők tűzőrzőinek szerepe, akiknek feladata volt a tűz életben tartása, nem volt szabad hagyniuk, kihunyni a tüzet. Valami ilyen szerepe volt évezredeken át annak a népnek, mely megőrizte, megtartotta az isteni adományt, az ősnyelvet.
Egy gőgös, gyűlölködő, kapzsi, uzsorás, munkakerülő, világtekergő nép által mára kifosztott – országából, értékeiből kiforgatott, kirabolt, kisemmizett, meggyalázott, levetkőztetett, porig alázott, elszegényített, tönkretett, létében veszélyeztetett nép – a magyar nép – ajkán maradt meg szinte érintetlen tisztaságában ez a nyelv, a nyelvek csírája, a nyelvek ősmagja, az ősmag nyelve, a magyar nyelv.
Amikor rájössz és megérzed, hogy a magyar nyelvben nem csak a szavak, hanem a hangok is beszélnek, mindegyik önmagában az érzelmek legfinomabb rezdüléseit közvetíteni tudó, mindegyik egy külön kis világ, hogy minden hangnak van mondanivalója az érem mindkét oldalán levő kifejezésekben egyaránt. Ekkor úgy érzed, hogy lassan megnyílik egy ajtó, s az ajtón túl feltárul előtted a teremtés titkainak egy része, a hangok bűvös világának, a gondolatok felszínre törő jeleinek, a kibuggyanó értelem közlési, közvetítési eszközeinek rejtélye. Minél tovább haladsz, annál jobban kitárul az ajtó, kitágul a tér. Felfedezésed döbbenet erejével hat rád – ösztönből megérzed, hogy ennyi elrejtett bölcsesség nem jöhetett létre önmagától. Hogy valaki, egy bölcs, felső, magas szellemi erő alkotta meg, és nyújtotta csodálatos adományként át az embernek, akár mintha most neked szólna:
– Beszélj, mondd ki értelmesen, mit érzel!
És elcsuklasz, hihetetlennek érzed ezt az egészet, és nem tudod, mit mondjál azon a nyelven, mely az első embernek adatott, és amelyen most te is beszélsz. Magyarul!
Minden hang egy külön jelenség.
Csak, ha a D hangot nézzük. A d hang a folyamatosság, folytonosság (idő, jövőidő), cselekvés (dia), kedély, hangulat, az üde, édes, a jókedv (dal), a simogatásra ösztönző domb, ded alakzatok kifejezője. Bódító, élvezeti hang. Az érem túloldalán a durvaság, ellenvetés, ellentmondás (de), a vád és védelem hangja is.A G. A g hang olyan, mint a bevert szög. Rögzít, megfog, lehorgonyoz, lezár. (elég!) A g hang, az igazságosság, megingathatatlanság, a gördülő jelenségek, a mozgás, a hang és állapot jelölések egyik kulcshangja. A g az utolsó kondulás – a vég. Sok más esetben is szózáró, végső, befejező hang, az ünnepélyes végcsengés, kongás.
Milyen nyelv a magyar nyelv? Milyen mély bölcsességet hordoz ez az egyetlen mai nyelvvel sem egyező, különleges túlvilági nyelv?
Vegyük például az igen, egy szavunkat. Az ig gyök határragként is jelen van a magyar nyelvben, és nem véletlenül. Ennek értelme az, hogy a tisztesség, becsületesség szellemében csak eddig, addig – a d ellenáll, a g gátat állít – az igazság szöggel lerögzített végpontjáig mehet el egy becsületes magyar ember!
Ha a szíve is magyar, és nem csak beszéli a nyelvet!
Az igazságos egyén önmagáról elmondhatja: egy/enes vagyok, ig/azságos vagyok, mert van számomra egy – a Teremtőm által megszabott – határ, az igazságosság megőrzése lehetőségének utolsó pontja, ameddig elmehetek. Eddig, és nem tovább! És talán az etruszk-magyarból így ment át a latinba összevontan: ego, azaz én, ig, egy vagyok, a mag/yar/, mely fel nem bontható egységben áll az ősi oszthatatlan igazsággal.
Népek magva, magyar! A név kötelez!!! Becsületességre, igazságosságra, tisztességre! Nem mindenki érzi át, csak az, aki magyar!
Nem mindenkinek ad erőt ez. Csak annak, aki szívből magyar!
Magyarázatot ezekre csak magyarul lehet adni. A mag nyelvén, a nyelvek őscsíráján, mely önmagában hordozza az egy, az ig gyökök lélekbe, az emberi személyiség érzelmeinek, indulatainak legmélyebben fekvő fészkébe ágyazott értelmét, ott, ahol az erkölcsi magatartás, és a lelkiismeret is volna…, ha van, s melyet a beszéd megtervezője, létrehozója, adományozója eleve belevitt e nyelvbe mélységesen mély bölcsességgel.
Márai Sándor írta: „Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni, magatartás.”
Magyarnak lenni, magatartás!!!
Nem tudom, mikor gyökerezett meg az ősnyelv hordozóira vonatkoztatott, MAG gyökből induló, MAG/y/AR megnevezés, de szerintem ennek ott kellett lennie megnevezéseik közt a legelső pillanattól. Néha használták, máskor nem, mint egy búvópatak, előjött, eltűnt.
Mert ez a név nem véletlen! Ez a név rámutat az eredetre, és nevében rejlik a titkok felfedésének kulcsa. Ez a nyelv a mag, és csak magyarul adható magyarázat a nyelvi, teremtési titkokra.
A nyelv létrehozójának valami terve volt és van, amiért évezredek viharai közt megtartotta, és továbbra is megtartja a nyelvi vérvonalat utódaira átszármaztató népet.
Talán épp a nyelv alkotójának segítségére volt szükség e fennmaradásban.
Talán épp ezért van ama izzó, vak, dühödt gyűlölet a magát választott népnek tartókban, az ősnyelvet megőrző néppel szemben. Érzik, hogy a mérhetetlen értékű ősi isteni kincs, a nyelvek magva, a nyelvek őscsírája – amivel ma a Földön semmi nem egyenlő – nem az övék!
Nem az övék!!! Nem!…, legfeljebb beszélik. Beszélik, de nem művelik. Beszélik, telerakják saját nyelvükből való szlenggel, mocsokkal, nyüvik, zúzzák, rombolják, és mélységesen gyűlölik.
Ez a nyelv azoké, akik szívük minden melegével szeretik, akiket ezen a nyelven becézett az őket keblén hordozó anyukájuk. „A világ legszebb nyelvén, magyarul.” (Melocco Miklós) Akik már magzati állapotukban megszerették ezt a „a különös, ősi erőtől duzzadó” (G. B. Shaw) nyelvet, az e nyelvből fogamzó gyönyörű dallamokat. Ez ama nyelv, melyet Kosztolányi „királyi nyelv”-nek, Bowring „isteni titok”-nak, Mezzofanti „legdallamosabb nyelv”-nek, N. Erbersberg „nyelvészek gyülekezete alkotta nyelv”-nek, O. Berglund „az emberi logika csúcsterméké”-nek, J. Grimm „minden más nyelvet felülmúló”-nak, Varga Csaba „magas szellemi erők ajándéká”-nak nevez.
Ez a nyelv a mi édes anyanyelvünk, az ősmag népéé, az őscsíra népéé. A magyaroké!Mi volt, és mi a titka ma is a magyarnyelvűek számtantudományban, és más tudományágakban is elért nagy sikereinek?
A nyelv!
Nyelvünk! Annak bámulatos, mérnöki pontossággal felépített következetes eszmerendszere. Az a nyelv, mely bölcs felépítésénél fogva, minden más nyelvnél jobban kényszeríti ésszerű következtetésekre az elmét – mindkét agyféltekét – az összefüggések, az értelmi, érzelmi egyensúlyhelyzetek keresésében, s mely nyelv az emberiség felmérhetetlen kincse, egy csodálatos adomány, melynek értékével ma a Földön semmi sem egyenlő!
Ez nem a mi érdemünk Nem mi alkottuk, egy bölcs tervező. Mi ajándékba kaptuk. Nem mi kaptuk. Az EMBER kapta, csak valahogyan mi voltunk kiszemelve annak évezredeken át való tisztántartására, megőrzésére, továbbvitelére.
Egy biztos. Az emberiségtől összeharácsolt értékeken őrült idétlenséggel táncoló, gyűlölködő néphorda nem tud erőt venni, az Istentől kapott ősnyelvet megőrző néppel szemben. Azon törik meg ereje. Gyűlölködése, mérhetetlen hatalomvágya, mohósága okozza vesztét.
Mert, mint minden más isteni, emberi értéket semmibe vevő, vérforraló, mocskos tetteikkel, ez esetben is szembemennek annak akaratával, aki minden mással egyetemben ezt a csodálatos, utánozhatatlan nyelvet is létrehozta.
A magyar népnek föl kell emelkednie a nyelve által képviselt magas erkölcsi szintre, ahhoz méltóvá válnia. Ki kell dobnia maga közül a mocskot, és törekednie kell a nyelve által közvetített teremtőerő mélységes mélységeinek megértésére!
Ha ezt nem tudja megtenni…, akkor elveszett!